“De vajon ő a lelki társam?” Folyton ezt kérdezgettem magamtól, ahogy alakult a kapcsolatunk a későbbi férjemmel. Pár hónap járás után szakítottam vele, mivel nem voltam benne biztos, hogy ő-e a lelki társam. Ezt a döntésemet több okból is megbántam, újra összejöttünk, de a kérdés továbbra is ott volt bennem: mi van, ha nem vagyunk egymás lelki társai? Mi van, ha a sors nem egymásnak szánt bennünket?
Igaz, sok dologban nagyon összeillettünk: mindketten zenészek voltunk, mindketten szerettük a szabadtéri tevékenységeket, és a legfontosabb dologban, a hitünkben is egyetértettünk.
De aggódtam, hogy hiányzik valami túlvilági jóváhagyás, valami bizonyíték, hogy egymásnak lettünk szánva, már jóval a megismerkedésünk előtt.
Másrészt azért is kételkedtem, mert sok dologban különböztünk: egy hosszú hét után ő csak pihenni akart otthon, én viszont szívesen felfedeztem volna a világot. Ő jobban szerette a katonai témájú filmeket, én meg szívesebben néztem egy lassabb drámát. A kapcsolatunk nem volt zökkenőmentes, főleg, mivel irreális elképzeléseim voltak arról, hogy milyen egy tökéletes kapcsolat.
hirdetésMielőtt összejöttünk, létrehoztam egy online ismerkedős profilt, és a végtelen választási lehetőségek azt a benyomást keltették bennem, hogy mindig van egy másik, egy jobb lehetőség.
Bármi hibája volt a férjemnek- például, hogy félénk és tartózkodó volt, amikor bemutattam a családomnak- rögtön azt gondoltam, csak egy kattintásra vagyok egy jobb jelölttől. És mi van, ha az a fiú lenne a “nagy Ő”, és nem ez a fiú? Úgy éreztem, bármikor kinyújthatom a kezem, hogy új kártyát húzzak a pakliból.
Ma túl sok lehetősége van az embernek, aki a szerelmét keresi. Végtelen mennyiségű alkalmazás, és randioldal van már, ahol életünk társára vadászhatunk. Az emberek akárhányszor átállíthatják és szerkeszthetik a profiljukat, hogy megpróbálják lenyűgözni az aktuális kiszemeltjüket. Az olyan alkalmazások, mint a Tinder azt éreztetik az emberrel, hogy elég egy pillantás és egy oldalra húzás, hogy eldöntsük, megér-e az illető egy kapcsolatot.
Most már látom, a korábbi kapcsolataimnál rosszul tettem, hogy mindig azt gondoltam, hogy jönni fog egy jobb.
Mielőtt megismertem a férjemet, a leghosszabb kapcsolatom pár hónapig tartott. Amint találtam valamit a másikban, ami egy kicsit is nem tetszett, rögtön szakítottam. Ha túlságosan is rajongott a sportért, vagy túl hangosan rágott, vagy zsíros volt a haja, mennie kellett. Vadásztam valakire, aki megfelel a végtelen elvárásaimnak, és a rengeteg randi-lehetőség lehetővé tette, hogy engedjek a fantáziámnak. És mi van, ha az a fiú lenne a “nagy Ő”, és nem ez a fiú? Úgy éreztem, bármikor kinyújthatom a kezem, hogy új kártyát húzzak a pakliból.
“Elég jók voltak hozzám?” – ezt kérdezgettem magamtól. Úgy gondoltam, én egy “jó fogás” vagyok, és a fiú, akivel járni akarok, “tökéletes fogás” kell, hogy legyen. Bár nagy elvárásaim voltak a jövendőbeli férjem irányába, úgy gondoltam, ezek az elvárások jogosak: a mai randizási szokások megengedik, hogy mindenki megtalálja a számára tökéletes párt.
Nem is kell kimondani, a büszkeségem egy elég nagy probléma volt. A hozzáállásom, hogy “Mit tudnak ők adni nekem?” káros volt és destruktív, és nem utolsó sorban lustaság. Hiszen felépíteni egy kapcsolatot, építkezés, amiért dolgozni kell. És nekem is ki kellett volna vennem belőle a részemet, el kellett volna ismernem, hogy a világon mindenkinek – még egy olyan férfinak is, aki az interneten tökéletesnek tűnik- vannak hibái.
Ez azt jelenti, hogy azt is el kell ismernem, hogy nekem is vannak hibáim, amiket valakinek el kell viselnie.
Kibékültünk a férjemmel, és elhatároztam, hogy életemben először elfogadom a tényt, hogy ő nem tökéletes- ahogy én se. Ahogy egyre komolyabbá vált a kapcsolatunk, és én még mindig a lelki társ kérdéssel foglalkoztam, elkezdtem tanácsot kérni barátaimtól, akik idősebbek voltak, bölcsebbek, és régóta boldog házasságban éltek. Az egyik barátom emlékeztetett rá, hogy természetesen mindig lesz, aki jobban néz ki, aki egészségesebb, viccesebb, sportosabb, vagy bármiben jobb mint az ő házastársa. De ők egymás mellett döntöttek, egymást választották egy életre, amit közösen építenek, és ami az együtt töltött idővel csak egyre édesebb lesz. Teljesen igaza volt.
A házasságnak vannak szakaszai. Néha ezek a szakaszok stresszesek és hektikusak, például amikor öt éven belül négyszer költöztünk. Néhány időszak tele van vidámsággal, és boldogsággal, örülünk a házasságunknak, és hálásak vagyunk egymásért. Ahhoz, hogy szép pillanatokat teremtsünk magunknak, sokat kell dolgozni. Különösen, amikor annyi kötelezettségünk van – karrier, munka, gyerekek, pénzügyek-, hogy nem igazán jut idő a legfontosabbra: a kapcsolatunkra.
Akkor érzem magam a legközelebb a férjemhez, amikor egymásnak szenteljük az időnket, amikor elhatározzuk, hogy együtt töltünk egy kis időt, vagy amikor közösen oldunk meg egy feladatot, vagy egy problémát. Amikor aktívan teszünk egymásért valamit, akkor nő a köztünk lévő szeretet.
Ez az, ami közelebb hoz minket, és a lelkünket egymáshoz.
Elmondhatom, hogy tízszer annyira szeretem most a férjemet, mint hat évvel ezelőtt az esküvőnk napján . A kapcsolatunk csak gazdagodott a gyerekeink születésével, a konfliktusainkkal, és a békülésekkel. Ugyanakkor rengeteg nehéz pillanatunk is volt, sőt előfordult, amikor felmerült bennem, hogy talán jobb lenne valaki mással, hogy van valaki a nagyvilágban, aki jobban illik hozzám. És talán tényleg van. Biztos van, aki jobban kosarazik, jobb vicceket mond, vagy lelkiismeretesebb, mint a férjem. Mindig lesz valahol valaki, aki jobbnak tűnhet, de még ezeknek, a látszólag feljebb álló embereknek is megvannak a saját hibáik. Talán ezek a férfiak nem olyan vidámak, nem bocsátanak meg olyan könnyen, vagy olyan kalandvágyóak, mint az én férjem. És mindemellett ő az enyém, és ezt mi ketten együtt építettük fel.
Amikor összeházasodsz, rájössz, hogy nem létezik olyan, hogy tökéletes partner. Mert senki sem tökéletes.
A kapcsolatunk az évek múlásával lett egyre tökéletesebb.
Ez sok házaspárra igaz- vannak, akiknek a kapcsolata 35-45 év házasság után erősebb, mint valaha. A párok, akik még 70-80 évesen is kézen fogva sétálgatnak, és randevúznak. Nem tudom, mondhatom-e azt 5 év házasság után, hogy a férjem a lelki társam.
A közös munka – hogy megtanuljuk elfogadni a másik hibáit – alakít ki egy olyan bensőséges kapcsolatot, egy köteléket, ami első pillantásra nem alakulhat ki. A mi döntésünk, hogy együtt akarjuk leélni az életünket, hogy össze akarjuk-e kötni a lelkünket. Ez tesz minket majd egy nap igazi lelkitársakká.
Forrás: Aleteia
Fordította: Ungvári Ildi
Fotó: NőiHírek
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás