Lelkiség, Szemle

Áramszünet

Áramszünet volt a minap a lakótelepen. Az egyik fiók alján sikerült egy darabka gyertyát találnom. Meggyújtottam, hogy valamit lássak. Füstölgött, pislogott, és büdös lett tőle az egész lakás. Ilyen a pislogó gyertyabél. Ilyen gyertyákként adott feladatot nekünk is Isten, mert áramszünet (vagy inkább szeretetszünet) van a világban.

Isten előkeres minket kallódó életünk mélyéről, és meggyújt, hogy világítsunk. Ez a hivatás. Pislogó, füstölgő gyertyaként sokszor hozunk rá szégyent. Nem vagyunk az élet illata, csak füstölgő kanócok, hitvány gyertyák Isten kezében. A reményünk az ő ígérete: “A megrepedt nádat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja ki” (Ézs 42,3).

A kereszténység – küldetés a nagyvilágba, az emberek közé. Jézus elhívott azért, hogy elküldhessen. Ez nem neki fontos, hanem nekünk, hogy értelme, célja legyen a mindennapjainknak. Hiszen a fényre sem a gyertyának van szüksége, hanem annak a térnek, ahol világíthat.

A kereszténység az a vallás, ahol a hivatásból küldetés lesz. Az öncélú élet értelmetlen, a cél pedig az, hogy másokért élő emberek legyünk.

Mi olthatja el a gyertyát? Az oxigénhiány vagy a huzat. Hitünk gyertyája a felebaráti szeretet gyakorlása nélkül oxigénhiányos lesz. Isten életet adó levegője az a szolgálat, amelyre ő hívott el minket. Ez nem romantikus hőstett vagy élettagadó mártíromság, hanem csak mindennapi kötelességeink örömteli teljesítése felebarátaink javára és áldására. De elhívatásunkkal sokszor úgy vagyunk, mint az én gyertyám volt. Világítás mellett, helyett füstölünk, kormolunk. Nem a levegőben volt a hiba. Tavaszias, tiszta levegő jött be az ablakon. A gyertya imbolygó, kormos lángját körülölelte a levegőóceán. A kanóc nem volt rendben, ezért a gyertya csaknem alkalmatlan volt arra, hogy fényt adjon, hogy hivatását betöltse, hogy valami kis fény derengjen a szobámban. Ha az ablakot sarkig tártam volna, a huzat bizonyára eloltotta volna a lángot, ezért a kanócot próbáltam megjavítani.

Isten is úgy formálja az életünket, hogy világító kanóc legyen minden tettünk, és rendbe jöjjön a kapcsolatunk Istennel, a világgal és egymással. Így lesz az ő hivatásából küldetés, hogy minden hétköznapi cselekedetünkkel szolgálni tudjunk azoknak, akiket Isten ránk bízott. 

A nagy huzat is levegőt hoz, mégsem erre van szüksége a gyertyának. Ezért hivatásromboló, a pislogó gyertyabelet is eloltó erő lesz, ha valaki a huzat segítségével akar repülni, szárnyalni, a többi fölé emelkedni. A hivatás úgy lesz elhívatás, ha a Mestert, aki a szemeivel tanácsol minket, soha nem tévesztjük szem elől. Ha mindennapjainkban szem elől tévesztjük Urunkat, a Mestert, akkor vészesen imbolyogni kezd a szívünkben a láng, amelyet Isten gyújtott bennünk. Úgy érezzük, hogy hiábavaló módon telnek napjaink, megkérdőjelezik életünk célját az apró kellemetlenségek. A hivatásunk Dávidját legyőzi bennünk a gond-Góliát. De ilyenkor sincs okunk csüggedni. Akitől elhívatásunkat kaptuk, erősebb, mint a nagynak és megmászhatatlannak tűnő gondhegyeink. Ő megígérte, hogy a megrepedt nádat nem töri el, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Bátorítson minket ez a vers:

 

Minden vereséged ellenére,
minden rosszindulat ellenére,
minden kudarcod és a
Sátán minden diadaltánca ellenére,
ne maradj a földön elterülve.
Kapaszkodj meg a rögbe,
a szalmaszálba is, mert
a göröngy is, a rád dobott kő is
jó kapaszkodó.
Feszítsd meg karodat,
emeld meg a fejedet,
állj végre talpra és kezdd újra,
mert Isten is minden botlásod,
bűnöd és hibád után
újrakezdi veled,
és nem fárad el sohasem.
(Petrőczi Éva: Kezdd újra! )

 

 

Szigeti Jenő

 

 Az írás eredetileg megjelent a Híd evangélikus missziói magazin 2019/1. számában.

Még nem érkezett hozzászólás