Karl Wallner Alsó-Ausztriában szolgál, a fiatal katolikus “sógoroknál” rendkívül népszerűségnek örvend. Az 54. életévében járó pap szerint a templom a mai társadalom egyetlen helye, ahol az ember igent mondhat a hibáira.
Mivel én fiatalként sok évig nem gyóntam, tudom, milyen nehéz ez egyeseknek. Néhány ember irtózik tőle, mert rossz tapasztalataik vannak. Tragikus. Mert a gyónás a lélek gyógyulásáról szól, a papoknak egészen érzelmesen, terápiaszerűen kell eljárni. Szomorúsággal tölt el minket, ha valamit rosszul csinálunk! Saját magamnak nincs rossz tapasztalatom a gyónással kapcsolatban, ellenkezőleg. Mindig jó és megértő papokat találtam.
A heiligenkreuz-i szerzetembe most is sokan jönnek gyónni. A havi rendszerességű ifjúsági misén, ahol rendszeresen 300 tinédzser imádkozik együtt, több papra van szükségünk, akik éjfélig rendelkezésre állnak. A fiatalok valahogyan megszimatolják, hogy a gyónás nem valami megterhelő dolog, hanem örömteli és gyógyít. Fiatalok lelkipásztoraként sok gyónást hallok, megdöbbent, hány ember nincs rendben az életével és önmagával. Az egyik fő probléma, hogy nem tudjuk elfogadni magunkat, kisebbségi komplexusunk van, és nem tudunk igent mondani önmagunkra.
hirdetésE mögött be nem vallott és meg nem bocsátott bűnök állnak.
A templom a mai társadalom egyetlen helye, ahol az ember igent mondhat a hibáira.
A németeknek van egy érdekes szójárásuk: „Ich bin gekränkt” – „Megsértődtem”. A megsértődtem kifejezésben (gekränkt) áll az a szó, hogy beteg (krank). Aki megsértődött, az beteg, vagy legalábbis fenyegeti a veszély, hogy beteg lesz, mert megsebződött. Sebzett emberek társadalma vagyunk, mert nem tanultuk meg felvállalni bűneinket. Nem csak másokat bántunk meg minden egyes bűnnel, hanem saját magunkat is megsebesítjük. Minden bűn egy „önsértés”. És a gyónás a gyógymód, amit senki nem adhat meg közülünk.
Már minden szentmisében érzem, mint egy feloldozást, hogy kimondhatjuk, bűnösök vagyunk. Hol adatik meg ez nekünk ebben a hazug világban, hogy nyíltan kimondhatom: „Elismerem… hogy vétkeztem… az én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.” Miközben saját mellünket verjük, és nem másokét, ahogy a mai társadalmunkban divat.
Vége a mentalitásnak, miszerint a hiba mindig másoké! A saját lelkemből kell kisöpörni a szemetet.
Karl Walllner atya, mögötte a fotó, amelyen XVI. Benedek Pápa oldalán látható.
Ehhez nem kellenek nagy érzelmek
Gyónni egyszerű. Először időt kell szakítani lelkiismeretvizsgálatra. Aki azt állítja, „Nincs bűnöm”, ebből a szempontból máris elkövetett egyet, mert hazudott.
Gyakorlatiasnak lenni trendi. Isten dicsőítésében van egy úgy nevezett „lelki tükör”, ami segít minket a lelkiismeretvizsgálatban.
A második lépés a bánat felindítása. Bevalljuk bűneinket, ezt senki nem teszi szívesen, én sem. A szégyen és a zavar előre garantált. De a szégyen nem vezethet gyávasághoz, mert a hit tanítja, hogy a pap Krisztus helyetteseként hallgat, tanácsol és feloldoz: mintegy emberi eszköz isteni cselekvésre. Aki már régóta nem gyónt, egyszerűen csak ki kell ezt mondania, a gyóntató atya szívesen segít.
Mikor gyónásokat hallgatok, így érzek: minél inkább látom, hogy nehéz ez valakinek, annál nagyobb tisztelet van bennem, annál inkább dicsérem Istent, hogy végül a bátorság győzött. Fontos, hogy kimondjuk bűneinket, azáltal elengedjük őket és kidobjuk őket a belsőnkből. A pap feloldozása által lemetszi Isten személyiségünkről a bűnt. „Feloldozlak Téged!” A sötét lesüllyed az isteni irgalmasság világosságában.
Egy boldog Húsvéthoz hozzátartozik a bűnbocsánat szentsége. Higgyenek nekem: Gyónás után az ember körös-körül frissnek és egészségesnek érzi magát, mintha betegágyból kelt volna fel. És ha nekem megbocsátanak, én is képes leszek azoknak megbocsátani, akik engem megsértettek.
A bűnbocsánat egy vitaminbomba, ami a lelkünknek új lendületet ad a jóra.
Fordította: Tóth Letícia
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás