Lelkiség, Tanúságtétel

Az én feltámadásom – tanúságtétel egy szexuális bántalmazást túlélőtől

Jézus volt a kifogásom.
Meg akartam bocsátani a bántalmazómnak, egy második esélyt akartam adni neki. De a lelkem mélyén tudtam, hogy mindezt csak azért találtam ki, mert nem mertem a történtekről beszélni. A nevem Maria Sage, 24 éves vagyok, katolikus író, könyvmoly, az olasz kultúra szerelmese és gyerekkori szexuális bántalmazás túlélője.


A történetem

Egyedül nevelt fel a legerősebb édesanya, akit valaha ismertem. De a félelmeink és az erőfeszítéseink annyira lekötötték, hogy nem vette észre, min megyek keresztül. Nem teszek szemrehányást neki, amiért nem ismerte fel a bátyámban a bántalmazómat.

A szexuális bántalmazást elkövetők gyakran használnak többes számot, a „mi”-vel és a „tegyük meg”-el a csapatmunka benyomását keltve. Emlékszem, az iskolából hazaérve a bátyám üdvözölt, majd bántalmazni kezdett. Amikor hallottuk, hogy nyílik a garázsajtó gyorsan összekaptuk magunkat majd visszamentünk a szobánkba, mintha mi sem történt volna. Az elmém érzéketlenné vált, a tudatalattim elfojtotta a történteket, úgy éltem, mintha otthon minden a legnagyobb rendben lett volna. Ez 2005 és 2011 között történt. A bántalmazás felemésztette az önbecsülésemet, a méltóságomat, az érzelmi függetlenségemet. Már nem hittem abban, hogy értékes vagyok és képtelen voltam szabadon, félelem nélkül gondolkodni.

2012 és 2018 között beszéltem a bántalmazásról néhány barátommal és a missziós munkatársaimmal, de semmit sem említettem az édesanyámnak. Egy részem hitt abban, hogy már minden megoldódott, de valójában az elmém csak ki akarta zárni az átélt fájdalmat. Két héttel egy szakítás után a tudatalattim úgy döntött, ideje színre lépni. Egy júliusi reggelen egy szorongásos roham törte meg a hallgatásomat. Hálát adok Istennek, hogy már azon a héten megkezdhettem a terápiás foglalkozásokat.

Gyakran kérdezték meg tőlem, hogy miként találtam rá a hitemre. A begyakorolt válasz így hangzott: az iskolában nehezen leltem önmagamra, és amikor a középiskola utolsó évében elkezdtem egy ifjúsági csoportba járni, Jézus révén rátaláltam az önazonosságomra. A történetem csak részben volt kitalált: Jézus valóban megmutatta, ki vagyok, de a hitemet igazán csak akkor nyertem el, amikor felismertem, milyen traumán mentem keresztül.

A bántalmazás arra késztetett, hogy újraértelmezzem a kereszthordozás és a húsvét misztériumát. Mindannyiunkat Krisztus képére teremtettek, ezért hozzá hasonlóvá kell válnunk. Úgy is feltehetnénk a kérdést: „hogyan lehetnénk olyanok, mint Krisztus anélkül, hogy minket is keresztre feszítenének?”

Ez a kérdés mindent új megvilágításba helyezett. Nem tudom, hogyan munkálkodik Isten (és őszintén szólva, hálás vagyok ezért). De azt tudom, hogy nem Ő az okozója a szenvedésemnek, a bátyám élt vissza az Istentől kapott szabad akarattal. Habár a földi életben nem kaphatok választ a történtek miértjére, meggyőződésem, hogy Isten képes mindent a mi javunkra fordítani. Néha azonban csak a szenvedés árán valósulhat meg a legnagyobb jó.

Jézushoz hasonlóan nekem is hordoznom kellet a keresztem, Jézus a mi bűneinket hordozta, én a bátyámét. Mindketten megtapasztaltuk a meg nem érdemelt szenvedést.

A hallgatást megtörve Jézussal együtt támadtam fel. Elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy elfogadjam a segítséget, amire szükségem volt és megosszam a történetem. Hiszek abban, hogy minden okkal történik és túlélőként tett tanúságtételem része Isten tervének. A rejtőzködés feladása az első és a legfontosabb lépés volt, amit önmagamért tettem. Ha te, vagy bárki, akit ismersz a bántalmazás sötétségében él, arra bátorítalak, hogy beszélj róla valakivel, akiben megbízhatsz, legyen szó a szüleidről, a tanárodról vagy hivatalos személyről.

Hat év bántalmazás és hat év rejtőzködés után ismerem a rettegést. De azt is tudom, milyen felszabadító kilépni a hallgatásból. Isten velünk szenved ha bántanak és mellettünk áll, amikor megtörjük a csendet.
A gyógyulás hosszú folyamata még előttem áll, de már megértettem, hogy Isten nélkül semmit sem tehetek. A kapcsolatom Istennel és az édesanyámmal minden nap erősödik. A gyógyulás útjára lépve ráébredtem arra, hogy nem a szenvedésé az utolsó szó. Isten a velem történtek révén segít másokon és felnyitotta a szemem, hogy elfogadjam az akaratát az életemben.
A hallgatásból kilépve az Úrnak szentelhetem az életem. Ő azért teremtett engem, mert terve van velem és a kereszthalálával megmutatta, hogy milyen értékes vagyok az Ő szemében.

Krisztusé az utolsó szó.

„Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal, 2:20)

 

Forrás: catholic-link.org

Fordította: Zölde Júlia

Ha Ön, vagy valaki a környezetében krízishelyzetben van, hívja mobilról is a
116-123
ingyenes lelki elsősegély számot!

Még nem érkezett hozzászólás