Szemle

Hiába halt meg Nemecsek?

A Pál utcai fiúk megzenésített előadása egészen páratlan siker: zenéje szenzációs, mondanivalója különleges. De vajon keresztény szemszögből megnézve mit üzen nekünk Molnár Ferenc regénye, és mit a színdarab?  Három fontos szempont, és egy fontos eltérés, amely talán az egyetlen kis fekete pont egy egyébként kötelező darab kapcsán!

2016 őszén mutatta be a Vígszínház Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk című regényéből készült új, zenés darabját. Nem volt hiábavaló a feszült várakozás: a bemutató hatalmas sikert hozott, és az azóta eltelt két és fél év alatt lassan a 250. előadásra kerül sor. Hihetetlen rajongó tábora alakult ki az előadást játszó fiatal, tehetséges színészeknek, és ezzel együtt a darab zenéjének is. A „grund-élmény” szinte az egész ország ifjúságában új összetartozás-érzéseket generált. Azóta számtalan iskolai előadáson, farsangon, évzárón, ballagáson, kórustalálkozón, vagy épp munkahelyi csapatépítő tréningen csendült fel az előadás emblematikus dala, a „Mi vagyunk a Grund”. Az erről készült vígszínházi hivatalos videoklip már nyolcmillió feletti megtekintéssel büszkélkedhet. Érdemes beleolvasni a kliphez tartozó hozzászólásokba, mert ez (is) mutatja meg igazán, hogy mit vált ki az átlagemberekből egy ilyen dal, előadás. Számomra a legmeghatóbb és egyben legértékesebb ez volt: „ez a dal kéne legyen az új Himnusz…”.

De miért is téma ez egy keresztény médiumnál?

Mert találtunk itt nem is egy ősi párhuzamot, amik bibliai értékekre rezonálnak, és újra csak Salamon bölcsességét bizonyítják, miszerint nincs új a nap alatt (Préd 1,9) – nemcsak a dolgok újratermelődését nézve, hanem az ember természetét is. Minden valamire való színházi előadás célja az, hogy elgondolkoztassa, továbbgondolkoztassa a nézőt. Nos, nálam ez – három témában – ekképpen valósult meg:

1. „Ami tiéd, az az enyém. De ami enyém, az nem a tiéd.”

Ezt a Pásztorok éneklik a darabban. Emlékszünk rájuk, a vörösingesek csapatának két erőszakos tagjára, akik Áts Feri tiltásának ellenére a náluk kisebb fiúkat így vagy úgy vegzálták, bántották, meglopták.

Visszaélni a nekünk bármilyen módon kiszolgáltatott ember helyzetével az egyik legocsmányabb bűn, amit elkövethetünk. A visszaélés nem csak megrövidítés, szóbeli vagy tettleges bántalmazás lehet, hanem elhanyagolás, gondatlanság is. Amikor azt adjuk, ami a másik szüksége, akkor irgalmasok vagyunk (Lk 10: 25-37), amikor annak ellenére jót teszünk vele, hogy ő rossz volt hozzánk, akkor az a hozzáállás jellemez bennünket, ami Jézusban is volt: kegyelmet gyakorolunk, a jogos harag helyett megalázzuk magunkat, és a másikat a magunk érdekei (elégtétele) elé helyezzük (Fil 2:1-11; Rm 12:19-21). A kegyelem, több mint irgalom. A visszaélés több mint irgalmatlanság. Kegyetlenség.

És ide tartozik az is, hogy miért indult a „háború” a grundért?! Mert a vörösingesek kinézték maguknak azt a telket, hogy legyen hol labdázniuk. Úgy megtetszett nekik… És akkor gyerünk, vegyük el erőből. Áts Feri tiltja az erőfitogtatást a Pásztoroknak, de nincsenek erkölcsi aggályai a grund elvételét illetően, sőt – mivel érdekeinek ez felel meg –, befogad maguk közé egy árulót is. A cél szentesíti az eszközt?

De jó ismerni a Bibliából, hogy ilyen nincs! A tisztességtelenséget, az irigy, a máséra vágyódó szívet, vagy bármilyen visszaélést a másik helyzetével Isten nem nézi jó szemmel, főleg nem adja rá áldását. Már az Ószövetségben számos olyan törvényt adott a zsidó népnek, amelyekkel nevelte őket a nagylelkűségre, az önzetlenségre, a mértékletességre (a jövevénnyel, az özveggyel és árvával való bánásmód, a bűnt elkövetőkkel szembeni büntetés mértékének meghúzása, még a föld és az állatok kizsákmányolását sem hagyta!). A számos példa közül számomra megdöbbentő Akháb esete (1Kir 21), aki megkívánta Nábót szőlőjét, hamis tanúkat állított, és hatalmával visszaélve megszerezte azt. De Isten nem hagyta ennyiben a dolgot, és Illés által üzent a királynak: „Nemde megölted-é és nemde el is foglaltad-é? És szólj néki, mondván: Ezt mondja az Úr: Ugyanazon a helyen, ahol felnyalták az ebek Nábót vérét, ebek nyalják fel a te véredet is!” (1Kir 21,19).

Vagy Dávid dupla bűne (2Sám 11 és 12), aki nem türtőztette meg magát, és ez a tette egy kicsiny gyermek halálához vezetett. Nem mérte fel előre a következményeket. „Te vagy az az ember!” (2Sám 12,7)

Ráadásul az ószövetségi törvények követelményeit új dimenzióba emelte Isten az Újszövetségben: a jézusi lelkület, a szívbe írt törvény szintjére.

2. „… és én akkor sem fújom más dalát, ha ronggyá kell ázni ezért száz éven át.”

– énekli Nemecsek, miután kényszerből meg kell fürödnie (újra) a kis füvészkerti tóban. Ő a népmesei legkisebb hős, a mindközül legbátrabb. Ő az, aki félelmét legyőzve egyedül is elmegy a Füvészkertbe, és nem hagyja, hogy a társait, a csapatot a vörösinges nagyfiúk gyávasággal vádolják, örökre példát mutat bátorságból. Annyira elkötelezett a grund ügye, a csapat mellett, hogy vállalja az ellenséggel, az árulóval való nyílt szembenézést és az igazság kimondását is.

Nem futamodik meg, sőt, egyfajta hitvalló lesz.

Honnan jön a bátorság, a nem adom fel, a nem hagyom, hogy uralkodjon valami más felettem hozzáállás? A jellem, a kitartás, az állhatatosság, a kiállás a jó mellett, a hűség, az olyan szintű meggyőződés, ami teljesen az identitásunk része már, ami miatt nem tudunk máshogy cselekedni, csak jól?

Kiállni Isten ügye, „grundja”, a menny valósága, a Biblia igazságai mellett – akár a gyülekezetben is, kisebbségben is? Ázni száz éven át? – kérdezem magamtól is. A következő fájdalomig? Betegségig? Nem szeretem napokig? Csalódásig? Meg nem értettségig? Elutasításig? Ezredik mérföldig? És harag, számonkérés, kérdőjelek nélkül tovább menni? Mindhalálig? Nem megbotránkozva Őbenne? Ezt tényleg csak úgy lehet, ha elengedem a földi kényszereket, és egész szívvel hiszem azt, hogy jó Atyám végezetül jót fog kihozni az én életemből is (Ef 2,10; Fil 1,6). Úgy, hogy már eszembe se jusson a kérdőjelekkel foglalkozni, hanem az Isten iránti ősbizalom az identitásom kiszakíthatatlan része lesz, marad. Örökké.

3. „Én megbocsátottam, de helyed itt köztünk nincs többé… Ne gyere ide ezután, tűnj el, takarodj!… tűnj el innen, nem kell jóvá tedd!

– énekli Boka és a Pál utcaiak Gerébnek, miután visszamegy a grundra, és szeretne újra a csapat része lenni. És itt érkezünk el a darab – számomra – dramaturgiailag leginkább megkérdőjelezhető részéhez. Mert ebben az előadásban Boka és a fiúk végül nem bocsátanak meg Gerébnek, és nem fogadják vissza őt maguk közé. Ez nagy hiba! (Nem tudom, ez kinek a döntése volt, ahogy utánanéztem, leginkább a rendezőé.) Ebben a dologban teljesen eltérnek a könyvtől, ahol – megint csak – Nemecsek nemes jellemének köszönhetően Geréb ismét Pál utcai fiú lehet. Hogy is?

Geréb őszintén megbánja az árulását és visszamegy a grundra bocsánatot kérni, és szeretné jóvátenni a hibáját. (Tiszta, bibliai rendezés.) Nem megjátszásból, nem cselből, nem hízelkedésből. Szembenézett tettével, és a jó helyen kereste a megbánást, elfulladó hangon, sírva alázta meg magát Boka előtt. Első körben nem fogadták el ezt. Csakhogy otthon is kiderült a bűn, és Geréb apja elment a grundra, mert nem akarta elhinni, hogy az ő fia áruló lenne. Végül Nemecsek lelke valahogy megérezte (bár már jócskán lázas beteg volt, a csata előtti napon történik mindez) az apa fájdalmát, keserűségét, hogy az nem lehet, hogy az ő gyereke ilyen jellemtelen legyen. És letagadta Geréb árulását, aki ezen a híren felbátorodva kimegy a Füvészkertbe, „viszontkémkedik” a Pál utcaiaknak, és újra bocsánatot kérve levelet ír Bokának. És miután visszaveszik, végre elhangzik, aminek kell: „Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi pedig megbocsátunk neki. Senki egy szóval ne bántsa, hibáját a szemére ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve.” (Mintha ez is bibliai lenne?!) Geréb határait átlépve, becsülettel, önfeláldozóan helyt áll a harcban, ezzel bizonyítva őszinte megbánását.

Kemény üzenet az, ha egy ilyen jelentőségű, az egész könyv szellemiségével (becsületesség, jellemesség, önzetlenség, a csapat érdekeinek a saját érdekek elé helyezése) együtt rezgő jelenetet kihagynak egy főleg fiataloknak szóló előadásból. Mert mi az „ellenüzenet”? Hogy nincs megbocsátás, hiába a megbánás, nem jöhetsz vissza! Erre nevelünk? Ezt kell képviselnie egy színházi előadásnak, ami ráadásul nem is egyezik az eredeti történettel? Biztosan nem. Vagyis inkább: határozottan NEM. Már csak azért sem, mert a gyerekek nem ostobák, és látva a színpadon történteket a bemutató utáni időszakban nemegyszer hangosan lefújjogták a Gerébet játszó színészt, amikor ő a tapsrendben meghajolt a nézők felé. Kinek hiányzik ez? (Arról nem is beszélve, hogy milyen tapsot kapott volna, ha az eredeti verziót játssza el.)

A Bibliából tudjuk, hogy a hegyi beszédben – közvetlenül az úri imádság után – ezt mondja Jézus: „Mert ha az embereknek megbocsátjátok vétkeiket, nektek is megbocsát mennyei Atyátok. Ha pedig nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket.” (Mt 6:14-15)

Én úgy érzékelem, hogy a bocsánatkérésre minimum ugyanekkorra hangsúlyt fektet az Úr, de erről jóval kevesebbszer hallok akár igehirdetésben, akár keresztény irodalomban: „Amikor tehát áldozati ajándékodat az oltárhoz viszed, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj el, békülj ki előbb testvéreddel, és akkor térj vissza, és vidd fel ajándékodat! Békülj meg ellenfeleddel idejében, amíg együtt vagy vele az úton, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és börtönbe ne kerülj! Bizony mondom neked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillérig.” (Mt 5:23-26)

Jaj! És már hallom is, hogy bocsánatkérés nélkül is meg kell bocsátani! Igen, és ki mondta, hogy nem? (Jól tudja ezt minden hívő.) De úgy látom, hogy azok szeretik ezt nagyon hangoztatni, akik nem szeretnek, vagy nem akarnak bocsánatot kérni! Pedig a bocsánatkérés elmaradásának ugyanaz a következménye, mint a megbocsátás hiányának. Nem is tudom, valahogy mindig eszembe jut ilyenkor Elliot Aronson pszichológus könyve: a Történtek hibák, de nem én tehetek róluk – Az önigazolás lélektana. Igazán ajánlott olvasmány!

Úgy tapasztalom, hogy a nem-megbocsátás és a bocsánat-nem-kérés igazi jó testvérek, kéz a kézben járnak, és belénk karolva a szakadék felé vezetnek bennünket. Miért hangsúlyozom ezt?

Mert szíven ütött az, hogy egy világi könyvben olvasok a bűnrendezés bibliai rendjéről!

Ott, azok között a XX. század első éveiben élt fiúk között ez valahogy működött. A bocsánatkérés szükségessége, az odavezető út végig járása, annak elfogadása és viszonzása. Egyik elem sem hiányzik. Jó lett volna, ha ez benne maradt volna a darabban is, a gittrágás hiábavalósága mellett. De még jobb lenne, ha az én életemben és mindannyiunkéban ilyen egyszerűen, tisztán működne ez! És ezzel válaszolok is a címben feltett kérdésre: NEM. Nem hiába halt meg Nemecsek, ha azok a fiúk mindezt megtanulták, és alkalmazták is további életükben, mert ezzel többet nyertek, mint amennyit a grund megszűnésével elvesztettek.

Éljen a grund! Éljen Nemecsek tiszta, hősies, önzetlen példamutatása! Éljünk így: „Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is őbenne. Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2:6-7)!

 

Ádány Judit

Korábbi írásunk a musicalről: 

“Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért?”

Forrás: A Budai Baptista Gyülekezet Manna című újságja

 

Fotó: Vígszínház, jegy.hu

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás