Mit játszadozik Isten?

Véssey Miklós vendégszerzőnk remek írása az áldozatról, engedelmességről, Isten kifürkészhetetlen terveiről.

Isten keres. Sőt, néven szólít. Ádám! Jónás! Ábrahám! Ádám elbújik. Jónás elmenekül. Ábrahám válaszol: itt vagyok. Milyen mély értelme van ennek a két szónak! Nincs mit takargatnom Uram, állok szolgálatodra, legyen, aminek lennie kell. Evangéliumi nyelvre lefordítva: legyen meg a te akaratod, kezedbe ajánlom lelkemet.

Isten ezt hallván nem árul zsákbamacskát, kerek perec megmondja, hogy fel kell áldoznod az egyszülött fiadat, még hozzá is teszi, hogy „akit szeretsz”. Miért teszi hozzá? Miért forgatja a kést a sebben? A történetet sokan úgy értelmezik, hogy a kegyetlen ószövetségi Isten játszadozik Ábrahámmal, ad neki egy fiút, szeresse csak meg, annál nagyobb fájdalom lesz, ha le kell ölnie. A félreértés fő oka, hogy Ábrahámnak nem kötelező ezt megtennie. Szabad akarata van, ahogy Ádámnak és Jónásnak is. Isten kijelöl egy utat, rajtunk múlik, hogy követjük-e. Ábrahám bízik teremtőjében. Szomorúan, de maga mellé veszi Izsákot, és elindul.

Szegény Izsák! Ő aztán tényleg úgy került a történetbe, mint Pilátus a credoba. Talán ő akarta, hogy megszülessen? Nem, a szülei imádkoztak érte, és Isten teremtette meg. Csak azért, hogy aztán leölesse az apjával? Mit tehet ő minderről? Nem teljesen érti, hogy hova mennek és miért, de azért sejthet valamit, mert félszegen megkérdezi: apám, hol a bárány az égő áldozathoz? Isten majd gondoskodik áldozatról, válaszolja Ábrahám. Gondolhatnánk, hogy megvezeti fiát ezzel a kitérő válasszal, illetve meg akarja kímélni az igazság okozta kegyetlen fájdalomtól. Szerintem viszont mást jelent ez a mondat. Ábrahám még mindig, a legutolsó pillanatig bízik: megyek, csinálom, de hátha nem kell!

hirdetés

Hátha Isten segít, ha szeret, csak megesik a fiamon a szíve, és küld más áldozatot! Uram, vedd el ezt a kelyhet, de ha nem, hát legyen meg a te akaratod! Kér és bízik, de végig engedelmes. Ahogyan Izsák is: már sejti, mi vár rá, de lehajtott fejjel baktat apja után.

„Akkor Ábrahám kinyújtotta kezét, vette a kést, hogy feláldozza a fiát.” Nem húzta az időt, nem keresett kifogásokat, nem sandított Istenre, hogy na, hátha nem kell mégsem. Ha így, hát így, gondoltam Isten adta, Isten elveszi. Hát, nem tudom. Van egy három hónapos fiam. Előbb lennék öngyilkos, semhogy kezet emeljek rá. És ez nem hősies vagy nagyszerű dolog, hanem egy apa (jó esetben) így gondol a fiára. Ábrahám hite ezért felkavaró. Mert már nem emberi. Mint Krisztus botrányt keltő mondatai a mennyek országáról: teve a tű fokán, szűk a kapu, keskeny az út. Jól hangzanak, de legbelül reméljük, hogy nem ránk vonatkoznak. Ábrahám elfogadja, hogy igen, rá is vonatkozik. És akkor szól az angyal, hogy mégsem kell. Ott a kos, bokorba akadt szarvval. Isten valóban gondoskodott az égő áldozatról.

Mit játszadozik Isten? Ha mindent tud, hát tudta azt is, hogy Ábrahám kiállja a próbát. Akkor minek az ez egész? Azért, mert mi nem tudtuk. És Ábrahám se tudta. Az ember réges-rég elfeledte, hogy több az önös érdekeit képviselő testnél, és hite segítségével ki tud lépni az ok-okozati körből, hogy visszatérjen teremtőjéhez. Isten elkapja Ábrahám lecsapni készülő kezét a levegőben, és valami ilyesmit mond: hagyd, majd én. Izsák élni fog, sőt, megsokasítom utódait. Az áldozat nem maradhat el, mert minden jónak ára van, de majd én megteszem, a saját fiammal, akit szeretek. Isten bevállalja a fia feláldozását értünk. Nem hagyja, hogy leöljük egymást őérte. Inkább engedi leölni a fiát általunk, értünk.

Mert igazán szeret, és meg akar menteni.

Véssey Miklós

(Az írás a Facebookon jelent meg először)

Fotó: Pixabay

hirdetés