Kinek szurkol Isten az olimpián?

Az olimpia kapcsán merült fel bennem az a kérdés, hogy az Isten melyik csapat, vagy éppen versenyző imádságát hallgatja meg? Mi alapján dönti el, hogy kinek segít a versenyben?

Isten mindenkinek meghallgatja imádságát, de győzni mindig a jobban felkészült, az erősebb, az ügyesebb, a gyorsabb fog. Gondolj csak bele, ha elsősorban az imádságon múlna a siker, a sportolók edzés helyett inkább órákat imádkoznának.

S ha az imádság lenne a döntő ebben a kérdésben, akkor valószínűleg áldott lelkű, remegő kezű nagymamáknak oszthatnák ki az aranyérmeket.

De akkor miért is imádkoznak, egyáltalán kell-e hogy imádkozzanak a sportolók?

„Megkérdeztem egyik legnagyobb sportolónkat, diadalmas és verhetetlen bajnokunkat, s azt mondta:
– Nincs magányosabb hely, mint a szorító!
De láttam, hogy a meccsek előtt, kesztyűs kezével alig észrevehetően keresztet vet a melle előtt. Ráadásul sokszor az ellenfele is ugyanezt tette: ketten imádkoztak a győzelemért, holott csak az egyik nyerhetett. „Szegény Isten- gondoltam magamban-, két fohász érkezik hozzá, két kérelem, de csak az egyiket teljesítheti. Az egyiknek megadja a győzelmet – a másikat ott hagyja kábán heverni a padlón, összetörve, véresen, pedig az is a Gyermeke! Hogyan van ez?
Amikor megkérdeztem erről, bajnok barátom elnevette magát.
– Én nem azért vetek keresztet, hogy Isten segítségét kérjem! (…)
– De hát akkor miért imádkozol?
– Nem azért, hogy nyerjek.
– Hát?
– Inkább talán a nyugalmamért. Mert én hiszek Istenben, s tudom, hogy az lesz, amit akar. Ha akarja: nyerek. Ha akarja: vesztek. A nyeréstől nem hülyülök meg, és a vesztés nem tör össze. Se nem akarok görcsösen győzni – se nem félek a vereségtől. Minden erőmet a meccsre koncentrálhatom. Érted?

Amikor keresztet vetek, én nem imádkozom. Azt hitted győzelmet kunyerálok a Jóistentől?…A fenét!…Tudod, mire gondolok?…” No Uramatyám, csinálok itt neked egy jó kis meccset! Nézd meg!” De amikor elkezdek bunyózni, már Őrá sem gondolok. Se az anyámra, se a hazámra, főleg nem a sikerre, pénzre, mert ha ilyesmikre gondolnék, azonnal lebénulna a kezem! Csak teszem a dolgom.
Valami ilyesmit mondott.”

Egy szó, mint száz, az imádság nem üzlet, hanem kapcsolat az Istennel, nem babona vagy éppen szerencsét hozó mozdulatsor, hanem éltető, felemelő, győzelmet és vereséget elviselni tudó, testet-lelket összehangoló, az embert nemesítő párbeszéd a Teremtővel.

Ezért kell, így kell imádkozni önmagunkért, és persze sportolóinkért is. Segítse őket az Isten, hogy a lehető legtöbbet tudják kihozni önmagukból, s ezáltal hazánknak dicsőséget, nekünk pedig örömet szerezzenek!

Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! Isten áldja Őket! (és persze minket is.)

Szabó Tamás – görög katolikus lelkész

hirdetés