Blog

Hogyan kell(ene) imádkoznunk?

Egy hétköznapi jelenet, amit mindnyájan átéltünk már, ismerünk, most új kontextusba kerül. Egy történet arról, hogyan is kell(ene) Isten elé állnunk az imáinkban.

Mert néha ezt kell tenni. Csak úgy odaállni a pénztárhoz és kipakolni az árut a futószalagra. Mindent kivenni, ami a kosárban és a kezemben van, és rátenni a szalagra. Kivenni a zsebemből, amit beletettem, kivenni a kabátomból azt, ami még véletlenül benne maradt, és azokat is feltenni a szalagra és hagyni, hogy odacsússzanak eléd. Nem kilopakodni melletted a zsebemben valamivel, nem rejtegetni, ami a kezemben vagy a zsebemben van. Mindent feltenni a szalagra és megtanulni kezelni a késztetést, hogy leszedjem őket onnan. De talán még ez sem elég. Nem elég kipakolni mindent, amit összegyűjtöttem a kosaramba. Talán úgy teljes, ha én magam is felülök arra a szalagra és hagyom, hogy odacsússzak eléd. Nem azért, mert csak így tudok igazán eléd kerülni, hanem mert nem elég, hogy csak a kis dolgaimat csúsztatom eléd, hanem a szívemet is kell.

Mit sem érnek a dolgaim a szívem nélkül.

Csak üres holmik. És csak úgy tudom, hogy ha én magam is felülök arra a szalagra és figyelmen kívül hagyom, hogy kényelmetlen vagy épp félek, hogy mi történik akkor, ha odaérek. Talán minden imádságnak ilyennek kellene lennie. Kipakolni mindent magamból, a kosaramból, a kezeim közül arra a futószalagra és hagyni, hogy eléd kerüljenek. De nem sikerül mindig.

Előfordul, hogy a zsebemben hagyok egy rágót vagy a kosár aljára teszek valami árut, bízva abban, hogy nem veszed észre, hogy ott van valami. De látod. Pontosan tudod, hogy rejtegetek valamit vagy úgy akarok ellopakodni melletted, hogy van valami a zsebemben, de mégsem szólsz rám. Nem hajolsz át a pulton, hogy kirángasd a kosárból az árukat. Csak megvárod, hogy majd én tegyem fel a szalagra. És előfordul, hogy mire kivenném, a rágó beleragadt a zsebembe. És csak rángatom, de nem jön ki. És te nem mondasz semmi rosszat. Nem kell pluszban kifizetnem. Csak mosolyogva megrázod a fejed és azt mondod, hogy nem baj, adsz egy másik, tiszta nadrágot. De ahhoz fel kell ülnöm a szalagra és oda kell csúsznom eléd a koszos nadrágomban, amibe beleragadt az a rágó, amivel ki akartam lopakodni melletted.

És előfordul, hogy kiborul a kosaramból a narancslé. És fel akarom takarítani, de elcsúszok a csempén és még nagyobb kosz lesz. De te azt mondod, semmi baj, majd te feltakarítod. Csak üljek fel a szalagra és adsz tiszta cipőt is, ami nem ragad a narancslétől. És lehet, hogy a futószalag is tiszta kosz lesz az áruimtól és tőlem, de azt mondod, nem baj, majd utána jobb lesz. Nincsenek előttem a sorban. Nincs aki betolakodjon elém, nem taposnak át rajtam. Ez az én sorom teljesen. Csak rám vár. Te sem mész ebédszünetre, pedig ebédidő van.

Nem engeded, hogy leváltsanak, pedig többen is vannak, akik a helyedre ülnének.

De te nem mozdulsz, csak csendben vársz. Nem szakítod meg a szemkontaktust, csak vársz arra, hogy felpakoljam az áruimat a futószalagra és én magam is felüljek az áruk mögé. Mert néha talán így ki kell pakolnom mindent a kosaramból és magamból, és csak hagyni, hogy eléd kerüljenek. Vagy mindig.

Oláh Nóra

Kép: Paulus Rusyanto | Dreamstime.com

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás