Életbevágó

Tudtam, hogy neki meg kellett születnie

Életbevágó rovatunk következő története bemutatja, hogy a legjobb út nem mindig a legkönnyebb, és megéri vállalni a kockázatot. 

2017 májusában véget ért egy nem jól működő kapcsolatom,ahol annyira elmérgesedett a helyzet,hogy megbeszéltük:  soha többet nem akarunk a másikról még csak hallani sem. Próbáltam folytatni az életem nélküle,viszont rá két hétre pozitívat mutatott a terhességi tesztem. 

Teljesen összetörtem, hiszen semmilyen tekintetben nem voltam rá felkészülve, hogy újra anya legyek. A környezetemtől kértem tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek. Egyöntetűen az abortusz mellett tette le mindenki a voksát. Ennek hatására elhatároztam, hogy el fogom vetetni a babát.

Kilenc hetesen el is indultam az abortusszal kapcsolatos teendőket intézni. Viszont a vizsgálat után, amikor megállapították a terhesség tényét és megkérdezték megtarom vagy elvetetem, nem jött ki a számon, hogy nem kell ez a baba, hanem akkor elhatároztam, hogy meg fogom szülni és esélyt adok neki az életre.

Ez után viszont egy hatalmas félelem fogott el a jövővel kapcsolatban. Már volt egy lányom és így sem voltunk olyan helyzetben, hogy bővüljünk még egy fővel, főleg nem egy újszülöttel. Amit lehetett megpróbálni megtettem, de nem volt elég. Addig jutottunk, hogy nem volt mit enni és nem volt biztos lakhatásunk sem. Külföldre menekültünk. Azt gondoltam ott majd minden megoldódik, de tévedtem. Még rosszabb lett a helyzet.

Ekkor fordultam Istenhez és kértem a segítségét. Hazajöttem úgy, hogy nem tudtam mi lesz velünk. Ekkor már 30 hetes terhes voltam. A babának még semmije sem volt meg. Viszont az imám hatott, és Isten megsegített. Egy emberként a családom és a barátaim összefogtak értem, és mire eljött a szülés ideje, minden rendeződött:  2018.02.05-én megszületett Zoja.

Sosem felejtem el azt az érzést mikor először rám tették. Minden addigi fájdalmam eltűnt és akkor biztosan tudtam, hogy neki meg kellett születnie.

Gyönyörű volt egészséges, én pedig mérhetetlenül büszke rá. Azóta eltelt egy év. Már hét hónapja egy saját erőből elindított válallkozást vezetek, és ebből tartom el a két lányomat. Hatalmas csodának gondolom,ami velünk történt.

Hiszem, hogy a legjobb út nem mindig a legkönnyebb. Hálás vagyok, hogy nem kell az abortusz lelki fájdalmait cipelnem egy életen keresztül, és minden egyes nap hálát adok Istennek, hogy erőt adott és magamhoz ölelhetem a kis szeretetbombámat. Minden kis szív életért dobog.

 

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás