Ami a filmből kimaradt- a Titanic drámája hős keresztényekkel

A Titanic tragédiája 106 éve foglalkoztatja az embereket: világhírű film készült belőle, kiállítások tekinthetők meg róla, még mindig beszédtéma a legyőzhetetlennek hitt hajó drámája. Kevesen tudják, hogy a halál árnyékában többen is hősiesen viselkedtek, közöttük az a 3 pap, akik a biztos halált választották, hogy így mentsék a lelkeket. A “Szeressétek egymás” magazin korábbi írását közöljük.

A brit Titanic utasszállító hajó, korának legnagyobb utasszállító óceánjárója volt. Elsüllyeszthetetlennek tartott rekeszes hajótörzzsel rendelkezett, ám már rögtön a legelső útja katasztrófával végződött, miután jéghegynek ütközött 1912. áprilisában. A hajó tragédiájának legismertebb filmes adaptációját James Cameron készítette el, amelyet 11 Oscar-díjjal jutalmazott a filmes szakma. A híres hollywoodi produkció azonban nem mutatott meg mindent:

a Titanic utolsó, drámai órái a keresztény hit és a hívő emberek hősies helytállásának nagy tanúsága is volt.

Miután 1912. április 14-éről 15-ére virradó éjszakán a hajó a jéghegynek ütközött és süllyedni kezdett, a mentés során rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a mentőcsónak kevés. A hajón rekedt zenekar tagjai – felismervén a helyzetet – azoknak, akik velük együtt a főfedélzeten maradtak, a Közelebb, közelebb, Uram, hozzád c. keresztény himnuszt kezdte el játszani…

A papok egyike a huszonhét éves fiatal, litván Juozas Montvila volt. Végig a fedélzeten maradt, és feloldozást adott azoknak, akiknek már nem jutott hely a mentőcsónakokban. E pillanatok egyik szemtanúja megmenekülése után elmondta, hogy Montvila atya „a végsőkig teljesítette hivatását”. Visszautasította, hogy beszálljon a mentőcsónakba, mikor megmenekülhetett volna. Hasonlóképpen cselekedett a negyvenegy éves német Joseph Peruschitz bencés atya is. A végsőkig feloldozást osztott, és vezette a rózsafüzér imáját.

A Titanic hajójával tartott New Yorkba, öccse esküvőjére Thomas Byles atya is. . 1905-ben káplánként kezdett el dolgozni a Szent Ilona Plébánián az essexi Ongarban. Innen indult el 1912. április 10-én Southamptonba, ahol a kikötőben várta a legnagyobb óceánjáró utasszállító hajót. Byles atyának a másodosztályra szólt a jegye, ahol elsősorban írek és olaszok (vagy ilyen származású amerikaiak) tartózkodtak.

1912. április 14-e a húsvét utáni első vasárnap volt. Mint tudjuk, ez ma az Isteni Irgalmasság vasárnapja. Ezen a napon Byles atya a két másik pappal együtt bemutatta utolsó szentmiséjét. A szemtanúk jól megjegyezték utolsó prédikációjának szavait: Arról beszélt, hogy „kísértés idején ne legyünk lelki roncsok”, és felszólított, hogy „használjuk ki az imádság és a szentségek mentőcsónakját”.

Amikor az 1912. április 14-éről 15-ére virradó éjszakán megkezdődött a Titanic utasainak drámája, Byles atya megnyugtatta a rémült utasokat, és segített nekik  beszállni a mentőcsónakokba. Mindenekelőtt azonban gyóntatott, és vezette a rózsafüzér imáját a süllyedő hajón. Kétszer kínáltak neki helyet a mentőcsónakban, de ő visszautasította. A harmadik osztály egyik megmenekült utasa, Helen Mary Mocklare, aki mindkétszer tanúja volt annak, amikor Byles atya visszautasította, hogy otthagyja a fedélzeten összegyűlt hívőket, később megjegyezte: „Miután feljutottam az utolsó mentőcsónakra, és lassan eltávolodtunk a hajótól, határozottan hallottam a pap hangját, és azt, ahogy a hívek válaszoltak az imáira. A hangok fokozatosan elhalkultak, míg végül csak a Közelebb, közelebb, Uram, hozzád dallamát tudtam kivenni, és azok kiáltásait, akik ott maradtak.”

Forrás: Szeressétek egymást, 2013

Támogasd te is a 777 önkéntes csapatát, hogy folytatni tudjuk szolgálatunkat!

hirdetés