Cseh Péter atya még kispap korában írt felkérésre néhány gondolatot a cölibátusról. Most, hogy már több, mint 10 éve pap hozzátette, pontosan ugyanígy gondolkodik erről a vitatott, rengeteg kritikával illetett témáról.
Írását ezzel a bibliai idézettel kezdte: “Nem mindenki érti meg ezt a dolgot.” (Mt 19,11)
A folytatás sem kevésbé rendhagyó, hiszen kapásból a házasságról kezdett írni, aminek látszólag nincs sok köze a cölibátushoz:
“Fiam, itt az idő, hogy megnősülj! Miért nem keresel már magadnak valakit?” Ki az közülünk, akinek ismeretlenek ezek a gondolatok? Senki. Mindenki találkozott már ezekkel a közhelyekkel a házasság, a családalapítás kapcsán. Van valami ebben a gondolkozásban, ami megsért bennünket. Nem lehet azt mondani, hogy “eljött az ideje a házasságnak”, mert ha így tennénk, akkor csak vakon engedelmeskednénk a kényszernek.
Miért a házasságról kezdtem el beszélni, ha a cölibátus a témám? Azért, mert úgy gondolom, hogy a két életállapotot nem érthetjük meg egymás nélkül. Mindkettőnél a szabad, felelősségteljes elköteleződés van a középpontban. Mindkettőnél a hűség teremti meg a találkozás örömét, amelyet mindennap együtt akarunk átélni. Mindkettőnél az életünket kell adnunk azért, hogy új élet születhessen. Mégis olyan különbség van köztük, olyan sajátos titkot hordoznak, amit csak mélységes alázattal közelíthetünk meg. Az alázat annak elfogadása, hogy a saját erőmből nem tudok elérni valamit. Szükségem van arra, hogy valaki segítsen, hogy valaki kinyújtsa a kezét felém és felemeljen. Be kell ismernem a gyöngeségemet a láthatatlan Isten előtt. De súlyosan félreértenénk ezt a kiszolgáltatottságot, ha nem hinnénk az Ő végtelen jóságában. Egyedül Ő az, aki reményteli életet adhat nekünk. Nem állunk Istennel szemben. Őt választani nem rabszolgaság, hanem szabadság. Őáltala egy a hivatásunk, amely sokféle küldetésben testesülhet meg.
A cölibátus csodálatos küldetés: az örök élet titokzatos megjelenítése. Nem szabad szükséges rossznak tekinteni, amivel a papi élet napos oldalainak az árát fizetem meg. Nem is az Egyház vezetőinek a vesszőparipája, amihez csökönyösen ragaszkodnak, hatalmukat féltve a nők elől. A cölibátust nem elviselni, hanem szeretni kell.
Ez a pap egyik sziklája, amire építkezik, hogy ha jön az ár, akkor se vesszen el. A cölibátust sokféleképpen meg lehet élni. Szerintem az a legfontosabb, hogy tiszta örömmel fogadjuk el ezt az ajándékot Isten kezéből. Ennek az elfogadásnak a türelemből és a lemondás boldogságából kell fakadnia. Mint ahogy semmilyen imádság sem hiábavaló, éppúgy semmilyen áldozat sem vész kárba: “százannyit kap már most, ebben a világban, az eljövendő világban pedig az örök életet.” (Mk 10,30)
Mindannyiunk hivatása a szeretet. A családban és a papi, szerzetesi életben is ezt kell megvalósítanunk. Olyan iránytűnek kell lennünk, amelyet semmilyen más vonzóerő sem zavarhat meg, amely mindig ugyanabba az irányba mutat, bárki is néz rá, hogy a helyes utat kövesse. Magam is az Istennek szentelt élet útját akarom járni. Ezért én is azt érzem, amit Szent Pál: “Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott, és meghívott a szolgálatára.”(1Tim 1,12) Ajándékot kaptam, amit szét kell osztanom. Szeretetet kaptam, de csak úgy őrizhetem meg, ha oda tudom adni másnak. Teréz anya szavaival szeretném ezt a néhány gondolatot lezárni:
“Vér szerint albán vagyok, állampolgárságom szerint indiai, s katolikus nővér vagyok. Küldetésem által mindenkié vagyok, de szívem egyedül csak Jézusé.”
Péter atya az írása végén egy komoly könyvet is ajánl Élő cölibátus címmel, a téma iránt mélyebben érdeklődőknek.
Forrás: peteratyakerdez.blogspot.com
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás