A börtön ablakába is besüt a nap – így kap reményt egy tényleges életfogytiglanra ítélt

Budapest közelében lévő kertvárosi házba lépek be megilletődötten. Rögtön három pici szempár néz rám kíváncsiskodva, miközben a háziasszony leírhatatlan energiával terel a nappaliba. A zsibongó gyerekek a galéria felé veszik az irányt, tekintetem a kanapé előtt lévő asztalra terelődik, ahol megszámlálhatatlanul sok kézzel írt levél és egy fénykép található. Barátságos, kifejezetten intelligens tekintetű férfi mosolyog rám a fotóról, mellette pedig igényes, szépen írt üzenetek százai. Börtönből írt levelek ezek, melyeknek írója jelen állás szerint élete végéig a rácsok mögött marad. „Életre ítélték”, ahogy a tényleges életfogytiglani büntetésüket töltő rabok szokták találóan mondani. De ez az élet mégis reményt és szeretetet kapott az elmúlt másfél évben: mindenki lemondott róla, kivéve egy családot, mely a Mécses Szeretetszolgálaton keresztül kezdett el levelezni vele.

Honnan jött az ötlet, hogy börtönben lévőkkel levelezzetek?

Ez egy hosszabb folyamat volt, amely Ferenc pápával kezdődött, hiszen a Szentatya meghirdette az irgalmasság évét, és azt kérte, forduljunk a rászorulók felé. De vajon mit tud csinálni egy magamfajta négygyermekes édesanya? Elkezdtünk önkéntes munkákat keresni, de egy családot mindenhol elutasítanak. Mi azonban ragaszkodtunk ahhoz, hogy családként, közösen segítsünk; volt, hogy elmentünk nevelőotthonba, menekült gyerekeket látogattunk meg, ám úgy éreztük, ezzel nem tudjuk megváltoztatni az életüket. 2016-ban kaptunk egy levelet, hogy raboknak küldhetünk karácsonyi csomagot: nagyon izgalmas feladat, mert utána kell járni, mit szabad bejuttatni és mit nem, ráadásul meg kell fogalmazni egy pici üzenetet is. Megkapjuk a rab keresztnevét, míg a feladó a Mécses Szeretetszolgálat.

hirdetés

Ha jól sejtem, ennek az üzenetnek a megfogalmazása nehezebb, mint az ajándék összekészítése….

Nem könnyű az utóbbi sem: hiába lehet kapni egy bevásárlóközpontban százfajta kávét, gyakorlatilag egyik sem jó. Üvegdoboz, fémdoboz kizárva, poralapú, folyékony, tabletta nem lehet. Az üzenet pár sor karácsonyi jókívánság volt, általánosságokat írtunk csak, de nagyon nagy dolognak éreztük, hogy egy börtönben lévőt megszólítunk. 

Ez még ugye csak egy egyszeri ajándékozás, egy remek jócselekedet. De hogyan lett ebből börtönlevelezés?

A börtönlelkészeken keresztül jött egy közös köszönet, amelyből megtudtuk, hogy van olyan rab, aki könnyes szemmel vette át az ajándékot, mert tudta, hogy valaki gondolt rá. Ennek a megható üzenetnek az alján szerepelt egy sor, hogy szeretettel fogadják a levelezésre jelentkezőket is. Úgy éreztem, ez nekem szól, ez az, amit négy gyermek mellett is lehet csinálni, teljesen kötetlen, nem kell elmenni itthonról.

Fizikailag valóban könnyű, de lelkileg egy hatalmas utazás.

A legcsodálatosabb benne, hogy most már nem négy gyermek mellett, hanem a férjemmel és az egész családdal benne vagyunk.

Hogyan került kiválasztásra a rab, akivel elkezdtetek levelezni?

Isten ujja! A levelezőszolgálatnak van egy vezetője, akihez befutnak a kérések és a felajánlások is. Először a raboknak kell jelezniük, hogy szeretnének levelezőtársat. (Most is több rab vár arra, hogy legyen kivel leveleznie.) Nekik is nagyon nehéz ezt elkezdeni, általában nem is értik, miért akarna velük bárki üzeneteket váltani. Zsolt, a mi levelezőtársunk azt írta, hogy egy családdal szeretne levelezni, ami nekem nagyon fontos, hiszem kimondott célunk volt, hogy a gyerekekkel közösen tudjunk szolgálni. A férjem először csak támogatásáról biztosított, de Zsolt őt is megszólította az egyik levelében, azóta ő is 6-8 oldalakat ír, őt is nagyon megérintette. Mi nagyon azt érezzük, nem véletlen, ami történt, Isten kötött össze minket: annyira hasonló az érdeklődési körünk is. Például matematikai feladatokat küldünk egymásnak. Egy nagyon intelligens, okos emberről van szó.

Hogyan tudtad meg, hogy a veletek levelező elítéltnek mi volt a bűncselekménye?

Ez életem egyik nagyon komoly pontja. A rabok az első levelükben általában nem írnak a bűncselekményükről, de Zsolt megírta, hogy tényleges életfogytiglant kapott, tehát élete végéig börtönben lesz. Sejtettem, hogy nem tyúklopásért ítélték el. De mivel a Mécses ajánlásában az szerepel, hogy az elején ne kérdezzük a bűncselekményéről, ezért azt írtam neki, ha szeretné, ossza meg, mi történt, de nem ez a levelezés célja. A borítékon azonban rajta van az elítélt neve, én az interneten rákerestem; erre egyáltalán nem voltam felkészülve. Nekem az egy pici halál volt, főleg négygyermekes anyukaként. Az újságok ugyanis azt írták, ő egy bestiális gyilkos, aki ráadásul különös kegyetlenséggel ölt.

Mikor ezt olvastam, arra gondoltam, én nem vagyok normális, mibe kevertem magamat és a családomat. De ekkor egy kisebb csoda történt: ültem az ágyon, egyik kezemben tartottam a cikket, a másikban pedig ennek az embernek a levelét, melyből valósággal sugárzott az emberség.

Hirtelen úgy éreztem, Isten szemével tudom látni ezt az embert.

Soha életemben nem fogom elfelejteni ezt a pillanatot: isteni kegyelem volt, hogy én egy gyilkosban megláttam magát az embert. Ez az érzés annyira szép és meghökkentő, hogy azt hiszem, az egész életem megváltozott ettől a ponttól kezdve. Amit azóta megélünk, az a visszaigazolása ennek a pillanatnak: irgalmassággal mások felé fordulni, mert nekünk legalább akkora szükségünk van erre, mint a másiknak.

Arra célzol, hogy te és a családod többet kaptál ettől az irgalmas cselekedettől, mint amit adtatok?

Mi abszolút ezt érezzük. Az ember akkor kap százszoros ajándékot, amikor tényleg akar valamit adni. Mi úgy gondoltuk, segítünk ennek az embernek, aki tényleg a társadalom peremén van, akire tényleg soha senki nem gondol, aki teljesen bezárkózott és magányos. De elképesztő azt megérezni, hogy tényleg többet kapunk vissza.

A gyerekek hogyan tudták meg, hogy kivel leveleztek? Tudják egyáltalán?

Hogyne tudnák! Először is meghoztuk azt a döntést, hogy folytatjuk a levelezést, utána a gyerekek bekapcsolása egy hosszabb folyamat volt, de mostanra már minden családtag ír. Úgy tudták meg, hogy felolvastuk a levelét, ahol leírta az életét részletesen, és azt is megírta, hogy gyilkosság miatt ítélték börtönre. Azt mondta, bármit kérdezhetünk a gyilkosság kapcsán, de mi nem éltünk a lehetőséggel. Ez a levél egyáltalán nem volt olyan „sokkoló” hatással ránk, mint amikor korábban rákerestem a nevére.

Hogyan „került bele” Isten ebbe a történetbe?

Az első levelében Zsolt azt írta, hogy ő nem hívő, de el tudja fogadni mások vallását: az édesanyja mélyen hitt Istenben, ezért neki nem voltak ellenérzései a hívőkkel szemben, de őt egy nagy fal választotta el mindenféle vallástól. Mi, börtönlevelezők nem térítők vagyunk, ezért nem is akartam az elején írni neki erről a témáról. Azt írtam, hogy mi is tiszteletben tartjuk az ő gondolatait a hittel kapcsolatban, de az is fontos volt, hogy megmagyarázzuk neki, miért kezdtünk el levelezni. Ebből nem hagyhattuk ki a hitünket, nem hagyhattuk ki Istent, és egyébként Ferenc pápát sem. A mi vallásunk azt kéri tőlünk, hogy próbáljunk segíteni az embereken, legyünk irgalmasak. Erre úgy reagált, hogy rendben, de akkor ő szeretne keresztkérdéseket feltenni, hogy vitatkozhassunk a kereszténységről: Zsolt arra készült, hogy mi nagy vitákat fogunk folytatni a kérdései nyomán, de ő lepődött meg a leginkább, hogy a válaszainkkal nem tudott vitába szállni.

Egy más dimenziót tudtunk mutatni neki, amelynek köszönhetően Isten az egyik legfontosabb témája lett a levelezésünknek.

Ugyanakkor nagyon jó kérdéseket tett fel, aminek alaposan utána kellett járnunk, így mi is rengeteget tanultunk és fejlődtünk.

Hogyan alakul a hite a levelezések óta?

Nemrég átköltöztették egy új cellába, ahol a rabtársai megkérdezték, hisz-e Istenben, mire ő gondolkodás nélkül rávágta, hogy igen. Teljesen magától kért tőlünk Bibliát, ami hatalmas örömet jelentett nekünk. De más keresztény könyveket is küldünk neki, egészen hihetetlen, hogy a korábban még Istenben nem hívő elítélt hogyan ismerkedik meg Vele és a kereszténységgel.

Zsolt fogadhat látogatókat? Ha igen, akkor adódik a kérdés, hogy találkoztatok-e már vele.

Fogadhat látogatókat, találkoztunk is vele, a Mécses közös látogatásokat szervez. A “kapcsolat nélküli fogvatartottak” esetében sokan azt hiszik, hogy ez azt jelenti, ők nem fogadhatnak senkit, de nem erről van szó. A tényleges életfogytiglani büntetésüket töltő rabokkal 7-8 év után általában már senki nem tartja a kapcsolatot, egyedül az édesanyák a kivételek.

Senki nem tart ki: se feleség, se gyerek.

Ez a látogatás nagyon különleges volt. Egy igeliturgián vettünk részt, mi, levelezők az elítéltekkel, egy plexifal választott el bennünket. A börtönzenekar keresztény dalokat játszott közben, megható volt.

Milyen érzés volt találkozni a levelezőtárssal?

Csodálatos, nagyon fontos része volt ez a mi közös történetünknek. A levelezés során feltárta az egész lelkét, fényképeket küldött nekünk, teljesen beengedett minket az életébe. De amikor találkoztunk személyesen, akkor lett ez az egész igazán valóságos.

Bulvárkérdésnek hangzik, de nehéz elképzelni, mi játszódik le az emberben ilyenkor: teljesen függetleníteni tudtátok magatokat attól, hogy aki veletek szemben ült, gyilkosság miatt lett elítélve? 

Abszolút. Mi a barátunkkal találkoztunk ott, ez fel sem merült bennünk. Már majdnem családtag nekünk. Ahogy elkezdtünk levelezni vele, mondtam a férjemnek, hogy kezdem átértékelni a kapcsolataimat, férjem erre azt kérdezte, hogy felértékelem-e őket? Arra gondolt, hogy látom azt a nyomorult embert, akinek senkije nincsen, nekem pedig milyen sok barátom, családtagom van. De a válaszommal megleptem, mert pont fordítva: sokkal felszínesebbnek érzem őket a levelezésünk kezdete óta. Ez egy sokkal mélyebb kapcsolat, mint akár a rokonainkkal, vagy a barátainkkal való. Olyan őszinte a kapcsolatunk van Zsolttal, amilyet soha el sem tudtam korábban képzelni: pont ezért, mert neki tényleg nincsen senkije.

A kezünkben tarthatjuk a lelkét, ami megrendítő élmény, ami átformálta az egész életünket.

Soha nem merült fel bennetek, hogy a leveleiben esetleg egy álarcot felvéve másnak állítja be magát, mint a valóságban?

Sokan megkérdezik ezt tőlünk, és egy kívülállóval nagyon nehéz megértetni ezt, mivel egy nagyon hosszú folyamatról van szó. Zsolt pontosan ezért nem akart hosszú ideig levelezőtársat magának, nem akart magyarázkodni, de azt sem szerette volna, hogy csak azt lássuk belőle, amit az újságok írtak róla. A lelkének egy olyan oldalát nyitotta meg nekünk, amelyért furdalja a lelkiismerete. Ha nem lenne őszinte, nem így írna: mi nem a bírósági papírokból ítélkezünk, hanem a lelkét látjuk. Biztosak vagyunk abban, hogy őszinte velünk.

Tényleges életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, tehát jelen állás szerint élete végéig nem szabadulhat: Zsolt hogyan tudja ezt feldolgozni?

Ezt nem lehet feldolgozni. A tényleges életfogytiglan bizonyos szempontból kegyetlenebb ítélet, mint a halálbüntetés. Ezt nem lehet felfogni, nagyon sokan öngyilkosok lesznek, vagy magukba roskadnak, megőrülnek. Nekünk hatalmas felelősség és kihívás, hogy segítsünk életcélt találni az ő számára.

Ugyanakkor, ha őt halálbüntetésre ítélik, akkor soha nem vesz kezébe Bibliát, és nem kezd el hinni Istenben…

Ez így van, én egyáltalán nem vagyok a halálbüntetés pártján, a rabok érezhetik így. Egy különleges világba kaptunk betekintést Zsolton keresztül. Gyakran szoktuk mondani, hogy burokban éltünk, és most úgy érezzük a családdal együtt, hogy ezt a burkot egy kalapáccsal betörtük. Hidat szeretnénk építeni azok felé az emberek felé, akiket sosem szólítottunk meg, akiket észre sem vettünk. A levelezés kezdete óta máshogy nézünk az elesettekre, a hajléktalanokra, egészen más szemmel tekintünk a bajbajutottakra.

Hogyan hat a család hitére és a te személyes Istennel való kapcsolatodra a levelezés?

A férjem nagyon jól megfogalmazta: azóta úgy érezzük, mintha belekerültünk volna az evangéliumba: eddig hallottunk róla, olvastuk, de nem voltunk a részesei. Zsolt által mi részesei lettünk ennek, élővé vált a hitünk. Mi is meg tudtuk változtatni egy ember életét, pedig ugyanott van, ugyanabban a zárkában, de a lelkében más van. Egy új családra lelt, emberekre, akik gondolnak rá, akik imáikban hordozzák őt. És rálelt Istenre, aki szereti őt.

Nem tudtuk kihozni a börtönből, lehet, hogy sosem fog kijönni, de Isten ott van, és az üzenet is, hogy meg lehet változtatni egy ember életét.

Az egyértelműen kiderül a beszélgetésből, hogy milyen sokat jelent ő a számotokra, de fordítsuk meg a kérdést: mit jelentetek ti Zsolt számára?

Erre neki kellene válaszolnia, ugyanakkor a Mécses hírlevélben egyszer már írt erről. Azt írta, ha egyetlen szóval kellene válaszolnia, akkor azt mondaná: Mindent. Annyira jó érzés, a kisfiam mondta nekem egyszer, hogy „

Mama olyan jó, hogy mi lehetünk valakinek!”.

 Martí Zoltán

Fotó: Europe1, Light in Prison

hirdetés