Tízezren a 777-ért kampány
Blog

Mélységben, megtart hited

Hatvan éve 1960. január 23-án Jacques Piccard és Don Walsh egy különleges expedíció keretein belül elérte a Föld legmélyebb pontját, a Mariana-árok déli részén, a több mint 11 000 méter mélyen található Challenger-szakadékot.

A Holdraszállás egy mindenki számára köztudott tény (a maga összeesküvés elméleteivel együtt), de a Föld legmélyebb pontjára való eljutás már koránt sem ennyire ismert. A mélységben 1,25 tonna / négyzetcentiméteres (122 MPa) nyomás van, amit nem igazán tudunk felfogni. De gondoljunk bele, ha testünkön kijelölünk egy 1×1 centiméteres kis négyzetet és gondolatban ráteszünk egy ekkora súlyt, akkor gyorsan belátható, hogy fájna. Ha pedig ezt testünk minden négyzetcentiméterére elképzeljük, nem kell hozzá nagy tudósnak lenni: meghalnánk. Tehát kell egy szerkezet, ami lent a mélyben elbírja ezt a nyomást, egy tengeralattjáró. 60 évvel ezelőtt a merülést úgy támogatták, hogy 9 tonnányi mágneses vasgolyóval feltöltötték a tengeralattjárót: segít, hogy lehúzza a szerkezetet és amikor már fel akar jönni, akkor csak ki kell engedni.

Az ember saját akaratából lesüllyed egy nagyon-nagyon mély pontra. Az utazás eleje gyönyörű, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat lát, halakat, korallokat. A napfény sokáig megvilágítja azt, amit lát. Mi baj lehet? De ez csak az utazás eleje, megy lentebb-lentebb, a fény már alig-alig látszik, a vasgolyók húznak lefelé és lefelé. A fény eltűnik már csak a reflektor világít és ha esetleg valami élőt látni is, az is egy nagyon-nagyon bizarr élőlény, ami már hozzászokott ezekhez a körülményekhez.

Egyszer csak eléri a legmélyebb pontot, 11 kilométer választ el a felszíntől.

Mennyire ilyenek vagyunk… Saját akaratunkból elkezdünk süllyedni egy nagyon-nagyon mély pont felé. Az utazás eleje gyönyörű, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat látunk: legyen az önfeledt bulizás vagy túlzásba vitt siker és pénzhajhászás, tudatmódosító szerek, zavaros magánéleti kapcsolatok, számos egyéb eszköz a biztos süllyedésre. A merülés elején csak kóstolgatjuk ezeket. Mi bajunk lehet? De ez csak az utazás eleje, megyünk lentebb és lentebb, a fény már alig-alig látszik, a „vasgolyók” húznak lefelé. Túl mélyre süllyedve, sokszor szintén alig látunk már igazán „élő” embert a környezetünkben, sokkal inkább nagyon-nagyon bizarr „élőlényeket”, akik már hozzászoktak ezekhez a körülményekhez.

hirdetés

És sokan elérik a legalját is. Az ember ebben a mélységben és sötétségben végképp kiszolgáltatott, halálra ítélt. 

Hogyan lehet innen felmenni? Isten mindannyiunk számára biztosít egy tengeralattjárót, ami elbírja a nyomást és ki tud szabadítani innen. Ez pedig a hit, ami a mélységben is megtart. Isten megadja a felhajtó erőt, de csak akkor, ha kidobjuk a vasgolyóinkat. Nem mintha azzal együtt nem tudna felhúzni, de nem akarja, hogy megint elsüllyedjünk. De ha hajlandók vagyunk megszabadulni a lent tartó súlyoktól: felemel. Csökken a nyomás, nő a fény, és egyszer csak újra a víz felett vagyunk és friss, tiszta levegőt szívunk, mélyen a tüdőnkbe. És az a szabadság, ami fent van, végtelen, világos.

Mindenki maga dönt a vasgolyókról. Van út felfelé, de a döntés nálunk van.

 

Csontos Ádám

Még nem érkezett hozzászólás