Apám utolsó karácsonya

Karácsonyhoz közeledve szeretettel ajánljuk nektek Gerlei József novelláját.

Apám nem volt éppen templomba járó ember, de ha anyám egy-egy ritka ünnepen azt mondta neki: „Menj el, papa, gyónj meg!”– nem tiltakozott, elment, meggyónt. Ha viszont nem szólt neki senki, fejét a nyaka közé húzta, s akár évekig megvolt templom nélkül. Nem hiányzott neki.

– Nincs semmi bűnöm – mondta – minek menjek?

–  Dehogy nincs, papa! – tette rá ilyenkor az anyám, mert ő tartotta számon feslett ingein kívül a bűneit is. – Fekete a lelked, mint a tüdőd attól a sok büdös cigarettától. Iszol, káromkodol, eszed az életemet…

hirdetés

– Valamiben meg kell halni – mondta fölényesen az apám. Csak akkor ijedt meg, amikor a halál két ajtón is kopogtatni kezdett. Az egyiken belülről, a másikon kívülről…

Mert ha rájött a roham, köhögése hasonló volt – nem a kopogáshoz – a dörömböléshez. Ilyenkor elsápadt, elfogyott előle a levegő, s azt hitte, most menten megfullad. Kívül pedig? Negyvennégy tele volt, s a decemberi ég falán egyre hangosabban kopogtak a lövedékek. Míg Pest körül be nem zárult a gyűrű, apám minden héten leutazott Bogádra, s liszttel, babbal, krumplival megrakodva tért haza a Rottenbiller utcába.

– Nem megyek többet! – mondta végül. – minden híd a Dunában van már. Csak az Erzsébet híd áll, de amikor átjöttem, akkora lyukat láttam rajta, hogy egy regement is beleférne.

–Mi az a regement? – kérdezte egyik unokája, de nem kapott választ.

Apám lucskos haját törölgette, arca halott sápadt volt. Hiába mutatta, hogy ez a pár csomag meg se kottyan neki, keze remegett, a vizespohár majdnem kiesett az ujjai közül.

– Papa te beteg vagy – mondta az anyám. – Főzök neked egy jó hársfateát.

– Eriggy a hársfateáddal! – fakadt ki apám, s néhány szóval körülcifrázta.

Az ágyúszó azonban minden nappal közeledett. Egyre több lövedék fröccsent szét az utcák kövezetén és a házak falán. Apámat ilyenkor elfogta a nyugtalanság, fulladni kezdett, homlokát kiverte a víz.

S mégis estefelé, ha jött egy csendes óra, sétára indult… anyámnak sem mondta meg, hova megy. Ez persze elég volt ahhoz, hogy anyám szerint lelke ismét fekete legyen. Mert hová is caplathat egy ilyen vénember este, felesége rendelkezése, és tudta nélkül, egymaga?

Pedig apám a templomba igyekezett. Maga sem tudta, miért, minden áldott este a domonkosokhoz tévedt. Az a belső nyugalom, amire teste készült, mintha rokonságban állt volna a kis kórus csengőszavával, az énekkel és a harmónium búgásával… A belövések miatt ugyanis a litániát már nem a templomban tartották, hanem a szentély mögött, néhány gyertya fényénél.

Apám leült oldalt. Kezét ölbe tette, de nem imádkozott. Szeme azonban mindent befogadott, mintha hályog hullott volna le róla. Vagy inkább mintha buktatókat, és torlaszokat takarítottak volna el előle… de hát ki halmozta fel őket az évek során…? Lehet, hogy ő maga is…? De jó most ez a lecke, a dörömbölések a falon… Mert ha ezek nem jönnek, jól tudta, megy minden, megy tovább a régi úton, egy évig, kettőig, míg végül…

Egyik nap aztán mikor a pap éppen áldásra emelte a szentséget, iszonyút csattant a fal, a repeszek betörték az ablakokat. A pap úgy megijedt, hogy áldás helyett a sekrestyébe indult a szentséggel. Csak később vették észre, hogy az első padban egy lány ráborul a padra, s többé nem mozdul.

Apám megvárta, amíg elszállítják. Az összeverődött kis csoportok szélén téblábolt, hogy elkapja pár mondatfoszlányát, s kiegészítsen velük valamit, ami még csonkán állt.

– Maga a nővére? – kérdezték többen is egy síró lánytól.

–  Hogy mondja meg az anyjának?

– Az volt a vágya… Az volt a vágya… – mondta a síró lány. – Ó Istenem, mindig azt mondta, hogy az oltár előtt szeretne meghalni… Szegényke meghallgatást nyert…

Apám szótlanul hunyorgott, mintha egy szűk résen át nézne valamit, s élesebben látna mindent, mint valaha. Azon tűnődött, mi történik, ha a repesz őt éri. Érezte, hogy valaki feléje irányítja a tekintetét, majd letér róla, s megállapodott a kislányon… Hogy neki legyen még ideje valamire…

Hátul a lány hajából hiányzott valami… De az első riadalom után különös nyugalom szállta meg az embereket… Hiszen a kislánnyal csak az történt, amit kért…

Akkor már napok óta járta a hír, hogy az Erzsébet hidat is a levegőbe röpítették.

– Ezek a fenevadak! – szitkozódott az apám.

– Mert a belövéseket is nekik köszönhetjük. Azt is, hogy az a kislány…

– Miféle kislányról beszélsz megint? – mondta az anyám. –Pár nap múlva karácsony. Gyerünk, papa, hordj le mindent a pincébe!

Úgy döntöttek, hogy a szentestét még a lakásban töltjük. Apám egész nap hordta le az ágyakat és a szalmazsákokat, elsötétítette az ablakokat, majd estefelé kimosdott a piszokból, fehér inget vett, és odaült unokái mellé a karácsonyfa fényébe.

–  Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…

Anyám kezdte, a két menyük folytatta, a négy unokával együtt. Apám szeméből kigurult a két könnycsepp, fiaira gondolt: az egyik eltűnt, a másik a fronton volt, a harmadik papnak készült valahol. A gyerekek viszont olyan ricsajt csaptak, hogy azt sem hallották volna meg, ha bomba csap a házba.

Kinn azonban csend volt. Egyetlen gépfegyver sem ropogott. Ha a gyerekek egy percre elhallgattak, úgy rémlett, a karácsonyfa gyatra díszei is erre, a halál előtti csendre figyelnek. Az asztalnál apám megelőzte az anyámat.

– Na, imádkozzunk… – mondta. – Miatyánk…

Később két pohárka bortól csillogni kezdett a szeme, s becsípve fütyörészett.

– Ezt mind én hoztam, utolsó erőmből –mondta, s végigmutatott a terített asztalon. –Utolsó erőmből…

Kezében remegett a pohár, a bogádi vörösbor kiloccsant a fehér terítőre.

– Ugyan, papa, miket beszélsz – csitította az anyám.

– Egyetek, igyatok!- mondta az apám. – Utolsó erőmből…

Arcán nevetésre rándultak a ráncok, hogy ne sírjon. Belebámult a gyertyák fényébe, s úgy tetszett neki, lát is ott valamit, amit eddig nem látott. Majd fölemelte ujját, csöndet intett, s régi legényes rezegtetős hangján kezdte: „Hej, de mikor az a kislány… ráborult…” – nem bírta tovább, torkát elfogta a sírás.

–Ej, papa, hát nem szégyenled magad! – szólt rá anyám. – Még szenteste is mulatni akarsz?

S templomosan elénekelte magám: „Békesség… mennyben az Istennek…”

–Nem úgy van – pirult el az anyám. – Mert a nagyapátok még szenteste sem hagy békét az Istennek.

Ettől fogva azonban apám békét hagyott mindenkinek. Éjfél után a családdal együtt lement a pincébe, az ágyakat átengedte az asszonyoknak meg az unokáknak, ő maga meg engedelmesen kinyújtózott a szalmán, amely egész éjjel úgy zizegett és világított alatta, mint a jászol szalmája.

Reggel úgy találtak rá, ahogy lefeküdt: ujjai imára fűzve, arcán a régi gyermek visszatért mosolya.

Gerlei József
Feltámadás New Yorkban c. könyv, 1992

Köszönet a javaslatért Pintér Lillának!

hirdetés