Blog

Miért van annyi keresztény egyedülálló nő?

Miután oldalunkon megjelent a Miért nem veszik komolyan a keresztény fiúk a randizást? című cikk, sok-sok hozzászólás érkezett, melyek egy része arról szólt: érdekelne titeket a nők nézőpontja is a témában. Azt nem ígérhetem, hogy a nők többségének szóvivője tudok lenni, de abban biztos vagyok, hogy sok lány osztja a véleményem a párkapcsolat témájában. Íme.

A helyzet az, hogy mi nők, vagy inkább mi, Jézust követő nők, remekül megtanultunk várakozni. Az élet erre edzett. Hogy miért van ez így? A férfiak oldaláról egy korábban megjelent cikkünk már ejtett szót. De mi a helyzet a nőkkel? Elég ha a magam és a közvetlen környezetem példájából indulok ki: évek óta várakozunk. Ha nem a hit perspektívájából nézünk erre, akkor ez időpazarlás, naivitás, büszkeség, beképzeltség és még sorolhatnám a címkéket, amelyekkel eddig találkoztam (közvetlenül vagy közvetve). Ó, és a kedvencem: „nem kellesz senkinek” – ez persze nem az a fajta mondat, amit nyíltan az egyedülálló nők szemébe mondanak. Sokkal inkább szavak nélkül, lesajnáló pillantásokkal, felhúzott szemöldökökkel vagy épp mély hallgatásokkal üzennek. Legyen az a családunk, munkahelyünk, a baráti körünk vagy a gyülekezetünk – szinte mindenhol előfordult már.
„Mégis mire vársz ennyi idősen? A te korodban már anyuka voltam! Telnek az évek, kezdeni kéne már magaddal valamit, nem? Teljesen egyedül akarsz maradni? Miért vagy ilyen válogatós?” – kimondva-kimondatlanul ezek vesznek körbe.

Folyamatos a sürgetés.

Nem elég, hogy lassan nem tudunk úgy felmenni Facebookra vagy Instagramra, hogy ne botlanánk egy újabb ismerősünk eljegyzésébe/házasságkötésébe, belül is harcok dúlnak. Kérdések kavarognak bennünk önmagunkkal, az elvárásainkkal, a vágyainkkal kapcsolatban. Ott van a félelem is, hogy Isten gondoskodik-e arról, hogy társra találjunk. Olyan könnyű kimondani: Isten jó és gondoskodik. De olyan nehéz elhinni – tényleg, mélyen – hogy ez a mi életünkben is érvényes.

Mi, Jézust követő nők, higgyétek el, nagyon is vágyunk társra.

Azzal együtt, hogy tanuljuk azt, hogy egyedül Istent tekintsük a boldogságunk forrásának (ne a jövendőbelinkre tegyük ezt a súlyt), igenis ott munkál a vágy, hogy megtaláljuk azt, akivel érdemes leélni egy életet. Igen, ez a vágyunk. Egy életet leélni a párunkkal, nem pedig lecserélni, ha valami nem működik a kapcsolatban. Ha viszont évtizedekben gondolkodunk, az elég komoly döntés. És felkészülést igényel. Isten készít minket, ahogy a férfiakat is, folyamatosan. De amíg tart a rákészülés, nem megyünk bele akármibe. Erre az a klasszikus reakció, hogy „ha nem mész randizni, mégis hogy mersz válogatni?!”. Tévhit, hogy nem adunk esélyt a randiknak. Én is sokszor elmentem és sokszor meg is bántam. De esélyt adtam annak is, aki nem feltétlenül fogott meg elsőre. Majd amikor ott voltam a randin, rájöttem, hogy igenis jó volt a radarom és tényleg nem illünk össze a sráccal. Nem hiába legendás a „női megérzés”, van alapja. Persze ennél sokkal fontosabb és megbízhatóbb Isten vezetése, amit bár sokszor nem időben érzékelünk, mert befolyásolnak az érzéseink, észérveink és sok minden más, de egy idő után letisztul, hogy ki vagy milyen helyzet van tőle.

Bízunk, bízom Isten útmutatásában.

Pedig igencsak próbára lett téve a hitem az utóbbi időben ilyen téren (is). Meg voltam győződve, legalábbis nagyon erős sejtésem volt, hogy ki lesz a társam, kit szán nekem Isten, és mintha folyamatosan megerősítéseket kaptam volna fentről. Aztán viszont darabokra tört ez az álom. Nem egyedi az esetem. Sok hasonló történetet hallottam nőktől és férfiaktól is.

Összetörünk, nem értjük, miért történt az egész, azt hisszük vége a világnak – aztán mégsem.

Felállunk. Újra megpróbáljuk megnyitni a szívünket. Újra, csak azért is bízni. Istenben, emberekben. Persze már óvatosabban, megfontoltabban. De nem adjuk fel az idealizmusunkat, és ezt nagyon becsülöm minden keresztény nőben, aki kitart. Hogy merünk egyedül lenni. Merjük elengedni az életünket és azt mondani: „Uram, legyen meg a Te akaratod!”.
Az idealizmus számomra nem azt jelenti, hogy Mr. Tökéletest várjuk, vagy – ahogy a közhely tartja – a szőke herceget fehér lovon. Azt sem jelenti, hogy mindenkit lerázunk, aki lép felénk. Igenis értékeljük a bátorságot, az egyenességet, a határozottságot, ha egy fiú elhív randizni vagy csak kifejezi, hogy vonzónak talál. De jogunk van arra, hogy ne mondjuk mindig mindenkinek igent. Régebben ezt tettem, mert nem akartam megbántani a fiúkat.

De ma már tisztelem magam és a határaim annyira, hogy merjek nemet mondani.

De mi is akkor az idealizmus? Számomra azt jelenti: hiszek benne – minden korábbi csalódás és fájdalom ellenére – hogy meg kell várnom azt, akivel a lehető legjobbat hozzuk ki majd egymásból. Akivel tényleg összeillünk. Aki inspirál, előrevisz és én is őt. Aki mellett valóban nő lehetek és nem nekem kell irányítani. Aki, ha kell, kiáll értem, megvéd és bátorít. Akinek van célja és nemcsak az, hogy engem boldoggá tegyen. Akivel tényleg lehetek önmagam, mert elfogad és magát is elfogadja. Akit egyre mélyebben és tisztábban szerethetek, mert mellette megtanulom, hogyan is kell. Akivel folyamatosan fejlődöm. Aki szereti Istent, magát és így tud szeretni engem is (ugyanez érvényes rám is: csak ebben a sorrendben fog menni).
Szóval, erre vágyunk. Randizások közepette vagy anélkül. Néha nyugalomban, máskor nyugtalanul várva. Kitartunk. Keresünk. Keresnek. Remélünk. Imádkozunk. Hiszünk. Nyitunk. Vagyunk, akik vagyunk.

 

Szilágyi Anna 

Kép: unsplash.com

hirdetés

5 hozzászólás

  • Válasz Valaki 2019. 10. 04. 13:29

    Én is idealista vagyok és ilyen férfit kerestem annak idején én is. Sajnos a 20-as éveik végére egyedül maradó férfiak közt nem nagyon van ilyen, mert aki lenne az addigra rég talált társat.

  • Válasz Slíz György 2019. 10. 05. 02:04

    Nehezen hihető, hogy az volna Isten terve, hogy a hölgyek (is) évtizedekig, sőt életük végéig várakozzanak, majd végül egy macskával vagy tacskóval érjék be társ gyanánt. Hirtelen nagyságrendekkel megnőtt volna a női remete-hivatások száma? Sokkal inkább arról van szó, hogy a feje tetejére állt a világ.

    Egy pillanatra képzeljük el, hogy természetes körülmények között mi volt a helyzet, mondjuk 50 ezer éve. Mert az ember nagyrészt olyan körülmények között teremttetett. Ekkor egy nőnek szüksége volt egy férjre. Aki megvédi, és aki elejti a mamutot, vagy felszántja a földet. Nem majd valamikor, hanem azonnal, amint kilépett az apja hatásköréből. Persze ezzel férfiként könnyen vissza lehetett élni, ezért találták ki – már jóval a kereszténység előtt – a házasság intézményét, amely minden fenntartható társadalom alapja volt egészen a modern korig.

    De mára ebből mi maradt? Ma van közbiztonság, van irodai munka, van élelmiszerbolt, van fogamzásgátlás, vannak női jogok, van válás, és emellé elég jólét van ahhoz, hogy egyedül is meg lehessen élni. Főleg egy megfelelő végzettséggel. Így a házasság valós tartalmát elveszítve egy népszokássá degradálódott.

    Ennek megfelelően a lányokra helyeződő családi és társadalmi nyomás is megváltozott: A “ki fog téged elvenni feleségül?” kérdésről áttevődött a hangsúly, legfőképpen a “hova fogsz menni egyetemre?” kérdésre.
    Figyeljük meg, hogy például a házasság előtti kapcsolatot – feltéve, hogy nincs belőle utód – még a keresztény környezet, család, stb is általában nem ítéli el annyira, mint például azt, ha valaki a továbbtanulás helyett fiatalon megházasodna.

    Mert a biztos pontot ma már egy nő életében nem a hűséges férfi jelenti, hanem a diploma, a jó munkahely, és a saját lakás. Egy férj az csak dísz. A “gazdálkodj okosan” társasjáték utoljára beszerzendő berendezési tárgya.

    Nincs meglepődnivaló azon, hogy ilyen körülmények között a hölgyek kizárólag a leggazdagabb, legokosabb, legizmosabb, leghatározottabb és legkedvesebb és velük egyidős (röviden: Tökéletes) férfivel hajlandóak házasságot kötni, hiszen ehhez _joguk van_.
    Nyilván érthető, hogy a Tökéletes Férfi viszont a Tökéletes Nőt keresi, így aztán a sok-sok Tökéletes Ember, mint megannyi bukott isten, szépen egyedül marad a jogaival meg a macskájával, a liberalizmus nagy dicsőségére.

  • Válasz Béla 2019. 10. 05. 18:39

    Van gond elég,mert olyan társakat keresünk,aki nem létezik egyáltalán.
    A cikk egy vallásos köntösbe öltöztetett fantazmagoria. Egyébiránt valószinüleg még az Úr Jézus Krisztus sem lenne elég jó a mai,, hivő” nők többségének,lévén Ő hajléktalanként definiálta magát.
    Az i-re a pontot ez teszi igazán fel: ,,vagyunk akik vagyunk”. Nos ez Isten önmeghatározása kiforditva.
    Egy bukott megváltásra szoruló istent játszik,igy érthető,ha senki sem elég jó neki(k).

  • Válasz K. Tamás 2019. 10. 07. 17:01

    “nem azt jelenti, hogy Mr. Tökéletest várjuk”

    Majd ezután egy olyan leírást ad a szerző, hogy hogy az még a tökéletesek közt is ritkaság számba megy. Van ám itt elvárás!

    A kedvencem:
    “Akinek van célja és nemcsak az, hogy engem boldoggá tegyen. ”
    Tehát egy mai keresztény nőnek az már nem is elég jó, ha a párjának az a célja, hogy őt boldoggá tegye. Hanem legyenek más céljai, és még másik ezer feltételnek kell hogy megfeleljen.

    Kedves Szerző! Hát akkor ahogy te is írod várjatok, tartsatok ki, keressetek, reméljetek, imádkozzatok. És további jó álmodozást!

  • Válasz Horváth Ágoston 2019. 10. 14. 16:06

    Ez a cikk tökéletes ellentéte ennek az itt megjelenő cikknek: https://777blog.hu/2019/10/08/a-szeretet-egy-dontes/