2019. 10. 10.

Két gerenda

Költői szépséggel megfogalmazott írását küldte el nekünk egyik olvasónk. Az írás azonban több, mint egy szép leírás, egészen új szemszögből közelíti meg hitünk mélységeit.

Két nagy gerenda került elém. Gyönyörű darabok. Persze nem a vágás és a gyalulás, hisz gyalulva nem volt, látszik, hogy egy-két szálka itt nem számít. Nyers még az anyag, durva a megmunkálás. Egyik élén kis kéreg-darabot pillantok meg. Épp csak tartja magát a háncs vékony szálain. Tartja magát, egy egészen vékony kis leheletnyi hajszálon, de ahogy fogják, veszik, ledobják a gerendát, csak nem szakad le. Erősebb az a vele bánó emberi kezeknél. Vajon látja-e még valaki rajtam kívül most e kis kéregdarab szenvedésének jelenetét? Emlékeztet ez engem valamire. Igen. Az inak a bárányok hátsó lábán, amikor áldozatnak készítik. Az is olyan kis vékony a nagy állathoz képest. És mégis, az egész állatot megtartja, ha ráfüggesztik.

A kéreg alja pirosas-narancsszínű. Egészen mintha átvérzett volna, ahogy gyötörték. És valóban… egy cseppet pillantok meg rajta. Anyám könnycseppje ilyen. Szép, mint a hajnal. Gyanta. Sötét mézszínű nedű. Önmagában egy csoda! Milyen gyönyörű anyag! Sötét arany, mint a lenyugvó nap által alulról megfestett felhők. Csak az fényteltebb, világosabb. De ez a gyantacsepp, ez nem. Ez most egy sötét óra. Bár ne lenne ilyen sötét. Érzem a tekinteteket a hátamon. Egynémely gyengéd, mások szúrnak, jobban, mint a szögek. És egészen a szívemig.

Milyen fa is lehet? Nem látom messziről. De innen is kirajzolódik ritka erezete. Milyen szép, friss, széles pászták! Mint nyáron az aranysárga aratók és erdők sávjai, ahogy a domboldalakon egymást váltják. Messze zengő énekszó, délidőben pihenés az árnyékban. Ebéd, lepénykenyér, kovásztalan és mellé híg bor. A cserépkupákat körbeadják a sarlótól elgémberedett kezek. Egészen úgy, mint tegnap este.

De sokszor láttam ezt a mintázatot apám műhelyében! De sokat fogta kérges tenyerébe, vizsgálta, aztán kiválasztott egy elég sűrű darabot, átadta nekem, hogy kidolgozzam az elnagyolt anyagot, hogy aztán olajjal megkenve ülőhely legyen a zsinagógában, vagy faragott láda a gazdagabbaknak.

Erezetei ahogy kanyarognak előttem, anyám haja jut eszembe, ahogy reggelente fésüli. A fésűvel, amit én faragtam neki. Persze nem ilyen anyagból, jó illatú olajfából. Anyám. Hamvas bőrén idővel ráncok játszottak, egyre mélyebbre süllyedve bennük a sötét árnyék. Egy pár éve még megfakult hamvassága most olyan lett, mint a fenyő törzsén a kéreg. Emésztette az idő, ez az idő. Ráncai erősek és mélyek, mint az eke nyoma.

De mi az? Egy csomó! Úgy kerülik meg a szálak, ahogy erdei patak a követ kerülgeti – jobbról, balról.  Pajtásaimmal és testvéreimmel mennyit játszottam gyerekkoromban mellette. Már kora reggel kiszaladtunk megnézni erdei kunyhónkat, amit magunk építettünk. Fülemben most is a madárcsicsergés, ami csiklandón ölelt körül bennünket. Mintha most is oly tisztán hallanám. De nem madárcsicsergés ez most, asszonyok sírása. Ezt a gerendát, meglehet, a patak mellől vágták ki.

Fenyő. Aleppói fenyő. Gyantás illata megcsapta az orromat. De túl messze volt, csak a kábultság játszott velem, meg a fémes íz a számban. Két gerenda. Jobbra látom a szemem sarkában, ahogy összeácsolják. Én két kedves gerendám. Átölelem, megcsókolom. Az egész világ bennetek van. Nehezek vagytok, mint a világ súlya. Micsoda szerep jutott nektek! Most már simuljatok ti is könnyedén vállamra, hogy magammal vihesselek titeket, mert rajtatok leheli ki lelkét az Emberfia.

Boór Bernadett

Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás