Őszinte és nagyon fontos írással tisztelt meg bennünket egyik olvasónk, aki alkoholfüggőségéből épül fel – immáron Isten segítségével is. A kényes témára való tekintettel név nélkül osztjuk meg történetét.
Immáron öt és fél éve tapasztalom meg a függőségből való felépülés sokszor kihívásokkal teli, mégis áldott élményét. Mint a legtöbb függő, én sem tudom pontosan meghatározni, hogy mikor vette át felettem a hatalmat a mértéknélküliség tébolyító démona. Arra pontosan emlékszem, hogy egész kisgyerek voltam amikor a vendégségek végeztével a poharak alján marad sört összeöntögettem és jóízűen megittam.
Arra a felszabadító élményre is ugyanígy emlékszem, amikor 12 évesen először láttam pornófilmet. Egycsapásra minden megoldódott, hiszen ráleltem a tökéletes menekülésre az engem fojtogató minden tekintetben beteg környezettől. Az egy fedél alatt élő generációk sosem tisztázott konfliktusai puskaporos hordóként működtek és ezek menetrendszerűen fel is robbantak, amikor a család derék férfi tagjai tisztességesen bepiálva vágták egymás fejéhez saját vélt vagy valós sérelmeiket. Mondanom sem kell, hogy az asszonyok meg kiválóan asszisztáltak ehhez jó társfüggők módjára és bár milliószor mondtam magamnak hogy én nem leszek ilyen, mégis pontosan ezt a mintázatot kezdtem követni kamaszkoromtól fogva.
Még 18 sem voltam, amikor már rendszeressé váltak a berúgásig tartó italozások a baráti összejöveteleken, és ez így folyatódott főiskolai éveim alatt is. Teljes mértékben töröltem a mértékletesség kifejezést a szótáramból. Azzal vertem át magam, hogy tessék körbenézni, hát mindenki iszik én sem vagyok más, mint ők.
hirdetés
Ezzel az életmóddal valahogy nem voltam képes felhagyni az iskolák befejezését követően sem. Olyan munkát választottam magamnak, ahol belefért, néha egyenesen kötelező eleme volt az alkohol és a könnyű drogok. Jöttek-mentek a nők, párkapcsolatok az életemben és nem értettem, hogy miért maradtam már megint egyedül. Mert engem mindig elhagytak. És ilyenkor még jobban meg akartam felelni az elvárásoknak, amiket persze én állítottam fel magamnak. A perfekcionizmust is a gyerekkoromból hoztam, mert mindenáron meg akartam felelni az igen magas elvárásoknak csak azért, hogy akkor hátha elég jó leszek. Mert ha én jó vagyok akkor majd nem piálnak körülöttem, és ha nem piálnak, akkor béke lesz. Nem értettem gyerekként, hogy miért is születtem én a világra, ha engem nem szeretnek. Ha szeretnének, akkor nálunk soha sem lenne veszekedés és szép lenne a karácsony és a születésnapok is mert senki sem bántaná a másikat. Minél több kudarc ért a piálásom miatt, annál dühösebb és elkeseredettebb lettem és ezekre az érzésekre megint csak lehetett inni.
Képtelen voltam beismerni, hogy én okoztam a problémákat az alkohol miatt és nem a világ van ellenem összeesküdve.
Mivel szenvedélybetegként nagy játékos voltam, így én is megtaláltam hozzá a játszótársat a volt feleségem személyében, aki épp úgy asszisztált az alkoholizmusomhoz, mint anyánk, nagyagyánk, dédnagyanyánk. Bármit képes voltam elhitetni vele és kimagyaráztam magam a legocsmányabb helyzetekből is. Teljes mértékben tagadtam önmagam előtt, hogy gőzerővel rohanok a szakadék felé.
Elérkezett a mélypont, képtelen voltam többé összetartani a világomat, a hamis és hazug eszméimet, a végnélküli racionalizálást. Utolért az elkerülhetetlen: autóbalesetet szenvedtem, bűncselekményt követtem el, elveszítettem az állásom, a családom és az önbecsülésem. Felemeltem a kezem és azt mondtam: nincs tovább… ha nem akarok megdögleni, akkor segítséget kell kérnem.
A segítséget a józanodáshoz egy nagyszerű szakembereket felsorakoztató intézmény terápiáján kaptam meg és ennek részeként ismerkedtem meg a 12 lépéses felépülési programmal és ezek közösségeivel.
Ez egy egyszerű program bonyolult lelkek számára. Semmi más feladatom nincs, mint eljárni a gyűlésekre, keresni az idősebb józanodók közül egy számomra szimpatikus és hiteles társat, aki segít abban, hogy megértsem és megéljem a programot. Vállaljak szolgálatot a honi csoportomban, olvassam az irodalmat és nem utolsósorban, ne használjak tudatmódosító szert illetve tartózkodjak a kényszeres, megszállott tevékenységek gyakorlásától is.
Amikor eljutottam első gyűlésemre, azonnal megütötte fülemet az Isten szó, amit előszeretettel használtak az irodalom és a lépések felolvasása közben és a megosztások során is. Azonnal kigyulladt a fejemben a piros lámpa: jajj már megint valami hittérítő bagázsba csöppentem. Ehhez tudni kell, hogy a családunkban minden tekintetben elutasították a vallásosságot és Istent, kizárólag a káromkodások szövegkörnyezetében fordult elő. Ennek következtében még csak megkeresztelve sem vagyok.
Idővel megbarátkoztam a szóval, azzal ahogyan a társaim utalnak rá és a hozzárendelt értékre. Megértettem, hogy a felépülés során végzett lelki munkának az őszinteség, a nyitottság és a hajlandóság mellett a legfőbb pillére a Felsőbb Erő megtalálása és a hozzá való viszonyulásom kialakítása. Szerhasználatomban én is eljutottam arra a pontra, amikor már ki akartam szállni, csak nem ment. Fogcsikorgatva próbáltam felmutatni szermentes napokat, heteket, de mindig kudarcot vallottam. Egyedül, segítség nélkül nem ment, és ma sem menne a közösség megtartó ereje nélkül.
Öt év! Az egy jó kezdet! – hallottam számtalanszor egy-egy születésnapos megosztást követően (mert mi a józanodásunk kezdetét számoljuk és emlékezünk meg annak évfordulóiról). Az elején teljesen elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is eljutok idáig, mégis itt vagyok, öt és fél év józansággal a hátam mögött. Sokszor hallom ezeken az ünnepi gyűléseken a születésnapostól, hogy „köszönöm Istennek, a programnak és nektek társaim, hogy eljutottam idáig!”.
A program és az irodalom jellemzően az Isten szót használja a felsőbb erőre való utaláskor. Neveltetésemből is fakadóan, minden alkalommal kétségek közt vergődve próbálom meghatározni, helyre tenni a még gyerekcipőben járó, Felsőbb Erőbe vetett hitemet, amikor a lépésmunkában ehhez a részhez érek. A képlet egyszerű: ha őszintén hiszek egy Felsőbb Erőben (Istenben) és képes vagyok a nap minden percében átadni neki az akaratomat és az életemet, akkor szilárd alapokra találok a józanodásom során. És akkor a materialista, énközpontú, makacs alkoholista egóm ismételten arcomba vágja az oly sokszor hangoztatott belemagyarázást: mindenki a maga szerencséjének a kovácsa; fiam csak magadra számíthatsz; a saját gesztenyédet, neked magadnak kell kikaparni. Ez az a pont, amikor megint csak vitázni kezd bennem a régi, jellemhibákkal teli agnosztikus énem az öt és fél éve formálódó spiritualitásommal szemben.
És már itt is van a következő varázsszó, amit sokszor hallunk a programban: spiritualitás. Nekem ez mindösszesen annyit jelent, hogy összekapcsolódik a lelkem Istennel (mert mostmár merem ezt a szót használni) és így valami hatalmas és tökéles egység ici-pici részévé válok. Már nem vagyok egyedül, nem vagyok magányos, van kihez fordulni és mindez akkor vált világossá és „kézzel foghatóvá” számomra, amikor szó szerint „bekeveredtem” egy szentmisére karácsony előtt.
A szokásos szombati gyűlésem fél órával korábban kezdődött, de ez az információ nem jutott el hozzám. A megszokott menetrend szerint mentünk párommal, aki gyakorló hívő lévén misére szokott menni, amíg én a gyűlésen veszek részt. Mivel felszabadult fél órám, és nem akartam a hidegben bolyongani, beültem mellé a templomba. Ez volt a második alkalom életemben, hogy misén voltam (az előző úgy 15 évvel ezelőtt esett meg).
Megszólalt az orgona, és ez megmagyarázhatatlan módon a lelkem legmélyéig hatolt.
Ha egy régi hasonlattal akarnék élni, azt mondanám, hogy „beütött a szer”. Nem tudtam mi van, nem értettem mi van, csak azt éreztem (!), hogy ezt én most bizony beengedem lesz, ami lesz. Nem tiltakoztam, nem viszolyogtam, minden porcikám átitatódott az énekekkel, az imákkal, a közösségi élménnyel. Fogalmam sem volt róla, hogy mikor mit és hogy kell csinálni: felállni, leülni, letérdelni. Ott voltam, jelen voltam minden pillanatában és közeledtem valamiféle katartikus végkifejlet felé. És eljött: nem bírtam a könnyeimet visszatartani tovább miközben a hívek békével és hálával a tekintetükben sorakoztak fel az áldozáshoz.
„Misefüggő” lettem, de ezt egy cseppet sem bánom. Sőt, eljutottam odáig, hogy letérdeltem. Én, aki vaskalaposan utasítottam el az alázatosság minden megnyilvánulását. Ekkor is potyogtak a könnyeim, de ezek már a hála könnyei voltak. Öt és fél évre volt szükségem ahhoz, hogy „Isten-élményem” legyen és végre helyre tudjam ezt tenni abban a felépülési programban, amely Istenre alapozza a józanság megtartását. Bátran használom most már a szót:
Isten vitt el a templomba, kijelölte számomra a helyes irányt és megmutatta mi a következő lépés a felépülésemben!
Ha te is örömmel lennél a 777 vendégszerzője, akkor küldd el írásodat az info@777blog.hu címre! A publikálás jogát fenntartjuk!
Fotók: Pixabay
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás