Egyéb

A Papp válaszol – karácsony igazi ünneplése, anyós-após elfogadása, egyházak közötti “vándorlás”

Az egyik legizgalmasabb kérdéscsokrot tartalmazza A Papp válaszol e heti része: a karácsony igazi megünneplésétől kezdve az anyós-após kapcsolaton át egészen a katolikus egyházba való áttérésig!

Anasztázia (Nagykálló)

Úgy szeretném jól megünnepelni a karácsonyt, de elég nehezen találom az egyensúlyt. Nem elégít ki, ha csak szidjuk a fogyasztó világot, a vásárlást, de az egyházban is nagyon sokféle ünneplést látok, s a sokféleségben nehezen találom az én ünneplésem. Milyen a karácsony igazi megünneplése?

Örülök, hogy rátaláltál a problémára: „kikerülve a gyerekkor ártatlanságából” egyre jobban látjuk, hogy a karácsony mennyire titokteljes ünnep, milyen összetett szempontok találkoznak benne, s egyáltalán nem egyszerű a szívünket megosztani a sokféle szempont között. Én azt hiszem az a jó ünneplés, ami összetett, az felel meg a karácsony misztériuma sokrétegűségének. Három kettőséget mutatnék fel:

A karácsony egyszerre a közel lépő Isten ünnepe, s egyszerre a meglepő Istené is. Isten gyermekként közeledik, sok érzelmet vált ki belőlünk, gyöngéd és emberarcú. Nem hatalommal jön el, nem kényszerítően, nem is érthetetlen űrbéli üzenetként. Barátságos, empatikus, emberközeli. Ugyanakkor botrány, hogy a kozmosz Ura így jön. Némely karácsonyi énekünk őrzi ezt a drámai antinómiát: „a teremtés Ura jászolba fektetve, a mindenség Királya szegényen”. Megszokhatatlan az önfeltárás ilyen módja, így a karácsony Isten maradandó megszokhatatlanságáról is szól. Ne szelídítsük dzsinné, haverrá. Eszembe jut a Pi élete c. filmben az Istent szimbolizáló tigris: bár sorsközösséget vállalva beszállt a fiú hajójába, de azért tigris! Szóval a karácsony mintha két irányba szeretne hatni: egyszerre hirdeti a barátságos Istent azoknak, akik távol érzik őt maguktól, s egyszerre rendíti meg azokat, akik túlságosan leegyszerűsítették a jászol megszokhatóságát.

hirdetés

A karácsony egyszerre élményünnep és a megújulás ünnepe. Meg akarjuk ünnepelni azt, ami van: szeretünk együtt lenni a szeretteinkkel, milyen jó, hogy még együtt ünnepelhetünk! Igazán szívmelengető megállni, egymás arcára tekinteni, egymás sorsánál időzni, örülni egymás jelenlétének. Továbbá szabad örülni a munkás napok gyümölcsének: nem kell fakírként ünnepelni, szabad méltányosan, „morális mértékben” ajándékozni, finomakat enni, egy jót játszani. Mégis méltatlan, ha csak hedoné van. A karácsony egyben a megújulás ünnepe is: újjá születni az Újszülöttel. A karácsonyban van dinamika: visszatalálni az életünk középpontjába, visszavenni önmagunkat a szétszórtságból, feltámadni a laposságból, újra összenyalábolni az erőinket a küldetésünk felé.

A karácsony így a megállás, de a jobbá válás ünnepe is!

S végül a karácsony intim és közösségi is. Egyszerre behúzódás szívünk betlehemébe, istállójába, s engedni, hogy a legszemélyesebb módon találkozzunk az Újszülöttel. Nélkülözhetetlen a csönd, a zenehallgatás, a temetői séta. Nekem is születik: felfoghatatlan egyszemélyes figyelme is van rám, az én sorsomra, terméseimre és keresztjeimre, döntési helyzeteimre. Ugyanakkor közösségi ünneplés is: ugyanolyan nélkülözhetetlen a templomi közösséggel, a nagycsaláddal, a barátokkal, sőt, rászorultakkal, betegekkel találkozni.

A karácsony összetett ünnep, ne akarjuk egyszerűen megünnepelni. Mindezen túl a legfontosabbnak azt tartom, hogy elsősorban nem mi „csináljuk” az ünnepet, hanem Istenünk ajándékoz meg – először passzívan befogadónak, nyitottnak lenni, aztán aktívan ünneplőnek.


Kinga (Székelyudvarhely)

Bűn az, hogy nem tudom elfogadni az élethelyzetemet? Történetesen, a férjem családjával való együttélést. Csendben rágodom, és úgy érzem felemészt.

Annyira bomlékonyak a házasságok, hogy szeretném hangosabban írni: az első a házasság a szentsége, s mindent ahhoz kell igazítani. Nem szentek a családi szokások, a hagyomány, az eddigi minták, a pénz, a munkahely, a lakhely:

ami szent, az a házasság szentsége.

Nehogy a másodrangú (bár értékes) dolgokat merevebben őrizzük, miközben a házasság szentsége tönkre megy. Mindent annak kell alárendelni, hogy a házasság szentsége stabil maradjon és egyre gazdagabban kibontakozzon. Ehhez néhány szabály:

Fontosak a határok. Az emberi együttélésben szép testvéries, közösségi életre törekszünk, de nem úgy, mint egy nyájtömeg. Rendezetten, határokat megtartva. Izgalmas módon maga Krisztus is húzott határokat (kiválasztott apostolokat), s az őskeresztények sem nyájtömeget alapítottak, hanem rendezett közösségeket. Egy család számára ez azt jelenti: az együttélésben vannak alrendszerek (a pszichológia így hívja), s ezekből épül fel a nagycsalád. A legeslegelső a férj-feleség szintje, majd ehhez illeszkedik a gyerekek, a nagyszülők, a barátok szintje. De nem a nagyszülőké az első. Így joga és kötelessége minden házaspárnak óvni a maga szintjét: legyenek intim határok a lakóhelyen (ne nyisson be csak úgy senki), az időbeosztásban (nem önzés, ha a nagycsaládos programokat megelőzi a saját kiscsaládos időbeosztás), a pénz és a munka világában (saját kassza), az imádság intimitásában. Nem önzés és nem bűn határokat húzni, hanem ez a természetes.

A határok elevenek, mint mi magunk, állandó beállításra szorulnak. De alapszabály, hogy mindenki a saját szüleit állítja le: bármennyire is van igaza egy házaspárnak a maga élete védelmezésében, nagyon érzékenyen szokták venni a szülők, ha a menyem-vejem „beszól”. Bármilyen gondunk is van a másik szüleivel, először a párunkkal kell megbeszélni (nem jó a csendes rágódás!), s neki kell ezt lejátszania a szüleivel. Nehezíti az ügyet, ha ő még nem szakadt le a szüleitől, ha nem voltak komoly konfliktusai az énje (határai) megvédésben, s most házasként kell ezt elkezdeni. Ilyenkor valóban azt érzik a szülők, hogy az én drága fiamat megrontotta a felesége… Pedig csak most kezd önálló lenni. Alkalmatlan a házasságra, aki a saját szüleiről nem tud leválva önálló felnőtté válni, s a házastársát akarja bútordarabként beilleszteni az eddigi életébe. Az embernek el kell hagynia apját és anyját, s feleségéhez kell ragaszkodnia!

A humor isteni tud lenni: a fiataloknak kell tudni rugalmasabban kezelni az előző generációk megszokásait („ez itt mindig így volt”), végül is a szokások, hagyományok életvédők, már bizonyítottak, persze, hogy ragaszkodnak hozzá. A minden hagyományos támasztól liberálisan kilúgozott házasságok is életképtelenek. Ám meg is tudnak fojtani, ha fontosabbak, mint maga a házasság, a benne élő személyek. Humorosan, de határozottan jelezni kell, ha „ez nekem sok”, „jobban szeretném másként”. Persze bele kell gondolni, hogy a szülőknek sem könnyű: valóban az anyja-apja jobban ismeri a fiút, mit szeret enni, milyen előélet van mögötte, erre jön egy „idegen” és megváltoznak a dolgok. Biztosan nem véletlen az a sok anyósvicc, hiszen nem könnyű egyik oldalnak sem. Nem kell démonizálni a másik embert, kisebb kedves gesztusok, nevetések, „csapatépítések” oldhatják a feszültségeket.

A lakóhely önállósága fontos, az végül is a testünk intimitásának a kitágítása. Szükségünk van otthonra, ahol a saját intim életünket élhetjük, a magunk ízlését, rendjét tarthatjuk, ahol nem kell rettegnünk, hogy benéznek az ágyunk alá vagy a hűtőnkbe. Ha nem sikerül ezeket a határokat meghúzni, akkor talán el kell költözni.

Sokat mondom a párjaimnak, hogy merjenek a házasság elején szegények lenni.

A szegénység befektetés a jövőbe: az önállóság és a gyerekek megszületése sok anyagi áldozattal jár, de merni kell szegénynek lenni, mert majd később megtérül. Nem a pénz a legfontosabb szempont, hanem a házasság szentségének termékenysége. Ha túlzottan fojtogató a légkör, ha betegít az együttlakás, akkor nem kell várni. Ha elköltözve megerősödik a kapcsolatotok, akkor már erősebb szívvel látogatjátok meg a szülőket.

Ismerjük a történetet a sündisznókról: ha túl közel bújnak egymáshoz, megszúrják egymást, ha túl távol, elhidegülnek. Anyósunkkal-apósunkkal való viszonyra is igaz: talán túl közel vagytok egymáshoz, ezért érzed szúrósnak a helyzetet. Ha megfelelő távolságot vennétek, biztosan jobb lenne a viszony: végül is az ő fiukat szeretted meg, biztosan van bennük is valami a fiúból.


Szabina (Sopron)

Pünkösdi keresztény családban nevelkedtem, bemeritkezett, élő hitű vagyok. Egy ideje mélyebben foglalkozom a katolikus hittel, mert érdekel, mik az alapjai, mit miért lát másként, hogyan gondolkozik. Azt vettem észre, hogy sok mindenben hiszem a katolikus tanítást (pl: eucharisztia, gyermekkeresztség, stb) , sokkal inkább érzem igazságnak, mint a pünkösdi egyházét. Azonban, van amivel nem tudok egyetérteni (Mária bűntelensége, tisztítótűz). Úgy érzem, két szék között a földre estem. Mit gondol Miklós atya, a katolikus egyház így is befogadna? Mit tanácsol, mit tegyek? Normális az egyházak közötti “vándorlás” egyáltalán?

Úgy szeretnék válaszolni, hogy ne bántsak semmilyen kis vallási közösséget, de ne áruljam el a katolikusságot sem. A katolikus egyház alapvetően el tudja ismerni mindenféle vallásban, ami „jó és szent”, csírák mindenütt lehetnek, a Lélek ügyesebb, mint a papok. Mégis hiszem, hogy a Krisztus által alapított egyházat teljesebben őrzi a katolikus egyház. A „katolikus” éppen ezt jelenti: teljesebb, egyetemesebb az igazságokban is. Mégsem „felülről” vagy „kívülről” szeretnék hitvédelmet előadni, inkább melléd szeretnék lépni, s erre a „belülről” induló meghívottságra reflektálni.

Érdemes reagálnod a fejlődéslélektani helyzetedre is: nagykorúvá válsz, s ki kell alakítani a saját nagykorú vallásosságodat is. Talán kinőtted az eddigi szintet, s katolikusoknál láttad meg a számodra nagykorúbb vallást. Ez jó dolog! A fejlődéslélektan leírja, hogy a serdülőkori leválás része az is, hogy a szüleink vallásosságáról is leválunk. Szeretném vastagon írni: nem az Istenről, hanem az eddig passzívan átvett módról kell leválni. Meg kell küzdeni a saját, egzisztenciális vallásosságunkat (s ez akkor is igaz, ha maradunk a szüleink felekezeténél). Ám a Lélek indíthat arra is, más felekezethez tartozz, mint a szüleid. Talán prófétaként téged ragadott meg először a Lélek, s szabad meghívónak lenned a többi családtagod felé is. Bármi is történik, Krisztus biztosan nem akarná, hogy pont őrá hivatkozva szakíts a szüleiddel: a normális családi életen túl közösen imádkozni ezután is kell, még ha vasárnapi liturgiát te a katolikusoknál ünnepled!

Biztosan fejlődsz a vallási igazságokban is. Az anglikán vallásból a katolikus egyházba belépő Newman bíboros vallotta: azért lett katolikus, mert úgy érzi, „ez a vallás igényli őt a legjobban”. Ha egy vallás kényelmes a számunkra, ha pont kellemes, akkor abban nem fogunk fejlődni. Akkor a vallás kiszolgál minket (az összes ezotériával ez a baj). A helyzet fordítva igaz: Istennek az igazsága mindig nagyobb, mint én. Isten ügye gigantikus, amibe én illeszkedem be. Az a jó vallás, ahol otthon is vagyok, de nem is hagy nyugton. A katolikus egyházban mindenki otthonra találhat: a budapesti polgártól Amazónia őslakosáig, a cukrásztól a NASA kutatóig mindenki. De a katolikusság nem csak egy nagy befogadó, mindenkivel toleráns vallás, hanem vannak benne nagy igazságok, kemény morális határok, elképesztő ígéretek, lerombolhatatlan szentség, nívós közösségek, sürgető szeretet.

A katolikus egyházba való belépésnek két dimenziója van: egy egyszeri szertartás (a bérmálás, ha a korábbi keresztség érvényes), valamint egy lelki folyamat. A bérmáláshoz a területileg illetékes papot kell megkeresni, aki majd felkészít, s válaszol az esetleges kételyeidre. Ám tudatosítanunk kell a mögötte zajló lelki folyamat fázisait: először is nehezen hagyjuk el a megszokott komfortzónát, tele vagyunk félelemmel és kérdéssel, visszahúz az újtól a már jól megszokott fészekmeleg. Aztán jön a kilépés, s ezzel a viták, bizonytalanság, sebek ideje. Szokatlan lesz az új istentisztelet, kicsit új szavak, gondolkodás, rítusok – idegennek érzed. Aztán ha nem adod fel és előre menekülsz, lassan megszokod az újat. Ez a tanulás fázisa: kitágulsz, felemelkedsz, színesebbé válsz, gazdagodsz. Végül otthonosan érzed magad a katolikus egyházban (amin belül majd újabb fejlődési állomások várnak). Ebben a fejlődésben a nagyobb igazságok édes ígérete bűvöl el, vonz, inspirál, s nem hagy visszatérni.

Végül szólnom kell a lelkiismeretről is: a morálteológia tanítja, hogy a lelkiismeret által sajátként felismert igazságok már kötnek minket. Az élet minden területére igaz (családalapítás, szakma, kultúra, önkéntesség), így a hit területére is: ahol az ember megsejtette, hogy arrafelé van az ő útja, akkor arrafelé neki mennie kell. Ha lelkiismeretünkben felismertük, hogy merre van az igazabb énünk, akkor attól lemaradni már súlyos bűn. Hiszen a legjobb önmagunktól, így a legjobb boldogságunktól maradnánk le, hazugság lenne az életünk. Én magamra nézve mindig vallom: nem könnyen akarok élni, hanem igaz módon. Ne a könnyű, hanem az igazabb utat keresd, még ha meredek is az út és szűk is a kapu. A lelkiismeretes boldogságod arrafelé lesz.


Téged is arra biztatunk, hogy  tedd fel kérdésedet!

    hirdetés

    Még nem érkezett hozzászólás