„Az embernek a hite minden területen támaszt ad” – Gál Kristóf

Gál Kristóf, az ORFK szóvivője hónapokon keresztül köszöntötte a televízió és a számítógép képernyője előtt ülőket az Operatív Törzs sajtótájékoztatóin, hogy Müller Cecília országos tisztifőorvossal, illetve kollégáival tájékoztassák a közvéleményt a járványhelyzetről. Kötetlen beszélgetés a rendkívüli időszakról, arról, hogy milyen volt a kapcsolata „az ország nagymamájával”, online miséről, családi támaszról – és természetesen a hitről.

Csak három nap telt el az operatív törzs utolsó sajtótájékoztatója óta, mégis el tudom képzelni, hogy máris hiányzik. Tévedek?

Az biztos, hogy a szervezetem és az életem részévé vált. Én 97 tájékoztatót számoltam össze, amelyen ott voltam, ebbe pedig a hétvégék többsége is beletartozott. Természetes, hogy van egy hiányérzet az emberben, hiszen a mindennapok részévé vált, ugyanakkor annyi más feladatom van, hogy el tudom terelni erről a figyelmemet. Ami viszont pozitívum, hogy most már könnyebben tudom beosztani a saját időmet.

hirdetés

Hogyan élted meg ezt az időszakot?

A sajtótájékoztatók miatt volt egy állandó ritmusa a napjaimnak, de emiatt nem is tudtam sokat otthon lenni. A legtöbben az elmúlt időszakban több időt tudtak a családjukkal tölteni, home office lett a lakásokból. Több ismerősöm is beszámolt arról, hogy megvan annak a bája, amikor kedden közös családi ebéd a program. Ezek nekem viszont kimaradtak, igaz, annak is megvan a bája, amikor ebben az időpontban egy stúdióban, egy „kaspóba beleültetve” próbálsz keretet adni az egyébként mérhetetlen alázattal dolgozó szakemberek mondandójának.

Ezek szerint hozzátok is eljutott a „kaspózás”?

Persze, mi magunk is így hívtuk egymás között a pulpitust.

Volt olyan periódus ebben a három hónapban, amikor különösen nehéz volt?

A közepe felé néhányszor elfogott egy rossz érzés, hogy mennyire jó a többi embernek, akik élvezik a családi életet, amíg én nekem helyt kell állnom, ezáltal a többi embernek is talán biztonságot adva. De emiatt nem volt időm a többi munkámra – és leginkább magamra. Hazaértem este úgy, hogy korábban egy másodpercem sem volt arra, hogy például elolvassam a saját üzeneteimet vagy, hogy pihenjek.

A családod hogyan viselte azt, hogy ebéd közben csak a tévén keresztül láthattak?

A feleségem bábszínésznő, ő valóban otthonról tudott dolgozni, kreatív alkotásokkal látták el a közönséget. Ő mindent levett a vállamról, olyan házimunkákat is, amelyeket egyébként nagyon szeretek elvégezni, mert nem az a típus vagyok, aki csak pihenni jár haza. A gyerekek nagyon szépen vették az online tanulás akadályát, a feleségemnek köszönhetően a fiam több tárgyból is egész jegyeket tudott javítani. Egyszer sem volt „nyavalygás” a részükről, ezért nagyon hálás vagyok, mint ahogy azért is, amiért tolerálták az én-időre való szükségemet, amikor kicsit elvonultam otthon és utolértem magamat.

Fotó: Bodnár Patrícia

Korábban is sokat szerepeltél a médiában az ORFK szóvivőjeként, de most minden nap szerepeltél. Mennyiben teher ez az ismertség?

Ha viccelni szeretnék, akkor azt mondanám, hogy én vagyok ebben az országban az egyetlen, aki örült, hogy maszkban kellett vásárolnia, mert így kevesebben ismertek fel. Viszonylag hamar megtapasztaltam, hogy az utcán és a boltokban utánam fordulnak, de erre korábban is volt már példa. Mivel a fiatalok ma már alig néznek tévét, ezért ők sokkal kevésbé ismernek fel, kivéve, ha az Instagramon követik a rendőrséget, vagy ha láttak egy rólunk szóló mémet. 

Azt kétségtelenül érzem, hogyha bárhova elmegyek interjút adni, akkor a televíziós stáboktól vagy például a sminkesektől nagyobb odafigyelést kapok.

Ez felelősség is, még inkább meg kell válogatnom, hogy hogyan és mit mondok.

Erre az ismertségre vágytál is korábban? Közismert, hogy színészből lettél rendőr, azaz a rivaldafény nem volt ismeretlen…

Aki színésznek megy, abban kétségtelenül van valami exhibicionizmus, de direktbe nem vágytam arra, hogy ennyire sokan felismerjenek. Csak, hogy egy példát említsek, ha majd nyaraláskor elmegyünk strandolni, akkor lehet néhány rajongó tekintetű idős embernek csalódást okozok azzal, hogy fogynom kéne! (Nevet)

Hogyan alakult a kapcsolatod az „ország nagymamájával”, azaz Müller Cecília országos tisztifőorvossal? Ismertétek egymást korábbról?

Egyáltalán nem ismertük egymást. Eleinte még „Tisztifőorvos Asszony” megszólítással köszöntem neki, utána „Cecília asszony” lett. Utána a háttérstáb javaslatára összetegeződtünk, amelybe ő egyből bele is egyezett, így nagyon gyorsan „Ciliként” szólítottam. Egészen közvetlen és, amennyire egy ilyen helyzet engedi, bensőséges kapcsolatunk lett, ráadásul nagyon hamar kiderült, hogy sok tekintetben azonos értékeket képviselünk.

Például mindkettőtök számára nagyon fontos a hit. Ez beszédtéma volt köztetek?

Igen, ezt mi ketten megbeszéltük.

Ez erőt is adott, hogy melletted egy szintén hívő ember van?

A legtöbb keresztény ember vágyik arra, hogy látszódjon a kisugárzásán az, hogy hívő. És szerintem rajta ez nagyon látszik. Olyan tartást, nyugalmat és erőt ad neki a hite, ami kiül az arcára. El is mondtam neki, hogy ezt mennyire öröm látni, és szeretném, ha ez rajtam is látszódna. Ha valaki mellém keveredik egy hétre, akkor legyen neki „gyanús”, hogy ennek a „fiúnak” van mibe kapaszkodnia.

Cilinek van egy kereszt a nyakában – ezt nagyon sokszor lehetett is látni – sokszor oda is tévedt a tekintetem, ilyenkor mindig különleges érzés fogott el. Én is abban hiszek, amiben ő.

Fotó: Bodnár Patrícia

Említetted, hogy volt nehezebb időszakod is ebben a három hónapban. A személyes hitéleted hogyan alakult?

Az online miséknél Hodász András atya miséire „jártunk”, aki korábban adventkor tartott itt a rendőrségen egy ökumenikus imaórát. Furcsa élmény volt, hogy a feleségemmel és a gyerekeinkkel a padok helyett a nappaliban ültünk, álltunk és térdeltünk. Ahol máskor a Harry Pottert szoktuk közösen nézni, ott most Hodász András atyára figyeltünk, aki ráadásul egy kicsi kápolnából közvetítette a szentmisét.

A húsvét is szép élményt adott, Barsi Balázs atyának van egy családi liturgiája, amely az egész nagyhétre tartalmazott imádságokat. Ezt közösen próbáltuk végigcsinálni, a gyerekek is részt vettek benne, ez egy komoly lelki élmény volt számomra. Habár felemelő volt és különleges, de természetesen rettenetes hiányérzetünk volt, amiért nem lehettünk személyesen jelen a templomban. Például a kereszthódolat személyes átélése nagyon hiányzott nekem.

A hited segít a munkádban?

Az embernek a hite minden területen támaszt ad, egy biztos pont, amihez vissza lehet nyúlni.

Olyan típus vagy, aki nem szívesen beszél erről?

Nem, egyáltalán nem feszengek amiatt, hogy rendőrségi szóvivőként egy keresztény blognak adok interjút. Tavaly ősszel elvégeztem a cursillót is: azt gondolom, hogy az apostolkodás küldetése is az embernek, persze ebből a pozícióból ez nem könnyű. Túltolni semmiképpen sem akarom, ebben az egyenruhában nincs annak helye.

Egy másik ilyen támasz lehet az életedben az apaság….

Hatalmas kihívásként és izgalmas feladatként élem meg, a pályaváltásomban is komoly szerepe volt ebben. Mi nyolcan vagyunk testvérek, édesapámmal rengeteget játszottam gyermekkoromban. Viszont ha én hét estéből hatot a színpadon töltöttem volna, akkor én is, és a gyerekeim is kimaradtak volna ezekből az élményekből.

Életem korábbi szakaszában a házasságom recsegett-ropogott, nagy küzdelmeket éltünk át. Hosszú időn keresztül békésen, de mint két ismerős éltünk együtt a feleségemmel. Egészen biztos vagyok abban, hogy Isten kegyelmének köszönhetően sikerült rendezni a kapcsolatunkat. Érdekes megtapasztalás volt, hogy ekkor le kellett ülnünk a gyerekeinkkel megbeszélni, hogy a házasságunk egy szeretetkapcsolat.

Megéreztem azt, hogy milyen fontos apaként a példaadás, hogy milyen mintát mutatsz a gyerekeidnek.

A veszélyhelyzet végeztével talán van egy kis időnk arra, hogy átgondoljuk, hogy mivel lettünk többek az elmúlt hónapokban. Te mit emelnél ki?

A teljesen hétköznapi dolgok valódi értékelése egy nagy felismerés volt. Mennyi minden van például egy teljesen hétköznapi kézfogásban vagy ölelésben! Mennyivel más, mint egy ökölpacsi, és erre most jöhettünk rá igazán. Felértékelődött az idő, máshova kerültek a hangsúlyok, és rájöttünk, hogy így is lehetne élni.

Ha már az ölelést említed: előre eldöntötted, hogy az utolsó sajtótájékoztató után megöleled Müller Ceciliát?

Nem, határozottan nem. Ha valaki megnézi a fotót, akkor látszik is rajtunk, hogy ez egy őszinte pillanat volt.  Az országos tisztifőorvos-asszonynak néha egyberuhája volt, ilyenkor a mikroport zsinórját a „kaspó” tövébe tették, nem pedig a derekára. Mindig figyeltem arra, hogy ilyen esetekben a tájékoztató végén gyorsan felszedjem a földről, hogy ne neki kelljen lehajolnia. Itt viszont erről is megfeledkeztem, egy spontán és azt hiszem nagyon emberi gesztus volt ez a mindkettőnk számára.

Fotó: MTI/Balogh Zoltán

Martí Zoltán

hirdetés