A Papp válaszol!

A Papp válaszol – öngyilkosság, felelős gyerekvállalás, bűnbánat

Ezen a héten is válaszolt a 777 olvasóinak kérdéseire Papp Miklós!

Márton (Budapest)

Szeretném megkérdezni, hogy mit mond az Egyház az öngyilkosokkal kapcsolatban? Létezhet-e számukra üdvösség? Isten képes-e figyelembe venni azt, hogy van olyan reménytelen élethelyzet, amikor az ember nem lát más kiutat, vagy ez annyira nem keresztény hozzáállás, hogy biztosra vehető, hogy elkárhozik az ilyen?

Nehéz erről írni, mert egyszerre szeretne az ember irgalmas lenni az öngyilkosok és családtagjaik felé, s egyszerre irgalmatlan a bűnnel szemben. Ahogy Krisztusnak, nekünk is meg kell különböztetnünk a tettet és a személyt. A személy sohasem azonos a tetteivel, főleg nem egyetlen tettével. Ezért ha valaki öngyilkos lett, nem szabad csak erre a tettére gondolni, ezzel azonosítani. Bízhatunk benne, hogy a mindeneket átlátó Isten annak az embernek is az egész életét vizsgálja, nem azonosítja egyetlen, vagy az utolsó tettével. S mivel az egészet csak Isten láthatja át, ezért nem ítélkezhetünk az ember személye fölött: a „ne ítélkezzetek!” a személyre vonatkozik, az csak a szíveket-veséket vizsgáló, holisztikusan látó Istenre tartozik.

Az Egyház ezért nem mondja ki sem Júdásról, sem Hitlerről, sem az öngyilkosokról, hogy biztosan elkárhoztak – azt csak Isten tudja.

A tetteket viszont megítélhetjük, és meg is kell ítélnünk. Az Egyház hivatalos tanítása szerint a szándékosan és tudatosan elkövetett öngyilkosság bűn (Katekizmus 2280). Bűn Isten ellen, mert a jóra adta az életet, terve volt velünk az Ő üdvözítő művében, a szőlőskertjében. Bűn az önszeretet ellen, mert az önszeretet az üdvösséget akarja, az életet. Súlyos bűn tud lenni a család, az itt maradók ellen: magukra hagyja őket, kiszáll a feszültségek megoldásából, s ami nagyon fájó, hogy mintát ad. Talán a mostani kamasz fia haragszik az apjára az öngyilkossága miatt, de 20 év múlva a saját nehéz élethelyzetében eszébe juthat apja „megoldása”. S az apja 20 év után rántja magával a sírba. Platón szerint azért bűn, mert az ember otthagyja az „őrhelyét, ahová az istenek állították, otthagyja a poliszt, ahol dolga lenne”, így bűn a közösség, a felebarát ellen is. Minden öngyilkosságban van valamilyen fokú önzés, önsajnálat, ami nincs tekintettel az itt maradókra. Az Egyház bűnrészesnek nevezi azokat is, akik buzdítanak az öngyilkosságra, tanácsot adnak rá, nem próbálnak lebeszélni róla, cserbenhagynak másokat, vagy gyakorlatilag is segédkeznek benne.

A mai humántudományok kutatásai alapján azonban változott a bűn időpontja. A teljesen tiszta tudattal, elhatározottan, megfontoltan elkövetett öngyilkosság alig van, talán nincs is. Nem azt látjuk, hogy az öngyilkosok élnének az „öngyilkossághoz való liberális joggal”, hanem többnyire lecsúszott, beszűkült embereket látunk.

A bűn többnyire nem a tett elkövetésének időpontjában van (az már sajnos csak a lecsúszás utolsó hullámverése), hanem az azt megelőző lejtőn.

Óriási szakirodalma van annak, hogy milyen fázisai vannak az öngyilkosság lejtőjének, amit valamennyire ismernünk kell, hogy észre tudjuk venni és segíthessünk. A bűn a lejtő hanyagságában, az életvezetés igénytelenségében, az Istentől és szeretteitől való eltávolodásban, a mentális egészség és hit óvásának hiányában lehet. Szóval inkább ott bűnös, amikor tisztább a tudata, mint akkor, amikor végez magával. Ha valakinél súlyos pszichés betegség, durva bántalmazás miatt hiányzik ez a tiszta tudat, akkor csökken az erkölcsi beszámíthatóság, így az öngyilkosság megítélése is (Katekizmus 2282). Minden sajnálatunk, minden gyászoló családtag iránti empátiánk ellenére is nem tekinthetjük az öngyilkosságot „megoldásnak”, „menekülésnek”, „szabadságjognak”, valahol mégiscsak tudjuk, hogy nem jó ez így, s óvni akarunk tőle mindenkit.

Az öngyilkosokra alapvetően igaz: „nem meghalni akarnak, hanem máshogy élni.” Ebben kellene segíteni minden bajbajutottnak: van alternatíva, lehet kérni segítséget, nem kell kapkodni, tudsz te Krisztussal többet is tűrni. Még nagyon súlyos betegségben is rossz út az öngyilkosság (eutanázia), lehet és kell csillapítani a fájdalmakat, de van értéke az így felajánlott szenvedésnek, a Krisztussal együtt szenvedésnek is.

Akik családjában volt ilyen, azoknak két dolog fontos: egyrészt bízzanak a mindent látó Istenben, aki az elhunyt egész életét (kincseit is) látja, s imádkozzanak érte. Másrészt hagyják maguk mögött a rossz „megoldási” mintát: az embernek el kell hagynia apját és anyját, s az ő rossz mintáikat is (a rokon, a barát rossz mintáját is), és a kincseket, a jót kell magunkkal vinni.

Hadd említsem meg azokat a „baleseteket” is, melyek súrolják az öngyilkosság határát. Létezhet az emberben egy olyan „halálvágy, életunalom, halálkeresés”, ami miatt súlyosan gondatlan lesz (hanyag munkavédelem, gyógyszerek hanyag szedése), értelmetlenül vállal kockázatokat (inkompetens módon veszélyes sport űzése, életveszélyes közlekedés), szándékosan elmulaszt orvosi kezelést, védőoltást, vagy szélsőségesen él (drog, alkohol, esztelen elhízás). Az ilyen, ha meghal, talán nem egyszerűen balesetről beszélhetünk, hanem elhúzódott öngyilkosságról, önpusztító életvitelről. Morálisan egészen más, ha valakinek nincs más választása, s az életét kockáztatva vagy feláldozva segít (pl. tűzoltó), ő nem életunalomból áldozza fel az életét, hanem szeretetből, ezért hős. Mint Krisztus.


Noémi (Budapest)

Fél éve született meg az első gyermekünk, akkor éreztem meg igazán, hogy milyen felelősnek lenni a másik emberért. Nagyon sok örömet lel az egész család és persze mi is a férjemmel a pici fejlődésében. Szeretnék majd nagy családot, de ugyanakkor aggódom is, hogy mi lesz ezzel a világgal, amiben élünk? Gondolok itt a globális problémákra, mint a Föld szennyezettsége, lesz-e ivóvíz, túlnépesedés stb. Ezeknek a tudatában szabad-e gyereket vállalni? Nem önzőség? Hiszen felelős vagyok érte és nem akarom, hogy ilyen gondokkal kelljen küzdenie, azért mert én nagy családot szeretnék.

Nagyon jól érzed, hogy a gyermek is visszahat a szülőségünkre: ugyanis nem kész szülőként vágunk bele a gyermekvállalásba. Sokan halogatják a gyermekvállalást, mert „még nem vagyunk készen”, „még mi is gyerekesek vagyunk” stb. Alapvetően tudni kell: soha nem válunk szülővé gyerek nélkül, a karunkban ringatózó gyerek érlel egyre jobb szülővé. A fagyi visszanyal.

Biztatni szeretnénk minden tanakodót: ha elég jól érettek (bár nem perfekten), akkor bátran vágjanak bele! Bízzanak az egészséges fejlődésükben: figyeljenek egymásra és a Lélekre, s engedjék a gyermek is hasson rájuk. 

Csak ha belevágunk, akkor válunk érett szülővé.

A már megszületett gyermek sok mindenre visszahat: sokkal jobban vigyázunk a házasságunkra, óvjuk az egészségünket, érettebben imádkozunk, fejlesztjük a spiritualitásunkat, szakmailag képezzük magunkat. S elkezdünk sokkal hosszabb távon gondolkodni – és aggódni. Szeretnénk a gyermekeinknek biztonságot, boldog életet adni. Ám a napi híradásokat, a mindennapi életet figyelve valóban képes elbizonytalanítani a szemetelés, a háborúk, az agresszió, a szegénység. Mi vár a gyerekeinkre?

Az egészséges szülői aggódás megérlel arra, hogy két irányba: a gyerek és a világ felé is felelősen viszonyuljunk. Belátjuk, hogy a gyermekünket olyanná kell nevelni, aki megkapja a szeretet mindkét oldalát, azaz az elfogadó és a sürgető szeretetet is. Az elfogadó (kicsit anyásabb) szeretet teszi őt képessé, hogy Istentől elfogadottnak érezze magát, hogy tudjon biztosan kötődni embertársaihoz, s tudja önmagát is szeretni. A jóra sürgető (kicsit apásabb) szeretet pedig azért kell, hogy a jövő dzsungelében tudjon utat vágni magának, álljon a talpán, működjön. Mindkét szeretetmód felkészít arra is, hogy Isten hogyan szereti majd: feltétlenül elfogadja, átöleli, „ingyen” a barátja, másrészt sürgeti a jóra, az értékteremtésre, a küzdelemre, a kereszthordozásra. Éppen a jövő homályossága miatt kell gyerekeinket mindkét szeretetmódban megerősíteni. Nagyon nehéz lesz a jövő zavaros világában azoknak, akik nem kaptak biztonságos, átölelő szeretetet, s azoknak is, akiket a „szeretet nevében” önállótlanságra neveltek, nem tanították meg küzdeni.

Másrészt szülőként megérünk a világ felelősebb alakítására. Megértjük, hogy a gyermek árral szemben nehezen fog tudni élni, azaz hatni akarunk az élet áramlására. Igenis részt kell venni a társadalmi életben, dolgunk emberbarátibb társadalmi klímát teremteni, s küzdeni a sok agresszió, szexuális rendetlenség, tiszteletlenség ellen. Komolyabban vesszük a politika világát: a politika hatalom a világ alakítására, családos emberként érzékenyek vagyunk a családbarát ill. családellenes politikára. Sokkal szigorúbban tekintünk a saját és mások környezetszennyezésére is: nem akarunk egy betegítő világot! Fontosnak tartjuk a tudományos kutatást, a művészetek humanizáló hatását, s mindenekelőtt a vallási közösségek megtartó erejét. Felelős szülőként tehát akarjuk alakítani a történelmet, s ebben két szempont fontos: a keresztényeknek olyan Istenük van, akit érdekel a történelem, a gazdaság, a politika, a kultúra, a média, a környezetvédelem – ellentétben a Távol-Kelet sokezer istenével. A karácsonyi megtestesülés a húsvéti keresztvállalás bizonyítja. Kell küzdenünk azért, hogy legyen szeretet nagyban is, kell a civil kurázsi, az összefogás. Ugyanakkor tudjuk, hogy Isten országa nem evilági: bármennyit is küzdünk a keresztek, a szenvedés ellen, sajnos a gyermekeinknek is fog jutni belőle. A megváltás Isten dolga.

Ám még ha mindent meg is teszünk, akkor is tudjuk, hogy a gyermekeinknek nehéz lesz. De ez vajon elég súlyos érv a létük ellen? A „nehéz lesz” és a „nincsenek” nem egy szinten vannak. A lét, a van, az élet mindig a legmagasabb rendű jó. A gyerekeink örökké megmaradnak, még ha meg is halunk, már akkor is örökké összetartozunk. Mindennél többet ér, ha születnek gyerekeink, ha testvéri közösséggé neveljük őket. Csőlátás lenne csak a nehézségeket nézni, s az örömöket nem. Gazdag az Isten, ad majd nekik is örömöket és küzdőképességet! Ráadásul én döntöm el, hogy jobb nekik, ha nincsenek?

Felelős szülőként munkálkodunk a gyermeken és a jövő világán – ám be kell látnunk, hogy azt a biztonságot és boldogságot, amit tiszta szívből kívánunk nekik, mi nem tudjuk megadni. Igazából semmilyen abszolút biztonságot nem tudunk garantálni. Az ember a szíve mélyén nagyon vágyik a biztonságra, a jólétre, a boldogságra, s ezt szeretnénk magunknak és gyerekeinknek is. S ekkor jut eszünkbe Ábrahám, a „hit atyja”, aki elhagyta a biztonságos Ur városát, a bizonytalan ígéretért. Eszünkbe jut Péter, a „hit kősziklája”, aki elhagyta csónakját a vándortanító Jézusért. Látszólag mindketten biztos életet hagytak ott a hit bizonytalanságáért. Valójában fordítva van: megértették, hogy a legfontosabb azt „bebiztosítani”, hogy Istennel jóban legyenek, Őt kövessék, Ő legyen jelen az életükben. Valójában a legbiztosabbat választották. Aki szülőként jót akar a gyermekének, legyen gondos szülő a gyerek jövőképes nevelésében, a világ alakításában, de mindenekelőtt akarja a legfontosabbat „bebiztosítani”: legyen a gyermeknek baráti kapcsolata Krisztussal, legyen hite, biztos értékrendszere, hívő közössége.

A történelem teljes hosszát és a gyermekeim teljes jövőjét átlátni nem az ember mértékének való.

Ezért a totális aggódás sem az ember szívének való. Ez a látószög az Istené, az aggódást is Ő tudja elvenni. Nagyon-nagyon mélyen belelát majd az Atyaisten szívébe az, ki bármit, fél karját is odaadná, hogy a gyermekének jobb legyen. Ő a Fiát adta értünk. Bizalom!


Jenő (Budapest)

Elkezdődött a nagyböjt és a bűnbánati időszak. Ilyenkor mindig magamba szállok, s keresek életem fő fekélyeit, s próbálok tőlük megszabadulni.  De azt is látom, hogy olyan „rettenetes” nagy bűneim nincsenek, s ez elgondolkodtat. Naiv vagyok, nincs önismeretem, vagy gőgös, aki szentté akarja avatni magát? Néha úgy vagyok a bűnbánati szertartásokon, hogy nem volt abortuszom, nincs szexuális bűnöm, rendesen tanulok – nehéz azonosulni a nagy bűnbánókkal.

A bűneink felismerése nagyon fontos. A legjobb létlehetőségétől fosztja meg önmagát, aki nem ismeri fel és nem akar változtatni a bűnein. Tehát nem az Egyháznak, a papnak az érdeke az igaz bűnbánat, hanem az ember önérdeke. A bűn lényege a lemaradás a legjobb önmagamtól, a legjobb létlehetőségeimtől, ahogy tudnék igazán élni. Néha azt hiszem, úgy kellene gyónnunk: „tudnék én szebben imádkozni, komolyabban dolgozni, nagyvonalúbban szeretni…” A bűnökkel nem egyszerűen parancsokat szegünk meg, hanem „nem élünk”.

Én ezt akkor értettem meg, amikor egyszer fogyatékkal élőkhöz mentem hittanórára, s azt gondoltam: „Elég, ha most egy kicsit lötyögünk, úgyis fáradt vagyok, ők sem várnak el briliáns hittanórát.” S akkor bevillant: ha én most nem olyan színvonalú órát tartok, ami a legjobb tehetségem szerint van, ha nem adom bele teljesen a szívem, akkor nem csak ők veszítenek, hanem én „nem vagyok” másfél óráig, csak árnyéka vagyok önmagamnak. A bűn lényege, hogy nem élek, szeretek olyan szinten, s amíg nem látom be, addig nincs kitörés. Az Egyház tehát nem az ítélkezés, a moralizálás, a bántás miatt beszél a bűnről, hanem az életért: hogy életünk legyen és teljes legyen!

Azért az örvendetes, ha súlyos gonoszságod nincs! Tudni kell ennek is örülni, hogy a jó Isten megtartott, vannak kísértéseid és bűnalkalmaid neked is, mégis sikerült ellenállni. A bűnbánati időszak nem akar kényszerített önmarcangolást. Ám mégis vonatkozik rád is, hogy a bűnbánati időszakot komolyan kell venni. A keleti egyházban ilyenkor hosszú bűnbánati imák vannak, amibe mindenki bekapcsolódik, nem csak a súlyos bűnösök. Ha elkezdjük hosszan, őszintén imádkozni ezeket a bűnbánati imákat, egyre közelebb kerülhetünk Istenhez. S akkor megtörténik a megtisztulás: Isten közelében látom meg életem hiányosságait, kisstílűségét, eltakart gonoszságait. Nagyon szeretném hangsúlyozni:

a keresztény bűnbánat nem egyszerűen pszichológiai önismeret.

Nem csak arról van szó, hogy látom életem egy-egy bűnös területét, s a nagyböjtben azt jobban górcső alá veszem és gyógyulni igyekszem tőlük, hogy Isten közelébe juthassak. Mindez fordítva is igaz! Előbb kerülj őszinte alázattal Isten közelébe, s majd akkor meglátod életed hiányosságait, bűneit. Atanáz püspök atya úgy mondta: „Előbb a fény, aztán érdemes ablakot tisztítani.” Az esti szürkületkor elvégzett ablakmosás a reggeli napfénynél mutatja meg elégtelenségét. Ott erőlködtél, ahol nem kellett volna, s ott maradt a kosz, ahol nem vetted észre. Szóval előbb az alázatos közeledés, a bűnbánó érzület, s majd pontosabban látjuk a bűneinket, s a kiutat is.

A pszichológia beszél az „önvédő mechanizmusokról”, melyek belső védelmet jelentenek: elhisszük, hogy jók vagyunk. Ezeket a jó Isten teremtette belénk, mert ha nem lennének, ha állandóan kételkednénk, marcangolnánk önmagunkat, nem tudnánk élni, cselekedni. Ahogy pl. a liften is vannak biztonsági fékek, hogy áramhiány esetén ne zuhanjon le a lift. Nagyböjtben most kikapcsoljuk ezeket a merev fékeket, az önbebiztosító gondolkodást, s elkezdünk a nagyvonalú, a kereszthordozó Isten közelébe merészkedni, s meglátni a végtelenből egyre többet. Éppen azt kellene elhinnünk, hogy lehetnénk jobbak, szerethetnénk igényesebben, hozhatnánk jobb döntéseket, kímélhetnénk jobban másokat, s a szívünk lehetne barátságosabb Istennel. Az Újszövetség, a Hegyi beszéd szintjének már nem elég, ha valaki nem követ el nagy gonoszságokat.

Adjon hálát, akinek nincs nagy gonosz bűne, de alázatos, bűnbánó léptekkel mégis közeledjen a Láthatatlansághoz, Felfoghatatlansághoz, Kifürkészhetetlenséghez, s engedje, hogy a Nemesszívűség, Nagyvonalúság magával ragadja.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

 

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás