2019. 03. 27.

„Az ember szabad tud lenni a rácsok mögött is” – Csibi Tamás

Nem csak egyéni sorsokat, de egész közösségeket képes megmozgatni a börtöncursillo. A mozgalom sikereiben nagy szerepe van Csibi Tamásnak, aki azonban arról sem feledkezik meg, hogy ha a kisegér és az elefánt együtt halad a fahídon, tudni kell, kinek köszönhető a dübörgés…

Tíz éve végzel szolgálatot a cursillóban, kétszer voltál a solti börtöncursillo rektora. A civil munkádban is vezető vagy, nem tudom tehát nem észrevenni, hogy szinte már hozzád nőtt a felelősség. Miért csinálod a börtöncursillót, mi motivál téged?

Az indíttatás megtalálásához mélyen vissza kell tekinteni a múltba: abban, hogy most a cursillóban szolgálok, épp a cursillónak van döntő szerepe. 2008-ban végeztem cursillót Budatétényben. Akkor egy olyan szakaszában voltam az életemnek, mikor arra vágytam, hogy intenzívebben foglalkozhassak a személyes, lelki dolgaimmal. Évekig voltam egy amerikai multicég felsővezetője. Szépen és gyorsan ívelt felfelé a karrierem, a cégnek huszonhatezer alkalmazottja volt, és számomra nagy dolog volt úgymond a top50-ben lenni. Ilyenkor az ember hajlamos a világ tetejére képzelni magát, és azt gondolni, hogy ő ezt mind egyedül érte el… aztán nagyon sok alkalmam nyílt a legkülönbözőbb élethelyzeteket megtapasztalni a világban az elképesztő luxustól a borzalmas nyomorúságig.

Volt, hogy épp egy luxusutazás során keveredtem a legszegényebb helyek közelébe, és egyre többször tapasztaltam meg, hogy minél nagyobb nyomorúság van valahol, annál hatványozottabban jelenik meg ott a kegyelem. Nem tudnám felidézni, hogy amikor – mondjuk – a san diegói Four Seasons szállodában tartott éves elnöki tanácskozáson milyen volt a főfogás íze,

de azt igen, hogy milyen volt azé a banáné, amit egy szurtos-piszkos-maszatos kisfiútól kaptam a Fülöp-Szigetek egyik nyomortanyáján.

Ezt a pillanatot fedeztem fel abban is, amikor Solton az első börtöncursillómon szolgáltam, az egyik fogvatartott a saját ellátmányából osztogatta nekünk a kolbászkarikákat a “kincstári” reggelink mellé. Így alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a börtön is azon helyek közé tartozik, ahol a Szentlélek hajlamosabb egy-egy nagyobbat fújni.

Hogy fogadnak benneteket, amikor közéjük mentek? Vezetőként sok mindent irányításod alatt tarthatsz, de honnan tudod, mi zajlik a fogvatartottakban?

Az elején általában van egy tartózkodás a részükről. Azok a fogvatartottak, akik a cursillóra meghívást kapnak, azok egy kicsit kiváltságosabb helyzetbe kerülnek, ezért a többiek felől nyilván megjelenik egy természetes ellenszenv is, cikizik őket, és ebből nekünk is jut egy kis szitkozódás. Így szokott kezdődni. De amikor már a negyedik cursillót is megtartottuk ugyanabban a börtönben, bent a fogvatartottak között – és még mindig nem a cursillót végzettekről beszélünk – érezhetően elkezdett növekedni a cursilló elismertsége. Sokan jelezték is, hogy ők szeretnének a cursillósok közé kerülni, többszörös a túljelentkezés.

Ők is és a parancsnokság is el tudja mondani, mekkorát változnak azok, akik cursillót végeznek.

Pedig az elején úgy jönnek oda, hogy számukra teljesen érthetetlen, milyen érdeke fűződik a civileknek ehhez, hogy saját költségükön, szabadidejükben ide jönnek, és programot szerveznek. Mit akarhatnak vajon?

Ezeket az embereket többnyire már nagyon sokszor kihasználták, becsapták, kisemmizték, és szinte mindig az látható rajtuk, hogy teljes bizonytalanságban élnek – nem tudják, mi lesz velük, mi vár rájuk, lesz-e még családjuk, párkapcsolatuk, mire kikerülnek. Van bennük egy bizalmatlanság felénk is, hogy mégis milyen hasznot akarunk belőlük, mit akarunk még kifacsarni az egyébként is sanyarú sorsukból. Aztán szép lassan feloldódnak, ugyanis először az emberi oldalát látják meg a cursillónak megtapasztalják, hogy önérdektől mentesen fordulnak feléjük azok a civilek, akik odamennek. Látják a közvetlen viselkedést, ami egy hatalmas falat bont le. Óriási élmény nekik, hogy emberként kezelik őket. Ahol pedig ez az élmény megjelenik, ott jönnek a spirituális élmények is. A zárkából való kikerülés lehetősége, az, hogy megtörik a megszokott menetrend és alkalom nyílik saját magukkal foglalkozni, olykor kellemetlen dolgokat is a felszínre hoz, van, aki érzelmileg alig bírja a saját súlyát. De legalább el tudja kezdeni feldolgozni mindezt.

Ez nagyon intenzív belső folyamatnak hangzik. A szolgáló törzstagokban is ilyesmi megy végbe?

Bennük is megvannak ugyanazok az előítéletek és félelmek, amik a legtöbbünkben megvannak, bennem is megtalálhatók voltak. Épp ezért ragaszkodom rektorként ahhoz hogy a tényleges cursillo előtt legalább egy alkalmat bent töltsünk a rácsok között, szokjuk a környezetet. Mert ilyenkor szép lassan bomlanak le a belső falak, lépésenként rádöbbenünk, hogy jé, ez teljesen ugyanolyan cursillo lesz, mint a „kinti”, és itt is ugyanolyan emberek vannak, mint máshol: ugyanazok a kérdések, problémák, gondolatok, félelmek foglalkoztatják őket is. Az utolsó gátat az töri át bennünk, amikor megismerkedünk az új jelöltekkel, mert akkor a leglátványosabb, hogy ugyanolyan emberek vagyunk.

Az Isten a rácsok mögött című filmből – amelyben te is szerepeltél – számomra egy nagyon összeszokott csapat képe körvonalazódott. Ugyanaz a csapat megy minden börtönbe? Kikből áll össze a törzs?

Nagyon örülök, hogy azt mondod, összeszokottnak tűntünk, mert ez egy fő szempont. Amikor én rakom össze a törzset, sokat gondolkodom és imádkozom, aztán pedig azon vagyok, hogy mielőbb találkozzunk és összeérjünk. Egy baráti szeretetközösséget kell létrehozni, minden törzs felkészítése erről szól – ugyanakkor előnyös, ha vegyes összetételű a csapat. Nem ugyanaz a törzs szolgál tehát mindenhol. Egy szerencsésen összerakott törzsben szerintem mindig van tapasztalt törzstag, akár olyanok is, akik szolgáltak már az adott börtönben, és bevonunk olyan újakat is, akik akár még börtönben sem jártak. A hosszú távú célok egyike, hogy bent lévő fogvatartottak is legyenek majd egy-egy szolgáló törzsnek tagjai – 2017 szeptemberében már sikerült, azon a börtöncursillón két fogvatartott szolgált velünk, az egyikük két előadást is megtartott, a másikuk pedig – a börtön fodrásza – tanúságot tett a hitéről a cursillo végén. Sőt, ez rá is ébresztette őt arra, hogy a fodrászi szolgálat egyben egy talentum is, lehetőség arra, hogy a Jóistenről és a Jóistennel való kapcsolatáról beszéljen “ügyfeleinek”.

Vannak-e olyan, a cursillónak köszönhető változások, amelyek mérhetők?

Ez az a műfaj, ahol az eredményt mérő műszer egyedül a Jóisten kezébe való. Amit egy cursillónál eredménynek nevezhetünk, azt nehéz megragadni, és emberi mértékkel nem is mérhető meg. Egyelőre csak a saját, szubjektív tapasztalatunkra tudunk hagyatkozni.

Mondasz ezek közül egy-két példát?

A börtönben nagyon sokaknak komoly küzdelmet jelent az a bizonytalanság, hogy mi várja őt majd, ha kikerül. Volt, aki úgy kezdte a cursillót, hogy épp akkor tudta meg, hogy az élettársa összeköltözött valaki mással. Rettenetesen feldúlt volt, úgy volt vele, hogy ő biztosan embert fog ölni, ha kikerül – napokig küzdött ezzel a démonnal. De a cursillo végén, a harmadik napon már arról tett tanúságot, hogy nincs benne bosszúvágy, megbocsájtott, és amikor hazajut, még kezet is fog fogni a másik férfival.

Aztán volt olyan is, akit, miután a cursillóról visszakerült a mindennapi kerékvágásba, egyfolytában cikiztek azért, mert imádkozik. Szoktunk nekik bevinni Bibliát és rózsafüzért, mindenféle segédlettel, ami segít nekik imádkozni – és hát ő gyakorolt, a többiek meg ferde szemmel néztek rá emiatt. Az elmondása szerint korábban egy ilyen cikizés verekedésig fajult volna, de ő azt mesélte, hogy azt szólta vissza a piszkálódónak, hogy „figyelj, épp a lányodért imádkozom”. A cellatárs kislánya ugyanis rákos volt. Néhány nap múlva ez a cellatárs, aki az emeletes ágy felső részén aludt, megkérdezte tőle, hogy lejöhet-e ő is imádkozni. Azóta ebben a zárkában egy komplett imacsoport alakult ki – a kislány pedig azóta meggyógyult. Egy cursillós tehát sokat tehet. De arra nagyon kell vigyázzunk, nehogy úgy járjunk mint a kisegér meg az elefánt a hídon, amikor együtt mennek, ami nyilván nagy robajjal jár, és erre megszólal a kisegér: ugye hogy dübörgünk, elefánt? Mi, kisegerek hajlamosak vagyunk ezt a nagy dübörgést a mi számlánkra írni, azt gondolni, hogy mindez csak miattunk történik.

Valószínűleg nekünk egy kisegérnyi részünk van benne, a fő munkát azonban a Jóisten, a történetben pedig az elefánt végzi.

Együttműködik-e a törzs olyan szakemberekkel – a BV-ban dolgozókkal, börtönpszichológusokkal – akik segítenek a biztonságos, az eredményességet segítő keretek megteremtésében?

Hogyne, sőt vannak olyan törzstagok, börtöncursillós munkatársak is, akik korábban a büntetés-végrehajtásban dolgoztak akár egész magas szinten, parancsnokként is. És folyamatosan kapcsolatban állunk börtöncursillós pszichológussal, aki részt vesz a találkozókon, segít a tanácskozásokon vagy a munkatársképzőkön. Bevonjuk a szakembereket, és alapozunk a tudásukra.

Meddig ér a cursillo keze? Hogy tud segíteni a fogvatartottaknak azután, hogy végetér ez a három nap, sőt, azután, hogy kikerülnek a rácsok mögül?

Az utócursillóban még rengeteg a tennivaló. Rengeteg az akadály az adatvédelmi szabályozásoktól kezdve az emberi előítéletekig: nagyon nehéz integrálni a cursillóba az embereket azután, hogy véget ér a cursillo. Amit mi tudunk tenni, az az, hogy elérhetőek vagyunk: sulykoljuk is, hogy szabadulás után keressék a fórumainkat (honlapunkat, egyházakat, levelezőlistákat), mert ők kapcsolatba tudnak lépni velünk, mi viszont nem tudunk. Illetve az is kérdés, hogy dolga-e a cursillónak, hogy a reintegráció későbbi szakaszában szerepet vállaljon. Azzal, hogy a cursillo megmutatja a keresztény válaszokat az élet kihívásaira, már sokat tett annak érdekében, hogy a fogvatartottak szabadulásuk után – sőt már előtte is – ebben a szellemben kezdhessenek élni. A cursillo olyan alternatívát kínál, ami számukra egy referenciaponttá válhat a problémáik megoldásában, helyettük viszont nem oldjuk meg azokat. Nem a körülményektől függ az, hogy az ember kegyelmi állapotba kerüljön: az ember szabad tud lenni a rácsok mögött is. Rajta múlik, hogy a Jóistennel való köteléket mennyire tartja szorosan, és hogy ezt a cursillo és a szabadulás után is megtartja-e.

Ha választhatnál egyet a Lélek ajándékai közül, mit kérnél a cursillónak?

Most először azt akartam mondani, hogy lelkesedést, de mégsem azt kérném, mert az van. Éppen folynak a lázas előkészületek a 2020. őszi nagy európai cursillós találkozóra, amelyre 5 évente kerül sor. A magyar cursillistákat érte az a megtiszteltetés, hogy jövőre mi szervezzük meg ezt a találkozót Budapesten. Egyébként meg pont’ a NEK utolsó napján, 2020. szeptember 19-én lesz az Európai Ultreya. Szép az a szó, hogy ultreya. Azt jelenti, hogy gyerünk, tovább, fussunk neki újra együtt. Mindenki életében vannak csúcsok és hullámvölgyek – tíz éve vagyok a cursillóban, és látom, hogy amikor néhányan épp a csúcson vannak, mások épp akkor járnak a hullámvölgy mélyén. És azok, akik a csúcson vannak, el tudják húzni azokat, akiket magánéleti, lelki, egyéb okok miatt épp elhagyott a lendület. Saját magamon is azt tapasztaltam, hogy sokszor úgy futottam neki egy-egy feladatnak, hogy azt éreztem: ez már nekem nem kell, hagyjatok, nem akarom csinálni – és valaki vagy valami mégis „berántott”, meggyőzött, akár egy lelkes ember vagy egy nem várt történés. Amikor pedig már benne voltam a munkában, százszor a homlokomra csaptam, hogy a mindenit, de kár lett volna mindezt kihagyni. Annyit kap az ember ilyenkor, hogy aztán hosszú ideig megint nagyon lelkes. Szóval az igazi ajándék, amire valóban szükségünk van, az a türelem. Nagyon sok egyeztetés és munka áll előttünk.

Király Eszter

Fotók: Merényi Zita

 

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás