„Köszönöm Istenem” – hét éve hunyt el a „mennyország kapusa”

Rakaczki Bence. A név, amely minden túlzás nélkül hosszú évtizedekre beíródott a magyar labdarúgást kedvelő emberek szívébe. Csodagyerekként robbant be ebbe a közegbe, hogy hét évvel ezelőtt csodálatos emberként térjen vissza Teremtőjéhez. Kivételes, nagybetűs egyén képe rajzolódik ki előttünk, aki minden örömét és szenvedését Istennek ajánlotta, akinek halálos ágyán utolsó mondata ez volt:  „Köszönöm, Istenem!”

Rakaczki Bence 1993 májusában született Miskolcon: a magasra nőtt gyermek hamar a labdarúgópályán, azon belül pedig a kapuban találta magát. Tehetségét bizonyította, hogy a város emblematikus csapata a Diósgyőri VTK vette szárnyai alá.  Végigjárta a klub ranglétráját, hogy 2012-ben, 18 évesen bemutatkozzon az élvonalban, mint a klub saját nevelésű játékosa. Egy kapus esetében ez különösen fiatal kornak számít, nem beszélve arról, hogy Bence ekkor még az érettségije előtt állt. Csapattársai korához képest kifejezetten érett gondolkodású, mosolygós srácnak tartották, akinek szellemiségét szobatársa, Tajti Norbert jellemezte egy korábbi interjúban:

Egy fiatalember volt a szobatársam, aki még elalvás előtt is a Bibliát olvasta. Soha senkihez rossz szava nem volt, örökké mosolygott. Visszahúzódó volt, de ambiciózus, mindig komolyan vette a focit”

Bence görögkatolikus neveltetést kapott, több tucat cikket átolvasva is kitűnik, hogy mennyire fontos volt Isten a fiatal srác számára. Ez azért is egészen figyelemreméltó, mert egyrészt a labdarúgóöltözők légköre gyakran távol áll a mély hittől, másrészt pedig egy 18 éves tinédzser sokszor lép távolabb Istentől, hiába a jó neveltetés. Rakaczki Bence azonban ebben is különleges volt.

hirdetés

Bacsa Patrik, a DVTK szintén saját nevelésű játékosa, és Bence iskolatársa – mindketten a Fráter György Katolikus Gimnázium tanulói voltak – így emlékezett vissza barátjára:

„Meg volt győződve róla, hogy neki Isten segített abban, hogy eljutott idáig. Csak felnézni lehet rá: profi sportoló volt, profi életet élt, mellette pedig megvallotta a hitét. Csak jó dolgokat lehet róla mondani.”

A fiatal kapus alighogy berobbant az élvonalba – négy mérkőzésen védhette nevelőklubja kapuját – folyamatos lázra és izomfájdalomra panaszkodott. Hamarosan kiderült, hogy leukémiában szenved. A hír nemcsak Miskolcot, hanem az egész országot sokkolta. Példátlan összefogás kezdődött, ősi rivális csapatok kezdtek gyűjtésbe, a nemzetközi futball is megmozdult: a Barcelona, az AC Milan és az Arsenal világsztárjai is Bence segítségére keltek.  Az ekkor már 19. életévét betöltő kapus egészen hihetetlen nyugalommal és hittel viselte betegségét, alig egy hónappal annak kiderülése után így nyilatkozott:

„Ha az Isten ezt az erőpróbát szánta nekem, akkor ezen túl kell esnem. Én pedig erős vagyok, nem adom fel… Hiszek Istenben, és biztos vagyok benne, hogy ez majd segít nekem túlélni a legnehezebb pillanatokat is.”

Mindennél jobban jellemzi egyéniségét, hogy hamar felismerte, vannak akik nála is fiatalabbként néznek szembe a súlyos betegséggel. Ezért arra törekedett, hogy beteg társainak vigaszt nyújtson, amikor ereje volt a kórház folyosóján labdázott a gyerekekkel, így szerezve örömöt nekik.

2013 tavaszán úgy tűnt, hogy sikerült legyőznie a kórt, hazaengedték, otthon lábadozott. Sajnos azonban később a betegség kiújult nála. Kórházba került, 2014 január 16-án, csütörtökön 15 óra 30 perckor elhunyt. Utolsó szavai a halálos ágyán ezek voltak: „Köszönöm, Istenem!” 

A magyar labdarúgó társadalmat mélyen megérintette halála: a Diósgyőr gyertyagyújtást szervezett másnap estére, amelyen kétezer szurkoló rótta le kegyeletét. A klub örökre visszavonultatta a 13-as mezt, amelyben védett, soha senki nem viselheti már a piros-fehér klubnál Bence mezszámát. Temetésére különbuszokat indítottak, a dermesztő hideg ellenére is több százan kísérték utolsó útjára. Miskolc város posztomusz díjjal tüntette ki, amelyet édesapja vett át 2014 tavaszán a polgármestertől.  

Családja emberségéről sokat elárul, hogy a Bence gyógyulásáért kapott összeg maradék részét egy olyan labdarúgónak ajánlották, aki agydaganattal küzdött.

A szurkolók sem feledkeztek meg Bencéről: bronz emléktáblát avattak a stadionnál, és petíciót írtak, hogy szektort nevezzenek el az általuk hősként tisztelt fiatal kapusról. A tábla avatásakor Stefán Zoltán görögkatolikus pap így fogalmazott:

„Nagyon sokan szurkoltak neki, fohászkodtak, imádkoztak érte. Én hiszem, hogy ezek az imák nem voltak hiábavalóak. Az az imádság amit ő mondott, amit velem mondott, amit érte mondtunk, az bennünket is megerősített. Megtanított minket arra, hogy az embernek az igazi célja nem más, minthogy az Istennél legyen. Persze mi, akik „földiesen” és csak néhány évtizedben tudunk gondolkodni, nekünk kevés ez a húsz esztendő, ami neki adatott. De hiszem, hogy ő teljes életet élt, és megérett arra, hogy Isten magához hívja őt, és örök boldogsággal jutalmazza.”

Rakaczki Bence mindannyiunk számára példakép: a sportban, a küzdeni akarásban, a szenvedésben és a mély hitében. Egy rendkívüli ember, aki immáron hét éve nincsen fizikai értelemben velünk, de aligha lehet kétségünk afelől, hogy odafentről, a lehető legjobb helyről vigyáz ránk.

Fotó: boon.hu, MTI, minap.hu

hirdetés