A Papp válaszol!

A Papp válaszol – maszturbáció, ószövetségi erőszak, jó gyónás

Rázós kérdésekkel folytatódik a 777 egyik legnépszerűbb sorozata, a Papp válasz: ezúttal a maszturbáció, az ószövetségi erőszak és a jó gyónás kerül előtérbe! A cikk alján Ti is elküldhetitek kérdéseiteket!

Péter (Nyíregyháza)

Mi az Egyház álláspontja napjaink egyik leggyakoribb problémájával(?), az önkielégítéssel kapcsolatban? Bűn, vagy van helye az életünkben?

Az Egyház tanítása szerint a szexualitás igaz helye csak a házasságban van. Minden szexuális rendetlenséget, bűnt aszerint ítélünk meg, hogy mennyire sérti a szexualitás igaz értékét. Így nagyon súlyosnak tartjuk a házasságtörést, a házasság előtti teljes szexuális kapcsolatot, s ezekhez képest kevésbé súlyosnak a szemérmetlenségeket. Mennyire súlyos az önkielégítés?

A legelső gyóntató könyvek nem is említik ezt a bűnként, aminek több oka lehet: talán egészségesen tudták, hogy nem kell túldramatizálni, talán csak az igazán súlyos bűnökkel foglalkoztak. Persze az is igaz, hogy korábban házasodtak az emberek: szexuálisan megértek 14 éves kor körül, sokan 16-18 évesen már házasságot is kötöttek, így ezzel 2-3 évig lehetett gond. Ellenben ma: korábban érünk szexuálisan (12-13 éves kor körül), s egészen késő akarunk házasságot (30 évesen), s ez majdnem 20 év szexuális rendetlenség!

Merni kellene időben házasságot kötni, sok szexuális rendetlenségtől szabadulhatnánk meg!

Később a középkori protestáns szerzők kezdték az önkielégítést halálos bűnként definiálni, számtalan könyvet írtak róla, hogyan tesz agyalágyulttá, beteggé, a házasságra alkalmatlanná a maszturbáció. Aztán a katolikus morálteológusok is beszálltak a licitálásba, s mindenféle szexuális rendetlenséget egyre súlyosabban ítéltek meg. Az újkori lélektanban a tabudöntögető Freud kérdezte meg: talán a maszturbáció olyan, mint a körömrágás? Valaminek a tünete? A mélyebb okot kellene gyógyítani? Ekkor indult el a maszturbáció pszichológiai kutatása. Időközben a liberális világ sajnos átesett a ló túlsó oldalára: elkezdtek arról beszélni, hogy ez „egészséges, semmi baj vele, sőt, kötelező, hogy tudjunk jó házaséletet élni…”

A katolikus Egyház morálteológiája józanul ítéli meg a maszturbációt, a Katekizmus szó szerint „önmagában és súlyosan rendetlen cselekedetnek” (2352) nevezi. Azaz nem nevezi halálos bűnnek, de ártalmatlan, „egészséges” cselekedetnek sem. Azért rendetlen, mert a szexualitás két fő céljából (házastársak egysége, egymás boldogítása valamint a gyermekek nemzése) egyik sincs jelen benne. A szexualitás nem erre való, nem erre teremtetett: a hívő ugyanis minden teremtett dolgot (a szexualitást is) Isten felé, a Mennyek országa felé értelmez. Az egész szempontjából keressük a rész helyi értékét. Mégsem nevezzük halálos bűnnek, mert a halálos bűnhöz teljes Istennel való szemberfordulás kell, teljesen „tudva és akarva”, gonoszul, igen súlyos tettet kell elkövetni – s ezt nem vélelmezzük a maszturbációban. A Katekizmus arra is felhívja a figyelmet, hogy teljes tudatosság és szándékosság bizonyos esetekben hiányozhat, amikoris enyhébbnek kell lennie a megítélésnek: lehetnek ugyanis olyan körülmények, melyek „enyhíthetik, talán a minimumra is csökkenthetik az erkölcsi bűnösséget” (2352).

Ilyen enyhítő körülmény lehet az éretlenség: már jelen van egy biológiailag érett test, de még nincs jelen egy pszichésen érett én, aki a testet kordában tudná tartani. Serdülőknél ezért mindig enyhébben ítéljük meg a maszturbációt, mint érett felnőtteknél. Hasonlóan enyhítő lehet a félálom, a túl erős érzelmi megterheltség, a neurotikus zavarok, a tartós megszokás. Aszerint is differenciálunk a súlyosságban, hogy az illető tudatosan kereste-e (pornográfiát néz hozzá, a gondolatvilágban sokat fantáziál róla), vagy szinte „átesett” rajta. Szintén súlyosabb lehet, ha másokat is bevonunk, ha erre csábítunk. A gyakoriságot illetően nehéz számot mondanunk, de az biztos:

ha mindennapos, akkor súlyos rendetlenségről beszélhetünk.

Mi lehet a látható tett láthatatlan oka? Talán túl örömtelen az illető élete: nincsenek legitim örömei (tanulás, sport, közösség, hobby), s valami illegitim „örömmel” kárpótolja magát. Talán túlfeszített a teste, s nem tanulta meg a feszültséget rendes módon levezetni. Talán nem sportol, nincs testkultúrája. Talán magányos, s így önmagába fordul. Talán semmi önfegyelme nincs, megszokta a vágyai azonnali kielégítését, s az első kísértésnél elbukik.

Milyen kárt okozhat a maszturbáció? Ki kell jelentenünk, hogy testi kárt nem okoz, hacsak nem extrém beteges módon művelik… Kárt inkább lelkileg okoz: fixálódhat az ember csak erre az örömre, egyre jobban magányossá tesz, állandó szorongást ébreszt, menekülést jelenthet az önfegyelem küzdelme elől, s egyre aberráltabb-pornográf formákat hívhat elő. Ki szeretne olyan házastársat, aki nem bír uralkodni a vágyain, a vágyai rabja, aki csak a maga örömeivel foglalkozik, aki könnyen kapható olcsó örömökre, akiben semmilyen önfegyelem nincs, aki sok pornográf képpel fertőzte meg a gondolatvilágát?

Mit mondjunk a serdülőknek?

Egyrészt nem dramatizáljuk túl: lehetnek sokkal súlyosabb bűnei a felnőtt életre készülőnek, melyek mélyebben aláaknázhatják a fejlődését. Pl. ha nem építi a jövőjét (tanulás), ha nem alakít ki szeretetkapcsolatokat (barátság, szerelem), ha semmilyen testkultúrája nincs (sport, önfegyelem), ha nem tud feszültséget kezelni. Nem akarjuk, hogy a serdülő figyelme csak erre fixálódjon, az összes energiáját csak erre vesse be, s lényeges teendők elússzanak a figyelem elől.

Másrészt mégsem mondjuk ártalmatlannak: igenis minden fiatalnak meg kell küzdenie az erósz nagyhatalmával! Meglopja a fiatalokat, aki a küzdelmet ellopja tőlük! A serdülőkor nagy feladata, hogy élete részterületeit (a szexualitást is) egy nagy egészbe, életvezetése egészébe integrálja. Ebben segít, ha jó a kapcsolata az azonos nemű szülőjével, vannak jó barátai, közössége, egészséges szerelme, hite, önfegyelme, s legtitim örömei. Ahhoz is kell egy egészséges „elittudat”, hogy a keresztény legyen só, legyen egészségesebb a túlszexualizált világnál (média, közfelfogás), cinikus kritizálóinál. Húzza csak ki magát, aki nem fetreng az élvezethajszoló világ ingereiben! Persze ebben a pszichoszexuális érésben lehetnek elbukások, de nem kell az Egyház hivatalos tanításánál sem szigorúbbnak, sem lazábbnak lennünk.


István (Budapest)

Sokat olvasgatom mostanában az Ószövetséget és feltűnt, hogy rengeteg helyen az Isten gyilkolást, vérengzést parancsol. Hogyan mondhatja Jézus ugyanennek az Istennek a nevében, hogy szeresd ellenségedet? De mégis találni az Ószövetségben szeretetre buzdító részeket is és Jézusra való utalásokat. Hogyan egyeztethető ez össze?

Gigantikus irodalma van ennek a kérdésnek, szoktuk is javasolni, hogy a Szentírás olvasásakor vegyen mindenki elő kommentárt, olvassa el a lábjegyzeteket, mert könnyű félreértésekhez jutni. Kifejezetten ajánlom a Jeromos Bibliatársulat kommentárját: alapos és jól használható.

Először is tudni kell, hogy

az Ószövetség nem történelemkönyv, hanem a hit könyve.

Többek között azt akarja megírni: amikor a választott zsidó nép hűséges az Istenhez, akkor Isten is hűséges a néphez. Ennek illusztrálásához mutatja be sokszor úgy a történelmi eseményeket, hogy azok a hitet szolgálják. Pl. segít az erős Isten a zsidó népnek elfoglalni az ígéret földjét kürtfújással vagy sikeres csatákkal. Ám amikor a választott nép hűtlen lett Istenhez, Isten is magukra hagyta őket: beteljesedett rajtuk az erőszak, lerombolták a templomot, deportálták a vezetőket Babilonba. A sok „erőszakos” vagy más csodás jelenetet nem kell mindet szó szerint érteni, hanem a hit-hitetlenség illusztrációjaként. Olykor a tisztátalanok kiirtásának leírása is teológiai célzatú: Isten szent népe nem lehet tisztátalan – de nem gondoljuk, hogy valódi népirtásba, belső véres tisztogatásba kezdtek. Viszont „Isten haragja” jól kifejezi, hogy a tisztaságért és a bűn elleni harcot vegyük komolyan!

Persze tagadhatatlanul volt erőszak az ószövetségi nép életében, bár nem szabad eltekinteni attól, hogy az ókorban vagyunk! A teljes Bibliát majd 1000 évig írták, komoly fejlődés olvasható benne minden területre vonatkozóan: emberkép, családkép, istenkép stb. Az erő alkalmazása is fejlődésen ment keresztül: egyre fontosabb lett a bölcsek, a lelki szegények hangja, valamint a próféták tanítása, akik minden reményüket Isten erejébe vetették, nem a fegyverekbe.

Arra is érdemes reflektálni, hogy a szigorú monoteizmussal valamiképpen mindig együtt jár a hatalom, s ezzel az erő alkalmazása is. Ha csak egy Isten van, aki egy személy, egy akarat, ahhoz könnyen tapad az egyféleség. A Szentháromságban ellenben van szeretetteljes különbözőség: a Fiú különbözősége az Atyától, akiket a Lélek mégis csodálatos egységbe foglal. Azaz: a keresztény vallásban van értéke a különbözőnek, a színesnek, s azok szeretetteljes (nem erőszakos) egységének, így a toleranciának, a pluralizmusnak is. Rendkívül érdekes ezt meggondolni a mai politikai helyzetben:

Európa a kereszténység talaján vált plurálissá, színessé, toleránssá, s tartja értéknek az erőszakmentességet.

Még nem fogta fel, mit enged magára, ha mindezen értékeket tagadók nagy százalékban hatalomra jutnak, s füttyszóra egyféleképpen szavaznak, cselekszenek.

Krisztust az erőszak feszítette keresztre – a keresztények azóta is gyanúsan szemlélnek minden erőszakos megoldást. Olyannyira, hogy mára a ló túlsó oldalán vagyunk: kiloptuk Krisztusból az erőt, az erőteljes fellépést (nem a rómaiak ellen, hanem a jóért, az ügyért, a bűn ellen), s ma mintha azt tartanánk jó kereszténynek, aki erőtlen. Talán ebből a végletből olvasgatva még idegenebnek hat az ószövetségi Isten erőteljes fellépése. Ferenc pápa nem győz noszogatni minket, hogy lépjünk fel erőteljesebben a népirtások, a háborúk, az igazságtalanságok, a családi erőszak ellen. Messzebbre jutnánk, ha békességkereső vallásosságunkban többet magunkra öltenénk Krisztus szent indulatából is!


Ferenc (Budapest)

Azt szeretném kérdezni az atyától, hogy az Újszövetség morálja szempontjából milyen a jó gyónás. Köszönöm

Kedvenc témám az igazán újszövetségi etika kutatása – örülök a problématudatodnak! Bűnbánattartásunkban, gyónásunkban ugyanis meg kell újulnunk, de ez csak úgy mehet, ha visszatérünk a  forráshoz.

A középkori Tridenti Zsinat előírta, hogy minden katolikusnak évente gyónni kell – ám szükség volt eligazításra: pontosan mit is gyónjon a jó ember? A morálteológusok ekkor segíteni szerettek volna a gyónóknak és a gyóntatóknak, s elkezdték mélyebben kidolgozni a bűn morálját. Aztán szinte versenyt írtak arról, hogy ki mi mindent tart súlyos bűnnek, s szinte burjánzott a „bűnmorál”. A kezdetben segítő morálteológia lassan sok torzulást idézett elő: Istent egyre inkább csak törvényhozónak tartották, a lelkiismeret dolga csak a törvényeknek való engedelmesség lett, a morál célja csak a bűnök elleni életvezetés lett, amihez olykor még fenyegető hangnem is társult (pokol örök tüze). Bár ebből az egyoldalúságból mára sok minden enyhült, mégis túl hangsúlyos lett a Tízparancs, a parancsmegtartás-megszegés, a bűnök ellen való élés, a szorongás.

Milyen az „újszövetségibb” bűnbánattartás?

Először is az újszövetségi erkölcsben a főparancs a szeretet kettős parancsa: „szeresd Uradat, Istenedet – szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Az újszövetségi etika szerint

elsősorban nem valami ellen élünk, hanem valamiért, valakiért

– ez sokkal pozitívabb szemlélet. Az etika célja elsősorban az, hogy az istenképiség dicsősége felderüljön rajtunk, hogy a Szentháromság szeretetében éljünk. Elsősorban a jóra törekszünk, s jóval szeretnénk legyőzni a rosszat. Elsősorban nem a bűnök ellen élünk, hanem szeretteinkért, az élet pozitív építéséért, az értékekért, az erényekért.

Így a bűn újszövetségi definíciója az, hogy a bűn szeretetlenség, a szeretet hiánya (Katekizmus 1849). Bűnbánatunkban azt kellene bánni, hogy nem szerettünk jót vagy jól. Hogy lemaradtunk az igazi szeretettől, s így lemaradtunk a jobb életlehetőségünktől is. Hogy nem szerettünk olyan szépen, igényesen, ahogy a legjobb szívünk szerint tudtunk volna. Ezt őszintébben bánnánk, mint azt, hogy megszegtük pl. a 8. parancsot. Bár a parancsok is Isten szeretetének az eszközei (a Tízparancs is!), mégis valahogy a bűnbánattartás erősebben a parancsok megtartására fókuszált, s nem a szeretet megtartására. A szeretetlenség személyesebb és mélyebb bánatra indít, mint a parancsmegszegés – s ez hátha tartósabb javulást eredményez.

Vannak olyan lelki tükrök, melyek már kifejezetten így készültek: a szeretet 3 irányát veszi sorra. Hogyan nem szerettem jól Istent (káromkodás, liturgia mulasztása, igénytelen ima stb.)? Hogyan nem szerettem jól felebarátaimat (szó, tett, mulasztás)? S hogyan nem szerettem igaz módon önmagam (mivel ártottam önmagam haladásának, életének, egészségének stb.)? Elsőáldozókkal is át szoktuk beszélni, hogy pl. a lopás bűne miért szeretetlenség Isten ellen, miért sérti a felebarátot, s miért árt nekem? Minden bűn mérgez mindhárom irányba, mélyebb bánatra és tartósabb javulásra vezet, ha ezek összefüggéseit meggondoljuk.

A Hegyi beszéd lelkületének az is jobban megfelelne, ha nem csak a konkrét parancsok megszegését bánnánk, hanem a meg nem tett jót is. Krisztus sohasem elégedett meg csak a parancsok megtartásával (számos törvénytudó biztosan sokat megtartott), hanem mindig a túlcsorduló parancsmegtartásra hívott. Nem lehet elégedett az az újszövetségi bűnbánó, aki az előírt parancsokat nagyon nem szegte meg, de a túlcsorduló szeretetigényt sem teljesítette.

Bánnunk kellene nemcsak azt, ha gonoszok voltunk, hanem azt is, ha nem voltunk újszövetségi módon túlcsordulók, nagyvonalúak, ha nem mentünk az igényesebb úton.

Persze ez az igény már nem foglalható parancsokba: édesanyánk szeretetét millió parancsba sem lehetne foglalni. A túlcsordulás meg nem tartását a bűnbánónak magának kell tudnia, hiszen semmilyen részletes lelkitükör nem képes összefoglalni azt, csak az egyéni (a parancsokon túli) életszentségre vezető Lélek győzi meg erről a bűnéről. Ez a nagykorú etika, az átháríthatatlan szeretetigény, a legsajátabb út!

Újszövetségibb az a bánat,

amit nem a félelem motivál, hanem Isten szeretete.

Nem  a haragra, az utolsó ítéletre kellene gondolnunk, hanem arra a nagy szeretetre, amivel Isten teremtett, megváltott, keresztet hordozott. „Hát ezért tettem mindezt, ezért a drága megváltás, ahogy viselkedsz?” Minden bűn Isten bántása, újabb megsebzése, hálátlanság, engedetlenség.

Végül újszövetségi az a bűnbánat, ami akarja az Egyház feloldozását. Nem elégedhetünk meg egy szekuláris bűnbánattal, mintha elég lenne egy pszichológiai önismereti kurzus, egy jó beszélgetős borozás a legjobb barátommal, vagy elég lenne pusztán az ég alá állni és négyszemközt (pap, gyónás, feloldozás nélkül) megbeszélni a jó Istennel, a „magam módján”. Ha Krisztus az újszövetségben az oldó hatalmat hátra hagyta, akkor nem akarok megelégedni a szekuláris úttal. A bűnt megbocsátani csak Istennek van hatalma, ennek rendes útja a szentgyónás, nem kápráztat el semmilyen kerülő út.

Bár a gyónáson vannak régi árnyékok, bár kísért a szekuláris mellőzés – mégis érdemes megküzdeni a jó gyónást!


 

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

     

     

     

    hirdetés

    3 hozzászólás

  • Válasz Gazella 2019. 01. 29. 22:38

    Kedves Miklós atya! A katekizmus szóhasználata szerint az önmagában és súlyosan rendetlen cselekedet azt jelenti, hogy halálos bűnről van szó.

  • Válasz Filipánics Tibor 2019. 01. 30. 11:05

    “Többek között azt akarja megírni: amikor a választott zsidó nép hűséges az Istenhez, akkor Isten is hűséges a néphez.” Hú,ez nagyon ronda.Mit ér akkor jónak lenni,ha csak viszonozzuk a kapott jót? Ez megint egy kedves emberi természet.Sokszor hallom,hogy “úgy bánok másokkal,ahogy ők bánnak velem”. Nekem ez az egyik legszörnyűbb gondolat,mert nem előre visz hanem vagy vissza vagy egy-helyben tart.Istent lerángattuk erre a szintre,ami azért is érdekes,mert ez bizonyítja,hogy a legcsekélyebb mértékben sem értjük.Ez a legfurább dolog,elképzelünk egy mindenhatót,föld és ég urát de olyan tulajdonságokat alkalmazunk rá,amiket mi használunk és mi értünk.pedig szerintem isten egy olyan személy (kinek mi tetszik) akihez nem érünk fel,éppen ezért fel is kellene hagyni a kísérlettel.(mondom én,de te csináld másképp) Azt hisszük,Istent tudjuk befolyásolni a cselekedeteinkkel,gondolatainkkal.Emberi logika az egész. (máshogyan nézve,ez nagyon hasznos,mert magunkat megvédjük magunktól és ez bizony JÓ.)

  • Válasz Tóth Ákos 2019. 01. 30. 16:44

    “Később a középkori protestáns szerzők kezdték az önkielégítést halálos bűnként definiálni”

    Ez nem igaz!

    Ld. például:
    Aquinoi Szent Tamás, Summa Theologiae, II/II. qu.154., art.11