2019. 12. 09.

Mi az igazi advent? – Túl a koszorún és az ajándékokon

Anyagiassá és türelmetlenné szegényedő világunkban az emberek zöme nem szeret várakozni. Vágyait is a pillanat szeszélye szabja meg, ha valamire szemet vet, azonnal akarja és egyre kevésbé ismeri a felkészülés, a sóvárgás örömét és izgalmát. A Képmás magazin elgondolkodtató cikkét szemlézzük.

Talán a gyerekek őriznek még valamit az ajándék vagy vendégvárás lelkes rákészüléséből, ők még izgulnak, hogy lesz-e hó, jön-e a Mikulás, ám szüleik – és felnövekedve alighanem ők maguk is – már nem azzal törődnek, ami eljön, hanem azzal boldogtalanok, elégedetlenek ami van.

Aki csak a mindenkori jelennek, a pillanatnak él, nem vár és nem készül semmire, annak szinte minden nyűg és teher. Megszenvedi, hogy nem jön idejében a busz, hogy szemtelenül korán sötétedik és hideg van, hogy nem futja a családi költségvetésből mindarra, amit a szomszéd bezzeg megengedhet magának, hogy olyan unalmasak, szürkék és egyformák a napok.

Mindenki tudja persze, hogy tél után tavasz jön, nehéz napokra többnyire jobb idők következnek, és még a várva várt busz is befut, de ezekből a kicsinyes bizonyosságainkból hiányzik a remény lelkesedése, a felkészülés bizsergető érzése, hogy a helyét a „jut, mert jár”, a „jön, mert az a rendje” örömtelen logikája vegye át.

Ünnepeink zömét sikerült puszta munkaszüneti nappá, a rákészülés idejét bevásárlási alkalommá silányítanunk, úgy veszítette el értelmét a várakozás, a felkészülés, a ráhangolódás ideje is.

Talán a legjobb példa az advent idejének jelentésváltozása. Ezek a téli napforduló felé közelítő hetek időtlen idők óta a dermesztő sötétség és a hátborzongató hideg átmeneti győzelmére emlékeztették az északi félteke kultúráiban élőket, ám biztatást jelentettek arra is, hogy ha lassan is, de eljön az a pillanat, amikor megáll az éjszaka uralmának gyarapodása és a fény, a világosság indul növekedésnek, a ború és a halálfélelem helyét a bizakodás öröme veszi át. A télelőnek ezt az ősi szimbolikáját a keresztény hagyomány elsőként valamikor a VI. századi Galliában ötvözte a Jézus születésére való emlékezéssel.

A téli napforduló mágikus pillanatának örvendező várakozása így lett adventté, az Úr eljövetelére, az adventus Dominire való felkészülés, amely

a tél hidegét a lélek melegével, a sötétség uralmát a világosság reményével kapcsolja össze.

A tél sötétjét azonban magunk okozta lelki áramszünettel súlyosbíthatjuk, ha hallani sem akarunk adventnek erről a valódi üzenetéről, és csupán divatból vagy megszokásból akasztjuk a lakás ajtajára az adventi koszorút. Azok, akik karácsonyban csak az evés-ivás, a mérték nélküli ajándékozás, a mézes-mázos emberszeretet és a ritkuló családi találkozások ünnepét látják, az adventi időszakot is könnyen azonosítják a karácsonyi vásár lelkinek aligha nevezhető izgalmával. Számukra az adventi gyertyák helyét a kirakatok csillogása, a lelki várakozás örömét a földi javakra való vágyakozás érzése tölti el.

Számukra az a tény, hogy befelé haladunk a télbe, nem a számvetést jelenti, hanem bosszantó kellemetlenséget, téli gumit, fagyállót, ködös reggeleket és fagyos, hosszú estéket, amelyeket nem tölt ki az újrakezdésre való készület és a bizakodás.

A felkészülés és a lelki újjászületés örömét megélő hívő embernek tanúságtétellel kell figyelmeztetnie mindenkit arra, hogy az eljövetel ideje közel van, hogy

advent mindenkinek fényt kínál a nyomasztó sötétben, eljövendő tavaszt a télben.

A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „amikor az Egyház minden évben megünnepli advent liturgiáját, jelenvalóvá teszi a Messiás iránti vágyakozást, várakozást. Egyesülve a Megváltó első eljövetelének hosszú előkészületével, a hívek megújítják második eljövetelének égő vágyát.”

Az adventi várakozás és készülődés ünnepélyes izgalma szólal meg abból a névtelen szerzőtől való latin himnuszból is, amely elsőként egy 1676-ból származó magyarországi gyűjteményben bukkan fel, és amelynek csak első és utolsó strófáját idézzük Sík Sándor fordításában: „Jöjj el, Jézus, én szerelmem, vár a világ türelmetlen, téged, édes, szomjaz, éhez, jöjj el, Napfény, tündökölj. Jöjj el immár, várva-vártunk, jöjj, megígért Napvilágunk, Jöjj körünkbe, életünk te, futva jöjj le, ránk ragyogj!”

 

Forrás: Képmás.hu

Kép: Pexels.com 

Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás