Blog, Szilágyi Anna

A válás – gyerekszemmel

„Nem tudják, mit cselekszenek” – nagyjából így tudnám összefoglalni, hogyan gondolok ma arra, hogy kiskoromban elváltak a szüleim. Bár jórészt már feldolgoztam ezt a traumát, nem szabad elfelejtenünk, hogy egy ilyen életesemény minden egyes elvált szülő gyerekére egy életre hatással van. Istennek azonban van hatalma meggyógyítani a fájdalmat.

Sok cikkünkben írtunk már a 777-en az ijesztő válási statisztikákról. Bár a helyzet némiképp javult az utóbbi néhány évben, még mindig a házasságok mintegy fele végződik válással. Az okokról pszichológusok, szociológusok, papok, politikusok, újságírók sokfélét írtak már. Én inkább arról az oldalról szeretném megközelíteni, ami a személyes érintettségemet is adja: hogy milyen ez az egész gyerekszemmel.

Nyolc éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Milyen átlagos sztori. Megszámolni sem tudom, hány osztálytársam és barátom van, aki ugyancsak elvált szülők gyereke. Persze minden történet egy kicsit más. Amikor a válás zajlott, még egy épkézláb mondatot se tudtam volna megfogalmazni az egészről – de hát második osztályos voltam. Azóta sok minden letisztult bennem, sok mindent megértettem.

Sok mindent a mai napig igyekszem feldolgozni, és lehet, hogy lesz olyan vetülete, amelyet életem végéig sem tudok majd. De ezt már elfogadtam.

Akkor, ott, gyerekként csak kapkodtam a fejem. Óriási viharként éltem meg. Egy olyan jelenségként, amelybe semmiféle beleszólásom nincs, és közben rendkívül fájdalmas. Nem értettem, mi történik, nem értettem, miért nem tehetek semmit, hogy együtt maradjanak. Akkor még nem tudtam, de a szüleim olyanok voltak, mint a tűz és a jég, egyáltalán nem összeillő személyiségek. Sajnos a legrosszabbat hozták ki egymásból. Viharos veszekedésekkel, kiabálásokkal, nullához közelítő biztonságérzettel tarkított gyerekkorom volt.

Nagyon gyakran egy-egy összezördülésüknél úgy érzetem, választanom kell, hogy anya vagy apa mellé állok.

Erre nyilván lehetetlen volt válaszolni, hiszen mindkettejüket nagyon szerettem. De ugyanezt a döntési kényszert éltem meg a válás után is. Most akkor kihez legyek hűséges? Kivel értsek egyet? Kire haragudjak? Végül – szinte ösztönösen – úgy döntöttem, az a legjobb, ha magamra haragszom inkább. Dehogy volt a legjobb, rengeteg kárt okozott ez bennem – de akkor, ott, nem tudtam, mi mást tehetnék.

Ahogy erről írok, eszembe jut Jézus mondata: „nem tudják, mit cselekszenek” (ld. Luk. 23: 34). Tényleg nem tudták. Fogalmuk sem volt arról, milyen hatásai vannak a válásnak a lelkemben. Nem tudhatták, hogy emiatt jó sok évig nem lesz párkapcsolatom, de a fiúk felé sem merek majd nézni. Nem tudhatták, hogy az önbizalmam a negatív tartományba kerül. Nem tudhatták, hogy nagyon nehezen bízom majd meg az emberekben és mindig erősnek akarom majd mutatni magam. Úgy éltem meg, hogy a szüleim gyengék voltak, tehát nekem kell erősnek, okosnak, ügyesnek lennem. Csak én vagyok a stabilitás.

Mondanom sem kell, hogy ez az Istennel való kapcsolatomra is kihatással volt. A mai napig nehezen megy nekem a bizalom.

Nehéz elhinnem, hogy megtart, hogy fontos vagyok neki, hogy soha nem fog elhagyni.

Nehéz átadni az irányítást, hátradőlni, és azt mondani: „minden rendben lesz”. Ehelyett folyamatos készültségben vagyok, mert „bármikor bármi rossz megtörténhet”, ahogy ezt a viharok által gyerekkoromban megtanultam. Hosszú évek önismereti munkája és Isten kegyelme, hogy ma már tudok erről beszélni, írni. Ugyancsak Isten kegyelme, hogy ma nagyon szoros a kapcsolatom a szüleimmel, és őszintén szeretem őket, minden múltbeli hibájukkal együtt. Jézus folyamatosan gyógyítja az akkor szerzett sérüléseket a szívemben. Amit Ő elkezd, azt be is fejezi. Ez nyugtat meg, és ez táplálja bennem a hitet, hogy az én házasságom lehet majd boldog, válásmentes, örökké tartó.

Borítókép - Fotó: Adrian825 | Dreamstime.com
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás