Életbevágó

Sokgyermekes anyukák egyszemélyes bikinimozgalma- tanúságtétel

A Gyümölcsoltó Boldogasszony napi életvédelmi imaesten többek között tanúságtételeket is hallhattunk. Az egyik ilyen, egy nagycsaládos anyuka őszinte és megható története, amely mindannyiunk arcára egyben mosolyt is csalt. 

Komáromi Tímea vagyok: katolikus keresztény, magyar,nő, Komáromi Attila felesége, hét eleven fiú és két mennybéli baba édesanyja, matematika-fizika tanár és sokak, de elsősorban az Úristen tanítványa.

A mostanihoz hasonlóan volt már alkalmam tanúságot tenni Arról, aki az életem során, és az élet szolgálatával kapcsolatban annyiszor Bátorítóm, Vigasztalóm, Felemelőm, Iránymutatóm volt. A legutóbbi ilyen lehetőségem óta eltelt hét év, és 42 és 44 éves koromban született még egy hatodik és egy hetedik gyermekünk.

Ebben a tanúságtevésben arról szeretnék tanúskodni, hogy a Jó Isten mennyire kedvesen, egyszerűen gondoskodott arról, hogy felemelt fővel, magamat nem megvetve, sőt, akár még jól is érezve magamat a bőrömben lehessek az ő teremtő és munkatársa.

A negyedik és ötödik iker fiaink után, amikor már a sok feladat nem emésztette fel az összes energiánkat, nyitottak voltunk újabb gyermekáldásra. Ahogy azt viszont már addigi életünkben is megtapasztaltuk, ez nem csettintésre működik. Hiába vártunk. Addig legalább is hiába, amíg a mi emberi elgondolásunk szerint a még ideálisba illett volna egy újabb baba. Elérkezett az az idő, amikor már számolgatva az éveim előrehaladtát, úgy gondoltam, hogy most már jobb is így. Az életem kisbabás időszaka lezárult, haladunk előre, biztos másra kell már figyelnem, időt, energiát szánnom. Ezekhez a megfogalmazódott gondolatokhoz képest bár örömteli, de nem egészen felhőtlen meglepetés volt, amikor kiderült, hogy a Jóisten mégis megáldott minket egy újabb gyermekkel. Attila öröme árnyéktalan volt.

Az én örömömet rendszeresen megtámadta az a gondolatom, hogy én ehhez a történethez már öreg vagyok. Ezt el is mondtam Attilának. Ő meg aranyosan, lazán kinevetett, mondván, hogy nem öreg, hanem hülye vagyok, hogy ilyeneket gondolok.

Nem tudott megnyugtatni ezzel. A probléma probléma maradt a számomra. Attila többedszeri próbálkozása után is. Ezeknek a kis párbeszédeknek egyébként néha a fiúk is fültanúi voltak szép csöndben.

 

Egyszer a fürdőszobában mosást készítettem be, és a két nagyfiúnk, Kende és Kopa is ott voltak. Egyszer csak a tükörbe nézve hangosan felsóhajtottam:

„Fiúk! Hát ez egy kismama? Nem, ez egy nagymama!”

Ekkor valamelyik fiú megszólalt: „De látod mama, a Jóistennek ez nem számít!” A másik rákontrázott: „Hát ez az!” Néhány másodpercig csöndben álltam a tükör előtt, magammal szemben.

És átjárt a Felismerés Lelke. És éreztem, hogy a fiúk száját az Úr töltötte be. Aha-élményem volt. Derű szállt rám, és mondtam is: „Tényleg! Az Úristennek ez nem számít!” Ez a békesség akkor sem hagyott el, amikor aztán másfél év múlva egy újabb, a hetedik drága gyermekünket bízta ránk a Teremtő.

Az előbbi történetnek volt még folytatása:

Amikor a fiúk már kimentek a fürdőszobából, még egy kicsit ott mertem maradni a tükör előtt a Jóisten és a magam társaságában. Ekkor azt a megnyugtató szabadság-gondolatot kaptam, hogy az előbbi bizonyosság mellett ugyanakkor nem baj, ha nekem fontos, hogy a gyerekeimnek, ha nem is fiatal, de fiatalos anyukája, a férjemnek pedig az adottságokon belül csinos felesége legyek. Ez viszont már az én dolgom, erről nekem kell gondoskodni. Azóta is van bennem ilyen irányú igyekezet.

Emellett azonban azt a húsvéti felismerést is erősen belém ültette Jézus Krisztus, hogy az ő dicsőséges, feltámadott testének lényegi részei a sebek. A vasszegek és a lándzsa által ejtett sebek. Az értünk odaadott élet jelei. A szeretet cselekedeteinek következményeit testestül lelkestül vitte magával a dicsőségbe. Az nem olyan gyalázat, amit jobb lenne elfelejteni, vagy takargatni.

Ez mit jelent az én életemre vonatkozóan? Hát azt, hogy attól sem kell félnem, ha a szeretetem, az életem valamilyenfajta odaadása, továbbadása következtében megfordíthatatlan folyamatoknak, akár amortizációnak is leszek a színtere. Nem baj, ha vannak testi jelei annak, hogy egy módon az életem odaadom, még akkor sem, ha az a világ szemében esetleg negatív értékelést is kap.

Ez a gondolat egy szűk évvel ezelőtt végül is egy igen viccessé alakult történetben vált gyakorlatilag is megélt valósággá.

Az iker fiaim osztályával egy evezős-strandolós családi napra készülődtünk. Töprengeni kezdtem, hogy milyen ruhába, fürdőruhába menjek, ami minden tekintetben illő és megfelelő a nap programjához. Gondoltam, az evezés alatt valamilyen, a Nap tüzétől is védő, sportos ruhában leszek. De hát lesz ott vízben játszás, úszás, strandolás is. Ezekhez fürdőruha kell.  A problémát az okozta, hogy szembesültem a gátlásaimmal, hogy a sok kitágulás következményében az eredeti rugalmasságát elvesztő ráncos, plöttyedt bőrt a hasamon a családom előtt ugyan nem szégyellem, de mások előtt igen. (Nyilván alapesetben jó megoldás lehetne egy hasat takaró, egyrészes fürdőruha, de attól mindig fölfázom, és rossz közérzetet ad.) Igyekeztem az értelmemmel úrrá lenni a gátlásaimon, és biztattam is magam, hogy a többi anyuka is ugyan ilyen helyzetben van, nem kell szégyenkeznem. ( Hála Istennek, az iskolánk családjai nagy százalékban nagycsaládok.)

Amikor a családi nap délutánján eljött a strandolás ideje, a gondolataimba mélyedve, és erősen dolgozva a gátlásaim leküzdésén döntöttem, levettem a ruhámat, és egy kétrészes fürdőruhában elindultam a vízhez. Nagy tudatosan mentem, és körülnéztem. A gyerekek az apukákkal fürdőruhában pancsoltak, játszottak a vízben. Az összes anyuka (egyetlen egy, nálam tíz évvel fiatalabb, vékony, egyrészes fürdőruhát viselő édesanyát leszámítva) mind nadrágban, pólóban felöltözve a parti füvön üldögélt.

Ekkor rájöttem, hogy mindenki ugyanabban a cipőben jár, mint én. Mindegyik szégyelli a hasát. Ekkor a szürkeállományomban az előző, Jézus sebeiről szóló gondolattal a háttérben és egyfajta együtt érző szánalommal az anyatársaim felé, a partig tartó 20 méter alatt megszületett bennem egy mozgalom gondolata. Egy személyben elindítottam a Plöttyedt hasú sokgyerekes anyukák csendes bikini mozgalmát.

Azóta is mindig jókedvre derülök, amikor erre gondolok, de azért azt a részét komolyan gondolom, hogy nekünk a ráncos, plöttyedt hasaink a dicsőséges testünk része marad. Az a Jóisten és a mennyország lakói számára nem szégyenfolt, hanem soha el nem törlendő jel. Az élet szolgálatának jele.

Komáromi Tímea

 

Támogasd Te is a 777 evangelizációját!

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás