Három újabb őszinte kérdéssel folytatódik A Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap reagál a 777 olvasóinak kérdéseire!
Balázs (Miskolc)
Úgy érzem, megingott a hitem. Kételkedem Istenben, az Ő létezésében. Több hete imádkozom, hogy erősítsen meg, mégsem látom hogy biztosabb lennék benne. Mit tegyek? Honnan tudjam hogy Ő tényleg él, hogy Ő teremtett, és figyel rám? Hogy van egyáltalán “Ő”?
Üdv a klubban! A naiv, gyerekes, örökölt hiten túljutva elindul az ember az olyan hit útján, amiben egyszerre van egy biztosság (mégiscsak imádkozol Őhozzá) és milliónyi kérdés. Világ legnagyszerűbb dolga, hogy Istent el tudjuk gondolni. Az emberi elme legnagyobb teljesítménye és egyben legnagyobb kihívása, kalandja. Üdv ebben az élethosszig tartó szerelemben és drámában!
Szeretek két hasonlatot használni az Istennel való kapcsolatra. Az egyik a stadion képe, melyen ezer bejárat van, de a döntő meccs a szív közepében zajlik. S meglehet, hogy valakinél egy-egy ajtó tágasabb, másokat alig használ, de talán teljesen elreteszelt is van. A végtelen Isten olyannak mutatta magát Krisztusban, aki képes gazdagságát egyszerű alakban is elhozni: egy csecsemőt, a szavaira építő tanítót, kenyeret és bort hátrahagyót, hatalom nélkül szenvedőt látunk – és ebben a direkt elszegényített formában mégis mindent átad nekünk. Isten alázatosan ma is folytatja a kenózisát: szíved egy-egy ajtaján képes a teljességet bevinni. Keresd ott Istent, ahol jól esik neked is. Isten örömöt és szárnyalást akar, úgy közeledik hozzád, ahogy értesz a szóból. Persze dolgunk a „kellemes kapukon” túl kinyitni a többi kaput is: annál komplexebb, igazabb lesz az istentapasztalatunk. Talán azért nem találod Istent, mert csak egy-egy kapunál várod. Nyisd ki a természet, a tudományok, a művészetek, az elesettek, a szolgálat, az intelligencia, sőt a szenvedés kapuit is!
A másik képem a zenehallgatásból van: egész más fülhallgatóval zenét hallgatni, vagy egy emberméretű hangfal mellett. Sokkal jobb, ha zenét nem csak a hallószervünkkel, a szűk dobhártyánkkal hallgatunk, hanem egész testünkkel. Eckhart mester ír sokat arról: ha Isten a legfőbb lét, akkor nem egy-egy dologra kellene figyelni, hanem a létére. A létét a létünkkel észleljük. Amikor egy üres templomban „csak úgy állunk Isten jelenlétében”, s nem kell beszéd, zene, érzelmek és okosságok. Amikor úgy létünkkel, egész lényünkkel állunk bele a Jelenlétbe. Eckhart úgy mondja: Istent „módszer nélkül” kell keresnünk, ha egy-egy módszerrel keressük, akkor egy-egy részt pillanthatunk meg. Valahogy engedni kellene, hogy a magunk emberi képzeletein túl az isteni Isten megjelenhessen. Ez nagy munka, mi, papok és teológusok is sokat küzdünk – üdv ebben a klubban!
hirdetésVégül azt mondom: Istent csak Isten képes bizonyítani. Azaz minden keresőnek a legjobb tanácsunk az lehet, amit te nagyon jól művelsz: állj Vele szóba, kérdezd Őt magát. Ám minden kereső meghatottan fogja megtapasztalni, amikor a mindenség Ura személyes pillantásra méltatja az ő porszem létét. Olyan édes ez az élmény, hogy utána mindig erre vágyunk, de olyan intenzív is, hogy azt hiszem belepusztulnánk, ha mindig tartana. Az istenkapcsolatban is vannak kitüntetett ünnepnapok és hétköznapok – s jól van ez így.
Isten nem tárgy, amit meg lehet találni valahol, mint répát a piacon. Isten személy, aki perszonális találkozóra hív, olykor szabadon közelebb lép hozzád, olykor szabadon visszalép a rejtek függönye mögé (negatív teológia). A Bibliában különleges helyet foglal el az Énekek Éneke, ami ha csak az emberi szerelemre vonatkozna, talán nem került volna be a Bibliába. A szerelmesek kapcsolata Isten és az ember kapcsolatának is szimbóluma. Egészen meghatóan írja, ahogy a szerelmesek keresik egymást:
„Éjszaka ágyamban kerestem, akit szeret a lelkem.
De hiába kerestem, nem találtam.
’Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem.’
Hiába kerestem, nem találtam! Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták.
’Nem láttátok, akit szeret a lelkem?’
Alig mentem tovább, otthagyva őket, megtaláltam, akit szeret a lelkem.
Belekapaszkodtam, és nem engedem el.” (Én 3,1-4)
Márk (Debrecen)
A szabadabb keresztények miért jobb lelkűek, mint azok, akik minden szabályhoz ragaszkodnak? A lényeg itt Isten szabad akarata. Életem során, az előző 10 évben azt tapasztaltam, főleg csoportokban, hogy a merevebb keresztények kinézik a szabadabb embert (jogtalanul) és annyira hangoztatják, hogy Istennek tetsző életet kell élni, miközben meg ők nem élnek úgy. A szabadabb keresztények sokkal barátságosabbak, s nem kérkednek a vallásosságukkal. Párválasztás terén is szabadabb keresztényt fogok választani.
A jó életvezetés a jó gondolkodásban veszi a kezdetét, s jó gondolkodás egyik jele a pontos fogalmak használata. Önmagunkat és másokat is becsapunk, ha pontatlan a gondolkodásunk és a szóhasználatunk. Végérvényesen szeretném az olvasók gondolatvilágában rendbe tenni: a kereszténység egyszerre konzervatív és a progresszív („szabad”). Sőt, nem csak a keresztény, de minden ember, minden tudomány, minden párt úgy működik, hogy egyszerre konzervatív és progresszív. Mindenki konzervatívan őriz olyan cölöpöket, melyeket ha feladna, önmagát adná fel. Azonosulunk családunkkal, hitünkkel, egy etikai rendszerrel, nemzetünkkel, de a szurkolócsapatunkkal, kedves költőnkkel is. Akinél semmilyen cölöp nincs, az mintha nem is létezne a történelem folyójában. Még ha azt állítaná is, hogy ő abszolút liberális, és semmihez sem ragaszkodik – pont ehhez a hitvallásához ragadna konzervatívan. Szóval mindenkinél vannak őrzött magok, cölöpök. Másrészt mindenki szabad a jövője felé, mindenki progresszív, innovatív, előre lépő. Mindenki a jövő felé él, s itt is igaz: ha valaki annyira tagadni akarja a haladást, azt a jövő felé nézve tagadja, azaz azt tartja jövőképesnek. Magyarul: nem lehet katapultálni az emberi léthelyzetből, ami egyszerre konzervatív és progresszív. (A „konzervatív” és „liberális” végleteket az angolszász filozófia ragasztja a gondolkodókra, vallásokra és pártokra, az igazi európai filozófia komplexebb).
Természetesen a két pólust egyszerre megélni a legnehezebb, a magánéletben és az Egyházban is. Vannak értékek, melyekhez mindannyian szigorúbban ragaszkodunk: szigorúan védeni akarjuk az emberi és mindenféle életet, identitásunk részének tartjuk a munkát, ragaszkodunk vallásunk tanaihoz és hagyományaihoz, küzdünk a szexuális megalázás, az anyagi és kulturális nyomor ellen. S vannak értékek, ahol szabadabb a véleménykülönbség, van jogos pluralizmus, több tere van a szubjektivitásnak. Ha te egy merevebb keresztény közösségben vagy, akkor talán van hivatásod közöttük. Talán a te szabadabb értékrendszerednek is van szüksége helyenként a szigorításra (azaz tanulj), s talán neked is dolgod lazítani, színesebbé tenni a szemléletet ott, ahol ez belefér (azaz taníts). Az ember egy életen át tanulékony lény: tanulunk egymástól és tanítjuk egymást. Olyan könnyen ne dobbants, mert számodra merevebbnek tűnnek!
A házastárs kiválasztásához az olyan igazi szerelem a legfontosabb, melyben van erósz (érzéki vonzalom), filia (baráti szeretet, közös értékrendszer), és agapé (a feltétlen, isteni szeretet, a közös hit). Házasságot a legteljesebb életközösségre kötünk, ezért az összetartozásnak is a legteljesebb körűnek kell lennie. Annyi élettragédia van, hogy nem győzöm mondani: a közös értékrendszerből és hitből ne engedjetek! Nagy hazugság, hogy itt az „ellentétek vonzanák egymást”. A házasságban igenis fontos az az értékrendszer, a cölöpök, amihez szigorúan ragaszkodtok, ahol vakon bíztok egymásban. S fontos a progresszív szellem is, a fiatalos lélek, a megújulási képesség – de nem a cölöpök kárára.
Végül az Egyház egészéről írnám: ahogy a magánéletben és a társadalmi életben is nagyon nehéz a konzervatív és a progresszív pólust egyszerre megélni, úgy az Egyházban is. Ami a legrosszabb: ha csak az egyik véglethez ragaszkodunk (mindig könnyű rigoristának, fundamentalistának, ókonzervatívnak, vagy éppen minden tradíciót felrúgó szabad kereszténynek lenni), s a másik legrosszabb, ha elmenekülünk az Egyházból. Ha keresztény vagy, ez a pálya a tiéd: tanulj és taníts, őrizz és fejlessz, vigyél egyensúlyt a pólusok megélésébe. Az Egyház a tiéd is.
Anna (Budapest)
A napokban hallani lehetett arról, hogy Indiában egy elefántot petárdás ananásszal kínálva brutális módon öltek meg. Fájdalommal töltött el, ahogy olvastam és felmerült bennem, Isten hogy engedheti meg, hogy ártatlan állatokat, de embereket is megkínozzanak, megöljenek? Hiba azt éreznem, hogy megérett az emberiség a pusztulásra? Hogyan lehet nem gyűlölni ezeket az embereket és Isten szemével tekinteni a helyzetre?
Nem tudom, milyen hangosan és mennyi fórumon kell kiáltani: korunk igazi mérge az önkény. Az önkény olyan tetszőlegesség, ami nincs tekintettel se emberre, se Istenre, se érzésekre, se fájdalomra, se erkölcsre. Az önkény sohasem marad az illető magánéleténél, hanem mindig súlyosan árt. Sokkal rosszabb, mint az önzés, mert abban még valami számítás, hosszútávú tervezés van a saját kis érdekeire vonatkozóan, de az önkény szeszélyes, buta és gátlástalan. Ha ez erőszakkal és hatalommal párosul, hihetetlenül sok szenvedést tud okozni. Már a középkorban kezdtek „gyökérbűnökről, alapbűnökről” beszélni, melyekből nagyon sok további bűn fakad, s ezért ezekre különös éberséggel kell figyelnünk magunkban és a környezetben. A legelső amit rögzíteni szeretnék az a tudat, hogy az önkény az egyik legsúlyosabb méreg az emberi életben, ami pedig a legsúlyosabban árt, arra a legélesebben kell figyelnünk. Amilyen súlyosnak ítélünk egy magatartást, olyan súllyal fogunk fellépni, így a jó cselekvés első állomása a legsúlyosabb megítélése.
Az emberi közösségek (benne az Egyházzal) egyik első teendője a nevelés: de nem csak a gyerekekre vonatkozóan. Nevelni minden életszakaszban lehet, az ember tanulékony lény! Igen, el kell kezdeni a korai gyerekkorban az önkény nevelését, az egész életét tönkre tesszük, ha önkényessé neveljük. De ne mutogassunk mindig a fiatalokra és az iskolákra. Az önkény elleni küzdelem tart a házasságban, a munkahelyen, a társadalmi életben is. A fiatal felnőtteknek nagy szükségük van még az érett felnőttek mentorálására nem csak szakmailag, hanem az életvezetésben is. Egy jól működő társadalomban nem félrenéznek, ha a férj veri a feleségét, ha önkényes a munkahelyi vezető, ha a minőségellenőrzésen sok negatív visszajelzés érkezik az egyetemi tanárra vagy ABC vezetőjére vonatkozóan. A közügyek szintjén minél több önkényt engedünk meg, annál több lesz az önkény az alacsonyabb szinteken (petárdázás, család, szemetelés). Olyan jó lenne, ha a fiatal felnőttek figyelnének az érettekre (elitre), s az érettek nem maradnának csöndben, hanem az önkény jeleire reagálnának még a házasságok elején, a munkahelyi beszokás idején, a társadalmi életben. Szent Pál mindig olyan nyomatékosan kéri, hogy az erősek karolják fel a gyöngéket, a gyöngék pedig figyeljenek az erősekre.
Ha az önkény hatalommal párosul, igazi gyilkos forgószéllé, gázoló tankká válik. Az emberiség (benne az Egyházzal) nagy feladata, hogy az önkényes embereket távol tartsa a hatalomtól. Demokráciáink lehetőséget biztosítanak demokratikusan, hogy bárki hatalomhoz juthasson, de a demokráciáink nagy feladata szerintem a jövőben, hogyan gátoljuk meg az önkényesek hatalomhoz jutását, vagy hogyan hívjuk vissza sokkal hamarabb. Nem csak a parlamentre gondolhatunk, hanem munkahelyi vezetőkre, családi hangadókra, civil szerveződések vezetőire stb. Jól mondja Martin Luther King: elhitették velünk (a kommunisták és a liberálisok is), hogy a hatalomhoz nem kell szeretet, a szeretet pedig tartsa magát távol a hatalomtól. Ez a hazugság: a hatalom lehetőség arra, hogy a szeretet nagyban, a rend is megvalósuljon. Itt érjük meg, hogy a hitnek van egy intim magánügyi dimenziója is, de a hit nem csak magánügy. A hitet érdekli a történelem, a közösségi élet, az élővilág, hivatása hatni különböző szinteken. Az önkényes emberek sokszor azért tolulnak előre, mert az erkölcsös ateisták, a jó szellemű keresztények teret adnak nekik. Merni kell sokkal bátrabban vezetőnek lenni.
Végül annyit: gyűlölni senkit sem szabad. Emberileg hatékonyan küzdeni kell az önkényes gonoszsággal minden szinten, de gyűlölni nem. Onnan sohasem származnak jó megoldások. Mondjuk el úgy a „Miatyánk” első szavát, hogy a közös Atyához fordulva gondoljunk rájuk is, imádkozzunk az önkényes, gonoszkodó testvérünkért is: térítse meg a jó Isten a szívüket olyan módon, ahogy ő tud hatni az emberi szívekre!
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás