Jézus Társasága – azaz a jezsuiták: az egyház legnagyobb létszámú szerzetesrendjének Mária utcai templomát Horváth Árpád igazgatja, mégpedig rendkívül nagy sikerrel. Egy átlagos hétvégén legalább 1500-an fordulnak meg a belvárosi templomban, többségük fiatal. Beszélgetés a jezsuita szellemiségről, arról hogy vajon liberálisok-e, Ferenc pápáról, cölibátusról – és a mai fiatalokról!
Egy könyvtárba invitált bennünket a beszélgetéshez: úgy tudom, hogy gyermekkorában nagyon szeretett olvasni. Mennyire maradt meg a mai napig a könyvekért való rajongás?
A Jezsuita Kiadó igazgatója is vagyok, kötelességből is megmaradt! (Nevet) De egyébként valóban, gyermekkorom óta megvan bennem a könyvek szeretete. A magyar identitásom is ehhez fűződik, hiszen az Egri csillagokat olvasva döbbentem rá, hogy Temesvár, Arad, Pétervárad, Nagybecskerek, vagy éppen Eszék valaha egy országhoz tartoztak. A mai napig sokat olvasok, az elmúlt három évben ezeket (rámutat egy hatalmas polcra). A magyar kortárs irodalmat is fürkészve olvasgatom, de nem sok jót találok benne, azért persze vannak nagyon jó szerzők és írások.
Ha már írások: rendkívül szórakoztató jezsuita viccek vannak a rend oldalán, amelyek két jellemzőre fókuszálnak: a jezsuiták nagyon különcök a többiekhez képest, és rendkívül gyakorlatiasak. Ez tényleg így van?
Nem gondolnám, hogy különcök lennénk, inkább arról van szó, hogy általában egy egyházmegyés kispapnak a képzése során nem adatik meg olyan nemzetközi tapasztalat, mint amilyen egy jezsuitának igen. Habár a püspökök már nagyon ügyelnek arra, hogy a tanulmányok idején tanuljanak nyelveket a kispapok, ez nem mindig vezet eredményre. Nálunk viszont kötelező a rend valamelyik hivatalos nyelvét megtanulni, azaz mindannyian beszélünk spanyolul vagy angolul. Ezek is adhatják azokat a markáns különbségeket, amelyek látszódnak közöttünk.
Ha már markáns különbség: egy átlagos hétvégén legalább 1500 ember fordul meg a budapesti Jézus Szíve Templomban, ez hatalmas szám, főleg úgy, hogy az országban több helyen konganak a templomok az ürességtől. Mi a titkuk?
Magyarországon szép számmal vannak helyek, ahol nem konganak a templomok, itt Budapesten is. Az egyház Magyarországon él, és ez nagyon nagy dolog, főleg hogy néhány száz kilométerre nyugatra tőlünk ez már nem annyira mondható el. Nálunk tele vannak az egyházi iskolák, a lelkigyakorlatos házak, egyáltalán nem olyan rossz a helyzet.
A kérdésre válaszolva: az egyik titkunk – hogy Ferenc pápát idézzem – az akolszag, tehát az emberekhez közel lenni. Mi jezsuiták nagyon törekszünk arra, hogy az emberekkel ne csak szemtől-szembe találkozzunk, hanem melléjük is kerüljünk. Például a „Jezsuita 8-as” szentmisén vasárnap este 400 fiatal zsúfolódik be a templomunkba: a mise után mindig van egy kis sörözés, egy találkozási lehetőség. A „Jezsuita 16-ost” is bevezettük, azaz minden hónap 16-án találkozunk, „ürügyet találunk arra”, hogy találkozzunk: múzeumba járunk, kirándulunk, Quiz Nightra megyünk.
Ferenc pápa az első interjújában – amelyet a jezsuita újságoknak adott – úgy fogalmazott, hogy az egyház olyan, mint egy tábori kórház: ebben a sebzett korban, ahol annyi lelki sebesült van, azt kell kérdeznünk, hogy miben segíthetünk. Nem az elvárásokról beszélni, hanem segítséget nyújtani. Szintén fontos lépés volt a laikusok bevonása: nem egyik lépésről a másikra találtam meg a megfelelő embereimet, de most már bőven vannak olyanok, akikkel közös terveink vannak és közösen inspiráljuk egymást a lelkipásztori munkában.
Kívülről úgy tűnik, hogy a jezsuiták egészen rendhagyó mértékben tudják megszólítani azokat, akik még keresik a hitüket, illetve akik nemrégiben tértek meg, ugyanakkor talán kevésbé azokat, akik tradicionálisabbak, mondhatni talán konzervatívabbak. Ezt Ön is így látja?
Mi nem szeretjük, ha szembeállítanak bennünket a konzervatív vonallal. Például Ferenc pápa szerintem egy rendkívül konzervatív egyházi személyiség, akit a konzervatív oldal választott meg egyházfőnek. Ő XVI. Benedek pápának a tanítványa és a barátja volt, ezért nem is értem, amikor egyesek igyekeznek szembeállítani kettejüket. Ha valaki ránk akarná aggatni azt a jelzőt, hogy mi lennénk az egyház liberálisai, akkor az ellen tiltakozunk.
Hozzánk nagyon sokan járnak, akik liturgikus szempontból kimondottan konzervatívok: a mi miséink rendkívül igényesek. Ha valaki eljön hozzánk egy ünnepi szentmisére, akkor nem sok kivetnivalót fog találni. Nálunk a jezsuitáknál a fiatalok inkább azokat a jegyeket mutatják a lelkipásztorkodásukban, amelyeket felületes megközelítésben konzervatívnak lehetne mondani. Mindezzel együtt annyiban egyetértek a megállapítással, hogy a küldetésünk a peremen élőkhöz is szól. Nekünk úgy kell miséznünk, úgy kell prédikálnunk, hogy azok is megértsék, akik nem feltétlenül szocializálódtak bele gyermekkoruk óta a katolicizmusba. Ezért a hozzánk járó hívek egy része valóban kereső, akit a barátja, munkatársa hív el, vagy csak érdeklődésből jön el ide.
Sokféle ember van természetesen a magyar rendtartományban is, de ahogy az elmondottakból is érezhető, idegenkedek attól, hogy minket szembeállítsanak konzervatív értékekkel.
Gyakran tapasztalja ezt a szembeállítást?
Igen, egyesek ellenséget látnak bennünk, habár nem tudom katolikusnak lehet-e egyáltalán nevezni ezeket a köröket, mert ők kizárólagosnak gondolják magukat, holott a katolicizmus épp egyetemességet jelent, ezzel a viselkedésükkel nevetségessé teszik ezt. Ők azonban meghúznak egy vonalat, és azt mondják, hogy csak így vagy úgy lehet, és aki nem így tesz, az már szerintük nem katolikus.
Ezzel ellentétben az igazság az, hogy a katolikus egyház nagyon is tisztában van a gyökereivel, a hagyományaival, és mégis nyitott.
Egy régi rendtársam mondta, hogy a „jövő biztosabb mint a múlt”, de ez nem azt jelenti, hogy meg kell tagadni a múltat, sőt! De nem szabad félnünk, hanem bizalommal kell előremenni, bízva abban is, hogy van gazdája a mi egyházunknak.
Nincsen eretnek jezsuita, nincsen Rómához hűtlen szerzetesünk, és ezt a püspökeink pontosan tudják. Nekünk a küldetésünk a peremre szól, de nem akarunk a peremen kívülre kerülni: csak a jezsuitáknak van egy negyedik fogadalmuk, amely a hűségről és a nyitottságról szól. Bárhova küld bennünket a pápa, mi oda fogunk menni.
Ha már a Szentatyát említi: hogyan éli meg jezsuitaként a Ferenc pápa körüli megosztottságot?
Én úgy érzem, hogy ez a megosztottság túl van dimenzionálva. Egy-két olyan egyházi médiafelület van, amelyik ezt szítja, de ez nem több 10-20 embernél: mivel azonban rendkívül hangosak, ezért az ő hangjuk sokakhoz eljut. De ezennel szeretném a 777 olvasóit is megnyugtatni, hogy a hívek döntő többsége tisztában van azzal, hogy Ferenc pápa nagyon tradicionális ember. Dél-Amerikában azért gondolták megosztónak, mert túlságosan konzervatívnak tartották: II. János Pál pápa nevezte ki segédpüspöknek, érseknek, és később bíborosnak is!
Ami Ferenc pápánál teljesen új, az a hozzáállása: ő az egyénre tekint és az ő sebeire. Egészen biztos vagyok azonban, hogy egy jottányit nem fog változtatni a katolikus hagyományokon, a papi életformán.
Tehát Ön szerint marad a cölibátus is: hogyan vélekedik róla?
Nagyon konzervatívnak tűnhetek, mert hálás vagyok ezért az életformáért. Én azért lettem szerzetes és pap, mert úgy éreztem, – és ez most is így van – hogy így lehetek a legközelebb Istenhez, az emberekhez, és saját magamhoz is. Ha ez nem így lenne, akkor nem lennék pap. Ez nagyon szép életforma, ahol megélhetem azt, hogy a Jóistennek ki vagyok szolgáltatva!
Májusban adott egy remek interjút a Mandinernek, amelyben úgy fogalmazott: „Szerintem Erdő Péter bíboros úr kimondottan szeret nálunk lenni. Szoktunk jókat vitatkozni, ő elmondja az észrevételeit, mi visszakérdezünk.” Mi az, amiben lehet vele vitatkozni?
Hű, ezt nem akarom túldimenzionálni, mert azért az túlzás, hogy mi vitatkoznánk a Bíboros úrral. (Nevet.) Ő maga is gondolkodott azon, hogy jezsuita legyen, sok szerzetessel van kiváló kapcsolata. Amikor teheti, eljön hozzánk, méltányolja a munkánkat, pontosan tudja, hogy számíthat ránk.
Amikor ezt a mondatot mondtam, akkor arra gondoltam, hogy a Bíboros úr amikor ellátogat egy plébániára, akkor természetes, hogy van 1-2 kritikus kérdése vagy észrevétele. El tudom képzelni, hogy ilyenkor megfagy a levegő máshol, de mi inkább visszakérdezünk. Igyekszünk őt is és minden főpásztort képben tartani a szolgálatunkkal kapcsolatban, és biztosítani őt a hűségünkről.
Milyen a kapcsolata a fiatalokkal? Ahogyan már szó volt arról, rengetegen járnak közülük ide hétről-hétre. Meg tudja értetni magát velük?
Nagyon könnyű a dolgunk, hihetetlenül jó ugyanis, hogy Budapesten milyen sok fiatal van! Remélem, hogy nem így lesz, de megeshet, hogy pár évtized múlva úgy fogunk visszagondolni ezekre az évekre, mint az egyháznak az aranykora. Nézzük csak Budapestet: ott van például a Regnum Marianum, nem is tudom, hogy hány közössége van csak itt a fővárosban, akik hétről-hétre találkoznak. Nagyon komoly vezetőképzőjük is van! Mondhatnám a Szentjánosbogár közösséget, akik országosra nőttek, vagy említhetném azt, hogy épp most fogadtam be egy cserkészcsapatot egy másik városnegyedből. Nem vagyok cserkész, de ezek annyira jó gyerekek, tele jószándékkal, erővel, ötletekkel!
Óriási igény van a fiatalok körében a megértésre, arra hogy otthonra találjanak az egyházban!
Amit észrevettem, hogy a fiatalok nagyon szeretik, ha beszélhetnek a hitükről, ha kérdezhetnek róla, ha átbeszélhetik az őket foglalkoztató kérdéseket. Az idősebbeknél ez pont fordítva van, ők nem nagyon beszélnek róla, ők inkább hallgatni szeretnek nagy példaképeket.
A legtöbb lány és fiú arra vágyik, hogy megkapja a figyelmet, hogy ne az okostelefonunkra figyeljünk, hanem odalépjünk hozzájuk és megkérdezzük, hogy „Mi van veled?”. Nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal ezt nem méltányolja. A mostani fiatalok ráadásul iszonyú segítőkészek: ha valami munka van a templomban, akkor meg kell húzni egy harmincas listát, mert nem tudok egyszerűen több embert beengedni takarítani, hiába jönnének.
Ötödik éve dolgozik templomigazgatóként: mi az, amit magával fog vinni ebből az időszakból?
Nekem késznek kell lennem arra, hogy bármikor átadjam a feladatot, és akárhová küldenek, oda menjek. Amit magammal vinnék, az a kiszolgáltatottság szépsége: annyi munka van, hogy nagyon megélheti az ember az ürességét. Első péntekenként három órán át ülök a gyóntatószékben, és habár nagyon fáradt vagyok, de mégis arra figyelek, aki bejön hozzám. Mindegyik egy új csoda: megbánják a bűneiket, mert tiszták szeretnének lenni.
Az én életem teljessége ott kezdődik, ahol a saját erőm véget ér, és amikor csak engedem, hogy legyenek a dolgok és éljem a hivatásomat. Amikor feljövök a szobámba a nap végén, és beteszem az ajtót mögöttem, akkor nagyon nagy hálát érzek a szívemben. Én nagyon szeretem azokat az embereket, akik ide járnak hozzánk: van hogy a mise végén kimegyek hozzájuk, és akkor is ezt a hatalmas szeretet érzem. Ők látják a gyengeségeimet, és ez nagyon nagy biztonságot ad nekem: látják, hogy ember vagyok, hogy törékeny, néha fáradt, ők azonban mégis képesek meglátni, hogy Isten dicsősége a gyengeségünkön is átragyog!
Martí Zoltán
Fotó: Bodnár Patrícia
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás