Egyéb

Mi történik a szentmisén? Íme, egy kis segítség… (Második rész)

Juan José Paniagua, a Catholic Link szerzője a szentmiséről írt két részes sorozatot.  Írásának első felében a bevezető részt és az igeliturgiát ismertette, ebben a részben pedig az áldozati liturgiáról és a szentmise befejező részéről olvashatunk.

Amikor valaki ki akarja fejezni szeretetét és barátságát irányodba, majdhogynem mindig meghív az otthonában. Két fontos dolog kerül előtérbe a következőkben: a párbeszéd és az étkezés. A szentmisében Jézus arra hív minket, hogy barátai legyünk, melyben szintén összetalálkozik ez a két fontos momentum: a párbeszéd, amikor Jézus megszólít minket, s mi pedig az imádságban válaszolunk; illetve az étkezés, amikor az Eucharisztikus lakomában nekünk adja Testét és Vérét.

Az előző cikkben a szentmiséről magáról és az igeliturgiáról szóltunk, most pedig az Eucharisztia liturgiájáról fogunk írni.

Az Eucharisztia liturgiája a szentmise legfontosabb része. Három része van: felajánlás, átváltoztatás (ami az egész liturgia középpontja) és a szentáldozás. Reméljük, hogy ez az írás segítségül szolgál az apostoli küldetésedben!

Áldozati adományok felajánlása

Ez az a rész, amikor két egyszerű ételt, a kenyeret és a bort az oltárra hozzák, melyet a pap felajánl Istennek,  ahogy Jézus meghagyta az utolsó vacsorán, az Eucharisztia megalapításakor. Ezeknek az ételeknek az egyszerűsége a gyermek felajánlására emlékeztet bennünket: az öt halra és két kenyérre, amelyet Jézusnak adott. Ez volt mindene, de bármilyen kicsi is volt, Jézus kezébe helyezve bőséges és elegendő táplálékká vált sokak számára, s még maradt is belőle. Ehhez hasonlóan, a mi egyszerű felajánlásunk is a kenyérben és a borban, az Úr kezeibe helyezve, szintén nagy bőséggé fog válni, Krisztus Testévé és Vérévé, amely számtalan embert táplál, akik az Istennel való kapcsolatot éhezik. A szentmiséken mi mindannyian ez a sokaság vagyunk. A kenyérrel és a borral mi magunkat is az Istennek ajándékozzuk. Felajánljuk neki erőfeszítéseinket, áldozatvállalásainkat, örömeinket, nehézségeinket. Felajánljuk neki gyengeségünket, hogy nagy dolgokat cselekedjen általa. Amikor Isten a kenyeret és a bort az ő Testévé és Vérévé változtatja, minket is átalakít, jobbá tesz minket.

Felajánló könyörgés

Az áldozati adományok bemutatása után a pap az oltár irányába hajol, majd alig hallhatóan imádkozik. (Számos ilyen alkalom van a szentmisén, amikor a pap nagyon halkan beszél.) Ebből az alkalomból így imádkozik: “Alázatos lelkünkkel és bűnbánó szívünkkel fogadj el minket Urunk, és neked rendelt áldozatul, a Te dicsőségedre, Urunk.” Ez egy fontos pillanat, mivel ez azt mutatja be számunkra, hogy amikor a pap bemutatja a misét, valóban imádkozik, nem pedig gépies gesztusokat ismételget, hanem Istennel folytat valódi párbeszédet.

Prefáció

A prefáció két latin eredetű szóból, a “pre” és “factum” szavakból származik, azt jelenti: bevezetés. Azért hívják így, mert ez közvetlenül azelőtt a rész előtt van, amely az egész szentmise legfontosabb része: az Eucharisztikus imádság előtt található, amely az átváltoztatás pillanatával van körülölelve.

A prefációban párbeszédben vagyunk a pappal: “Emeljétek fel szíveteket” – mondja a pap; “Felemeltük az Úrhoz” – felelik rá a hívek.

Köszönetet mondunk Istennek, méltatjuk szeretetének megnyilvánulásait és dicsőítjük őt. Mindezzel emeljük fel hozzá a szívünk. Ezzel a belső cselekedettel hív minket a szertartás arra, hogy felkészüljünk a legfontosabb pillanatra, amikor Krisztus ajándékká lesz számunkra Testével és Vérével. Emiatt mondta Benedek pápa: “Szívünk felemelése az Úrhoz nem pusztán egy rituális válaszadás, hanem sokkal inkább annak kifejezése, hogy mi zajlik a szívben, mely felemeli önmagát és egybekapcsolódik másokéval.”

Szent vagy

A prefáció azzal az énekkel végződik, melyben az Istent dicsérjük. A szöveg teljes egészében a Szentírásból származik. Az ének első részét az angyalok karától hallottuk, amelyet Izajás próféta hallott énekelni Isten trónusa körül. A “szent” szó háromszori megismétlése a Szentháromság három isteni személyére emlékeztet bennünket. Az ének, az akklamáció második részét a tömeg zengi, amikor Virágvasárnap Jézus szamárháton bevonul Jeruzsálembe: “Áldott, aki az Úr nevében jön, hozsanna a magasságban.” Az örömmel fogadott Jézus, a régóta várt király, belép a városba. A szentmisében mi is Krisztust köszöntjük, aki érettünk ajándékká lesz. Így elmondhatjuk, hogy a “Szent vagy” az angyalok és az összes szentek dala, mely egybegyűjt minket Isten dicséretében. 

A Szentlélek lehívása – epiklézis

Ez az a pillanat, amikor a Szentlelket lehívja a pap a felajánlott kenyérre és a borra, amelyet bemutatunk a szentmisén. Ebben a pillanatban, a pap kitárja kezeit az áldozati adomány felett. Ahogyan Mária is eltelt a Szentlélekkel, akitől ajándékként méhében Jézus fogantatott; mi is a Szentlelket hívjuk, hogy áradjon ki ezekre az ajándékokra, s tegye láthatóvá Krisztust közöttünk.

Az utolsó vacsora megjelenítése

Elérkeztünk az Eucharisztikus imádság szívéhez, a szentmise legfontosabb pillanatához. Miként Jézus meghagyta tanítványainak: “Tegyétek az én emlékezetemre.”; a pap, Krisztus személyét megjelenítve mondja az Eucharisztia megalapításának szavait, ugyanúgy, ahogy azt Jézus tette az Utolsó vacsorán. Ezeknek a szavaknak teremtő ereje van. Úgy, ahogyan Isten mondta,  „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz”, az úgy is történt. Amikor Jézus azt mondja a bénának: “Fogd az ágyadat, kelj fel és járj!”, a béna, aki sohasem járt, megemelte lábait és járni kezdett. Vagy amikor azt mondta a barátjának Lázárnak, miután már három napja sírban feküdt: “Lázár, jöjj ki!”, Lázár feltámadt és kijött a sírból. Ahogyan Istennek, Jézusnak is engedelmeskednek a teremtmények.

A szentmisén, amikor Isten szól a papon keresztül: “VEGYÉTEK, ÉS EGYETEK EBBŐL MINDNYÁJAN, MERT EZ AZ ÉN TESTEM, MELY ÉRTETEK ADATIK…”, “VEGYÉTEK, ÉS IGYATOK EBBŐL MINDNYÁJAN. MERT EZ AZ ÉN VÉREM KELYHE, AZ ÚJ ÉS ÖRÖK SZÖVETSÉGÉ…”, ezekkel a hatásos szavakkal a felajánlott kenyér és bor megszűnik annak lenni, s valóságosan Krisztus Testévé és Vérévé változik; valóságos Testévé, Vérévé, Lelkévé és valóságosan istenivé.

Miatyánk

Mielőtt szentáldozáshoz járulunk, az Egyház arra hív minket, hogy mondjuk el együtt azt az imát, amit Jézus tanított nekünk. Szent Ciprián azt mondta: “Mely imádság az, amelyet az Atya szívesebben hall, mint az, amelyet egyetlen Fiától, Jézus Krisztustól hallott?”  Amikor a Miatyánk imádságát imádkozzuk, az Atya felismeri bennünk az Ő egyszülött Fiának hangját. Tehát, amikor az Úr imáját mondjuk, hanem a saját szavainkkal imádkozunk, hanem Istenével, ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel Jézus tanított minket imádkozni. Az imádság neve nem az, hogy az én Atyám, hanem a MI Atyánk. Ez a szeretetközösségre, a testvériességre és a megbékélésre hív minket. Ferenc pápa tisztán kifejezte, hogy ” Ez az imádság nem imádkozható gyűlölettel a szívünkben.” Ez az imádság az, ami felkészíti a közösségi létre a szívünket.

Szentáldozás

Hányszor előfordult már velünk, hogy azt mondtuk: “Éhen halok!”. A testünk nehezen viseli az éhségérzetet, ezért fejezzük ki magunkat ezen a módon.  Bár rendelkezünk egy ennél jóval mélyebb éhségérzettel, amikor az Istennel való kapcsolatra sóvárgunk. Krisztus étellé lett számunkra, hiszen nem akar ezzel az érzéssel hagyni bennünket. Azért jött, hogy életünk legyen, s hogy azt bőségben éljük.  Ez a szentáldozás (lat. communio szóból, ami közösséget, lelki közösséget is jelent – ford.) pillanata. Ekkor a pap előrejön, hogy kiszolgáltassa az Eucharisztikus lakomát. Amikor Krisztus testét magunkhoz vesszük, személyes és mély kapcsolatba, közösségbe kerülünk Vele. Amikor valaki eszik valamit, amikor az mondhatni testének részévé válik, eggyé lesz azzal vele, s senki sem tudja elvenni tőle. Amikor magunkhoz vesszük Krisztus testét, valami egészen más történik, nemcsak elfogyasztunk valamit, hanem végeredményben azzá válunk, amit eszünk, Krisztushoz hasonlókká leszünk. Ez az örök élet eledele, s aki ebből eszik, örökké élni fog.

Áldás és elbocsátás

A szentmise úgy fejeződik be, ahogyan elkezdtük, a keresztvetéssel. Békével mehetünk, találkoztunk Istennel a szentmisén és  ebből a találkozásból fakadó, megújult erővel folytathatjuk munkánkat, amelyet Istentől kaptunk. A liturgia végén a pap megáld minket. Az áldás szó a latin benedictio szóból származik, amely két szóból áll, a “bene” és “dicere” szavakból, ami azt jelenti, hogy “jót mondani” valakire, megáldani valakit. Általában, ha valaki áldást mond ránk, az nem tesz minket sem jobb, sem rosszabb emberré. Ugyanakkor, amikor Isten áld meg minket, szavai határozottan megváltoztatnak bennünket. Kegyelemmel ajándékoz meg bennünket, hogy megvívjuk a jó harcot. Ily módon, mikor a szentmise véget ér, kellő erővel folytathatjuk tovább keresztény életünket.

Forrás: Catholic-Link.org

Ezt a cikket Tóth Evelin önkéntes fordítónknak köszönhetően olvashattad el magyarul.

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás