“Tartsd magad méltónak Isten szeretetére” – Kovács András Péter felejthetetlen előadása

Több emlékezetes előadás, beszélgetés is volt a szombati ForrásPonton, azonban a szintén jelenlévő ismerőseim döntő többsége egyetértett: az egyik legfelemelőbb és legmeglepőbb Kovács András Péter humorista szereplése volt. Az ország egyik legnépszerűbb előadója teljesen új arcát mutatta meg: habár ezúttal is záporoztak a humoros kiszólások, de ezúttal nagyon komoly üzenetet hozott magával.

Kovács András Péter (KAP) személyesen tett tanúságot hitéről, botlásairól, Istennel való kapcsolatáról a ForrásPonton: előadása egyben egy mély buzdítás volt a fiataloknak, egy őszinte kitörés. Jól látható volt, hogy őt magát is megérintette a téma súlya és a mondanivalója, nem túlzás azt gondolni, hogy az előadói pályafutásában ez nem egy fellépés volt a sok közül, hanem az egyik legkülönlegesebb. Zseniálisan ötvözte a humort a komolysággal, páratlan élmény volt megtapasztalni, hogy a korábban még nevető fiatalok hogyan hallgatják egy pisszenés nélkül súlyos mondatai. Hol nevetve sírtak, hol sírva nevettek. 

Nem véletlen az sem, hogy lezárásként nem egy vicces kiszólást választott, hanem egy mély gondolatot.  Íme Kovács András Péter buzdítása, rövidítve:

“[…] Ugye mert mi fiúk ilyen kemények és macsók vagyunk, bennünket nem lehet meglepni, nevemen szólítani csak úgy. Nem a fenét! Pont akkor, amikor nem is számítasz rá: nem biztos, hogy akkor fognak neveden szólítani, amikor már felvetted a szentségek felét, amikor már te fuvolázol a leghangosabban a misén a zenekarban […] Nem tudod, hogy mi lesz az a pillanat, lehet hogy te is úgy jársz, mint én, aki már nyolc éve ministráltam, bérmálkoztam, egyházi gimibe jártam, és 15 évesen ott ültem az osztálymisén. Röhögcséltem a harmadik sorba az osztálytársaimmal, amikor azt éreztem, hogy valami a levegőbe emel, valami megölel és nagyon szeret. Amíg a többiek röhögcséltek én azt éreztem, hogy facsarják a szívemből a könnyeket, és hazafelé is úgy mentem, hogy húsz centivel a föld felett jártam, mintha vinnének. Napok teltek el, mire egyáltalán ki mertem mondani én is azt, hogy mi szólított meg. Hogy Ki szólított meg! Ő szólított meg először, és csak napokkal később mertem én is megszólítani Őt!

Egyáltalán nem vagyok mintakeresztény, és néha lúdbőrözöm ettől a kifejezéstől. “Olyan jó katolikus és jó keresztény” – ez nekem azt jelentette, hogy jóindulatú balfék. Én humorista vagyok, cinikus vagyok, mindig mindent kívülről nézek, iróniával nézek, keresem a dolgokban a hamisságot, a visszásságot, mindenben! Saját magamban is, és ugyanúgy az egyházban is! Mindenben kételkedek, de egy dologban nem: hogy Isten ott van az ajtó mögött! És megszólít, és akkor is meg fog szólítani, ha hónapokig nem nyitom ki az ajtót, mert van olyan! Nem dorgál, mindig ott van és mindig vár! 

Ez nem verseny! Nem azt kell nézni, hogy a másik hol tart! Isten mindenkit meg fog szólítani, lehet, hogy a válladon vereget meg, és észre sem veszed. Lehet, hogy már évek óta a sarokból pisszeg neked, lehet, hogy előugrik és rád veti magát. De ha ez így van, akkor az nem az érdemeid miatt lesz, hanem mert szeret! Szeresd az Istent, szeresd a felebarátodat, mint önmagadat, és ezt én kiegészíteném még valamivel: szeresd önmagadat úgy, ahogy Isten szeret téged! Tartsd magad méltónak!

Én nem vagyok egy makulátlan ember, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a gyerekeim úgy szólítanak “Apa!”, és az ölembe másznak. Isten pedig úgy szólít, hogy “Fiam!” –  és az ölébe vesz. “

Papnak készült, humorista lett – interjú Kovács András Péterrel

hirdetés