A Papp válaszol! – tartós betegség, együttélés, közös értékrend

Három újabb nehéz, de nagyon fontos témában érkezett kérdés Papp Miklós görögkatolikus paphoz és családapához: hogyan tudjuk keresztényként elfogadni tartós betegségünket, miért jelent problémát az egyháznak az együttélés, valamint érdemes-e fenntartani egy olyan kapcsolatot, melyben csak az egyik fél hívő? Továbbra is várjuk kérdéseiteket – egyben köszönjük is türelmeteket, hiszen számtalan levél érkezik a rovat kapcsán!

Gergely (Pécs)

20 éves vagyok, sajnos egy éve súlyos vesebetegséget kaptam, jelenleg rendszeresen művese kezelésen kell részt vennem. Nagyon nehéz elfogadni (nem csak nekem, hanem szüleimnek, testvéreimnek is), hogy – az orvostudomány jelenlegi állása szerint – soha életemben nem tudok majd egészséges emberként élni. Hívőként neveltek a szüleim, de egyáltalán nincsen béke a lelkemben és állandóan azt kérdezem magamban, imáimban: miért pont én? Mivel érdemeltem ki ezt a szörnyű csapást? Nemrégen olvastam a vakon született ember meggyógyításáról szóló evangéliumi részletet (Jn 9, 1-3). Nagyon megragadott ez a szakasz, de nem tudom saját esetemre értelmezni. Ebben kérném az atya segítségét: hogyan nyilvánulnak meg valakin Isten cselekedetei? Meg tudná nekem ezt magyarázni Miklós atya?

Csodálatos érzékenységgel találtad meg azt az evangéliumi szakaszt, ami különösen szól a te helyzetednek. Ez a rátalálás egészen biztosan a Lélek inspirációja! 

Ha betegség, baj, igazságtalanság van az életünkben, könnyen gondolunk arra, hogy ez valamiképpen Isten büntetése. A vakon született fiúnál is megkérdezik, hogy kinek a vétkei miatt lett ő ilyen. Krisztus mond egy nagyszerű mondatot: „Sem ez nem vétkezett, sem a szülei, hanem az Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk” (Jn 9,3). Ezzel a mondattal két irányba is üzen: egyrészt lépjünk túl a büntető istenképen. Sajnos könnyen jut eszünkbe valamilyen baj esetén, hogy Isten most „odacsapott”, ez biztos „nem véletlen”. Az ilyen bevillanó gondolatoknak oka lehet egy rossz neveltetés, téves istenkép, de akár a lelkiismeret-furdalásunk, hiszen sohasem vagyunk abszolút szeplőtelenek. Azt gondolnánk, hogy megérdemeljük, Isten ránk szólt, nevelni akar. Krisztus oszlatni akarja ezt a büntető istenképet, és azt a kicsinyes gondolkodást, hogy ha valami történik velünk, azonnal Isten pedagógiáját okoljuk. Krisztus példabeszédeivel és nagyvonalú kereszthalálával nem győz a szerető Atyáról tanúskodni. Nem feledhetjük tanítását: ha gondban vagytok, nézzétek a madarakat és a virágokat, s mögöttük lássátok a gondviselő Atyát. Érdemes Krisztus példabeszédeit olvasni, a keresztet szemlélni, s a természet mögé nézni – veseproblémák közepette is. 

Ugyanakkor Krisztus mondata nem csak vigasztalni akar, hanem felvillant egy egyedülálló lehetőséget, ami feladattá válik annak, akinek van füle a hallásra: Isten tettei nyilvánuljanak meg a betegen. „Isten tettei” a megváltás, a felemelés, ami a legteljesebben Krisztus működésében valósult meg. A sebzett, beteg ember hivatása, hogy rajta megnyilvánuljon Isten ereje, szabadítás, szeretete. Görögkatolikusként úgy mondanám: így váljon Krisztus ikonjává. Ilyen lehet, ha például a beteg nem gyűlölködik Istennel, embertársaival, önmagával, hanem AKKOR IS igyekszik szeretettel viszonyulni mindenkihez. Ha nem engedi sem önmagának, sem másoknak, hogy a haszonelvűség szabályai szerint ítéljék meg, AKKOR IS értéknek tartja önmagát Isten miatt, ha evilágon nem tartják túl hasznosnak. Ha nem engedi, hogy a reménytelenség örvénye elragadja, bűnökbe taszítsa, hanem AKKOR IS igyekszik bízni, s erkölcsösnek maradni. Ha nem pusztán evilági orvosi-humanista szempontok alapján értékeli a betegségét, hanem AKKOR IS igyekszik keresztjét titokzatosan Krisztus keresztjével egyesíteni. Ha nem egyszerűen csak a környezet terhének tartja magát, hanem AKKOR IS azt keresi, hogyan tudna jótékony légkört árasztani önmaga körül mindazoknak, akikkel találkozik. Ha a halál, az elkeseredés ellenére AKKOR IS a húsvét rendíthetetlen hitében él. 

Krisztussal egy új boldogságfogalom robbant be: nagypéntek óta nem az a boldog, akinek minden rendben van az életében, hanem aki a helyén szeret. Aki az Atyától kiimádkozza a hivatását a maga történelmi-testi helyzetében, s ott igyekszik AKKOR IS szeretni. Ez egy olyan boldogság, ami megadathat nehéz helyzetben, művese kezelés folyamán is, ezt semmi nem veheti el. Ezt Krisztus úgy akarta szemlélni, hogy nem a szerelmeseket, az egészségeseket nevezi boldognak (azok is boldogok, de abban a helyzetben könnyű), hanem azokat, akik szegények, sírnak, üldöztetést szenvednek. Krisztus boldogsága még az ilyen helyzetekben is felragyoghat – a te életeden is.

Anonim (Körmend)

Barátommal együtt élek. Közössen neveljük gyermekünket, akit meg is kereszteltettük. Mindketten vallásos templomba járók vagyunk. A pap miért nem gyóntat meg, oldoz fel és miért nem áldoztat meg?

Komoly felindulást okozott lelkemben ez a levél: ti vagytok a legkönnyebb helyzetben! Szeretitek egymást, elkötelezetten vallásosak vagytok mindketten, van közös gyermeketek – mi akadálya van a házasságkötésnek? Hetente tömegével kapok olyan leveleket, ahol rendezetlen vagy rendezhetetlen életsorsok vergődnek: válás, előző házasság, megcsalás, ateista házastárs, gyermektelenség… Annyi elkeseredett levél, könny, kilátástalanság, elrontott döntések. Nálatok ezek nincsenek (legalábbis így gyanítom, mert akkor említésre került volna), miért nem léptek a házasság szentségére? 

Paptestvérem azt tette, ami az Egyház előírása, nem kell rá haragudni. Miért ez az Egyház előírása? Egyrészt a szentségek legyenek fontosak: örömmel sejtem, hogy nektek fontos az Eucharisztia és a bűnbocsánat szentsége, s egészen csodálatos, ha mindkettőtöknek fontos lenne együtt szentségekhez járulni! De a szentségek közül nem lehet válogatni: Eucharisztia, gyónás igen – házasság nem? Miért nem fontos a házasság szentsége? Az sem teher, „papír”, hanem Isten ajándéka, önmaga odaajándékozása a párnak. A válogatás mindenképpen tisztázandó zavart feltételez.

Másrészt az Egyház hivatalos tanítása, hogy a szexualitás igaz helye a házasságban van, a házasságon kívüli szexualitás mindig súlyos bűn, a párok magukat zárják ki a szentáldozás közösségéből (Katekizmus 2390). A jelen állapotban egy tartós bűnös viszonyban éltek, amire az Egyház nem adhatja áldását. Egyszer hozzám is eljött felzaklatva egy fiatal ismerősöm, hogy nem oldozta fel a pap, amikor élettársi viszonyáról beszélt. S mondtam neki: „Nézd, mindenki helyesli ezt az életformádat: a barátnőid, a szüleid, a környezeted, a szerelmed, mindenki – még a paptól is ezt várod? S ha lesz egy törés, elhagyás, akkor azt vágod a fejünkhöz: még a pap is azt mondta?” Az Egyház nem asszisztálhat egy ilyen életállapothoz. A párkapcsolat rendes útja az elköteleződés, a házasságkötés: ez így igaz, így őszinte, így érett. S ha nincsenek objektív akadályai a házasságkötéseteknek, akkor éretlenséget, zavart értékrendszert, el nem köteleződést kell feltételeznünk?

Nem tudom, rátok illik-e, de leírom: ma a házasságkötő fiatalokról száz bőrt lehúznak az ünnep címén, s sokan azért halasztják a szertartást, mert pénzt akarnak gyűjteni egy pompás esküvőre. Inkább bűnben élnek egy ideig, csak legyen limuzin. Nagyon szeretnék bíztatni mindenkit, hogy a tartalom a fontos: ha a tartalom igaz, attól szép az esküvő – s ha nem az, akkor bármennyi lufit is eregetnek, a kapcsolat is lufi. Inkább szerényebben, de időben meg kell kötni a házasságot. Csodajó úgy élni, hogy életem tartalma és formája is rendben van!

Erika (Budapest)

21 éves vagyok, keresztény, és több éve együtt vagyok egy nem keresztény fiúval. Úgy érzem, erős a kapcsolatunk, mégis zavar, hogy ő nem keresztény. Mit kéne tennem? Szakítani vele vagy szép lassan az Úr felé terelni? Értékesnek érzem a kapcsolatunkat, nem akarom eldobni, mert ezen kívül mindenben megegyezik a látásmódunk.

A stabil házassághoz az kell, hogy szeressük egymást. A szeretetnek azonban három síkja van: az erósz, a filia és az agapé. A jó házassághoz fontos az erósz tiszta és művészi szerelme: minden párnak ki kell alakítania az erósz csak rájuk jellemző kultúráját, művészetét, ami boldogítja őket és gyermekeknek ad életet. A másik szeretet a filia, amit nevezhetünk baráti szeretetnek: igazából közös értékrendszert jelent. Azzal lehet együttműködni, akivel közös az értékrendszerem. Azzal lehet egyformán lépegetni, akivel egyformán látunk, egyforma a jövőképünk. Nyilván mindenki értékrendszere egyedi, mégis a legfontosabb értékekben egyezni kell az együttműködéshez. Nem fog menni, ha mást gondolunk a hűségről, a gyerekről, a munkáról, a becsületről, az életről, a boldogságról, a bűnről. A hobby, az ízlés világa eltérhet, attól még nem megy szét a házasság. De a legfőbb értékekben egyezni kell. A harmadik szeretet az agapé: ez a föntről való szeretet, ami legteljesebben Krisztusban ragyogott fel. Ahogy Ő szeret, az az agapé. Az agapé nem humanista, pszichológiai, filozófiai szeretet, hanem teológiai: föntről való. Krisztustól tanuljuk: olvassuk a tanítását, szemléljük a tetteit, részesedünk belőle a szentségekben. Krisztus agapéja megelőző, nagyvonalú, üdvösségre vezető, áldozatvállaló, intelligens, feltétlen, visszavonhatatlan, irgalmas, elfogadó és a jóra sürgető.

Nagy kérdés, hogy nemkereszténnyel tudok-e olyan házasságot kötni, ahol mindhárom szerelmet megélem. Lehetséges olyan nemkeresztény társ, aki felé igaznak érzem az erószt, akivel az értékrendszerünk fő tételei megegyeznek, sőt, az agapé is megsejthető, mert mindaz csíraszerűen jelen van, amit az előbb Krisztus agapéjáról mondtunk. Az ilyen házastárs egy anonim keresztény, aki bár nincs megkeresztelve, de Krisztussal mégis együttműködik (akár tudatosítja, akár nem). Az ilyen anonim kereszténnyel működhet egy keresztény házassága, s idővel akár meg is keresztelkedhet az illető.

Ám ez a kivétel. A tapasztalat igenis azt mutatja, hogy jobb lett volna tovább keresni. A pszichológia is ezt erősíti meg: olyannal leszel boldog, aki a vallását ugyanolyan szinten műveli, mint te magad. Leveled alapján zavar, hogy a másik nem keresztény: azaz itt van egy probléma, amit nem lehet lehazudni. Papként úgy látom: még úgy is nehéz szeretetteljes embernek maradni, az értékeinkben evilágban kitartani, a kereszteket jól viselni, ha napi szinten gyakorló keresztények vagyunk. Hát még ha egyáltalán nem merít valaki ebből a forrásból?! A vallásgyakorlást nem kellene semmibe venni: az ember folyamatszerű lény, fejlődésre, de bűnös lecsúszásra is hajlamos, a vallásgyakorlás közösséget ad, házassági mintákat ajándékoz, támaszt jelent. Maga Krisztus sem csak az egyéneknek, hanem a házasoknak, a közösségeknek is hagyta hátra a szentségeket. S milyen nagyszerű úgy állni oltár előtt menyasszonyi ruhában, majd úgy keresztelni a gyermekem, úgy élni a mindennapjaim, úgy állni szeretteim koporsójánál, hogy a párommal ugyanazokat gondoljuk, hisszük.

Papi tapasztalataim alapján vallom: egy mélyen hívőnek nem elég, ha a társa „csak rendes ember”. Nem elég az etikai szint, a vallásgyakorlás szintje is fontos.

Én senkit nem beszélhetek sem rá, sem le egy kapcsolatról: ez az egyén átháríthatatlan döntése. Boldog nem lehetek senki helyett. Nem kell kapkodnod, fiatal vagy, de ne is ragadj bele egy kapcsolatba, mert viszonylag jónak tűnik. Ha mélyen elkötelezett keresztény vagy, ott és olyat keress, akivel a szeretet mindhárom szintjét viták nélkül, boldogan meg tudod élni!

Téged is arra biztatunk, hogy tedd fel kérdésedet!

hirdetés