2018. 09. 20.

Egy kihűlt kávé margójára

Teljesen tisztán emlékszem a pillanatra: egyik ismerősömtől elkértem Hodász András atya telefonszámát, mert volt egy ötletem, sőt addigra már egy ötletünk. 2016 márciusában jártunk, a bizonyos terv pedig egy keresztény blog – és híroldal elindítása volt.

Mi sportújságírók gyakran használjuk azt a közhelyes mondatot, hogy a csapatépítés első és legfontosabb mondata: “végy egy jó kapust”! Egy keresztény – szerkesztői csapatát tekintve többségében római katolikus – oldalra lefordítva ez vitathatatlanul a “végy egy jó papot” szlogen lehetne, hiszen kezdetektől fontos volt, hogy a fiatalos lendületünk párosuljon teológiai tudással is. Ezért minden követ megmozgattam a barátaimmal együtt, hogy az oldal indulásakor legalább egy pap velünk legyen – a kitűzött célt végül megdupláztuk.

Amikor elkértem ezt a bizonyos telefonszámot megkaptam a nem éppen buzdító megjegyzést is: “Próbáld meg, de esélytelen. Teljesen elfoglalt, egészen biztosan nem fog egy blogoldalba belevágni.”  Az akkor a római tanulmányait befejező Ifával – hiszen barátai csak így hívják – a Deák Ferenc téren lévő egyik kávéházlánc épülete előtt találkoztunk. Döbbenetes energiával és még egy annál is nagyobb méretű reverendával érkezett, emlékszem, ahogy próbálta magát beügyeskedni a kissé szűk ajtón. Alighanem azóta sem látott a Starbucks fiatal kiszolgáló hölgye így belibbenni hatalmas vigyorral egy fiatal papot, de jól láthatóan a vendégek is megnézték az eddig általuk csak filmekben látott “jelmezt.”

Emlékszem, hogy kissé ideges voltam, sőt így utólag bevallhatom, hogy rettenetesen izgultam. Az előtte lévő hetekben pár perc alatt sikerült Isten kegyelmének köszönhetően boldog-boldogtalant meggyőznöm arról, hogy érdemes nekünk fiataloknak nyíltan és őszintén beszélnünk a bennünket foglalkoztató kérdésekről, hogy fontos lehet tanúságot tennünk a magunk csetlő-botló életéről. De András atya keményebb diónak ígérkezett, ahogy a baráti jelzés is utalt erre.

Leültünk, és miközben ő komoly tekintettel itta a kávéját, én csak daráltam neki az információkat: új blog, 777 néven, fiatalok, a hit nem magánügy, hatalmas tervek, akár naponta több százan is olvashatnak majd minket úgy tíz év múlva. Beszéltem, beszéltem mint egy igazi porszívóügynök, de egész egyszerűen semmi reakció nem érkezett. Semmi, se egy mosoly, se egy biztató hümmögés. Azt hittem ott kell engem felmosni, legalább van aki feladja a betegek kenetét egyből.  Az elkeseredettség utolsó lélegzetvételével egy újabb ostromot indítottam, újra tizenöt percig soroltam, hogy mekkora kaland lesz, majd szépen elismételtem kétszer-háromszor az összes érvemet, amit gondosan összeszedtem korábban. Már éppen feladtam és gondoltam, hogy megköszönöm a lehetőséget hogy találkozhattunk, amikor egyszer csak félbeszakított, teljesen nyugodt hangon:

“Kihűlt a kávéd. Amúgy benne vagyok, csináljuk.”

Hát csináltuk. Fantasztikus belegondolni, hogy mennyi mindent. Hogy mennyire gyorsan beilleszkedett – hiszen sokunkat már ismert korábbról- hogy hogyan találta meg a közös hangot hívővel és nem hívővel egyaránt. Nagyon hamar felfigyeltek az emberek az írásaira, majd szintén hatalmas áttörést jelentett az első 777 OFFLINE, amelyen döbbenetes teltház előtt beszélgettünk.

Szinte sztárrá vált, pedig mindent akart, kivéve talán ezt. Néhányan megmondóembernek tekintik, vitathatatlanul voltak akik kihasználták, de mindenekelőtt megmaradt egy olyan hiteles, vidám papnak, akit egyszerűen nem lehet nem kedvelni. Időközben pedig  a római doktorandusz hallgatóból plébániai kormányzó lett, lelkes bloggerből a fiatal keresztények által kedvelt közszereplő.

Voltak és alighanem még lesznek is apró vitáink, hiszen sok mindent máshogy látunk. De itt szeretnék válaszolni annak a tucatnyi embernek, aki az elmúlt órákban a 777 főszerkesztőjeként kérdezett engem, hogy hogyan gondolok a szakmai búcsú pillanatában a távozó alapító csapattagra, barátra. Hát így:

 

Blog Martí Zoltán
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás