Tízezren a 777-ért kampány
Interjú

Lelki áramszedők – interjú Adorjáni Dezső Zoltán püspökkel

Kolozsvár – „Megfoghatatlansága” sok ember számára teszi nehezen értelmezhetővé pünkösd ünnepét. Adorjáni Dezső Zoltán erdélyi evangélikus püspökkel Csinta Samu beszélgetett.

– Ha a karácsony, a húsvét ünnepkörének lényegét az emberek többsége talán képes megfogalmazni és megélni, a pünkösd már „légiesített” ünnep. Mihez kezdjünk a Szentlélek eljövetelével? Mit jelent az ön számára?

– Úgy tartom, hogy Jézus megfeszítéséig nyugodtan beszélhetünk történelemről, hiszen az ószövetségi korszak vagy az egyiptomi fogság krónikaszerűen leírható történelmi tények. Akárcsak Jézus születése, felnövekedése, gyógyításai, tanításai, amint elhozza az örömhírt, a szeretet evangéliumát hirdeti. Követhető az útja, a körülötte kialakuló vallási-politikai botrány, elfogása, elítélése, kivégzése. Mind-mind történelem. Ami azután történik, na, az az üdvtörténelem. Az a krónika, amit már nem lehet történetfilozófiai eszközökkel értelmezni, ahhoz a hit látása szükségeltetik. Hiszen egy emberi dimenzióban érthetetlen, mérhetetlen dologról van szó. Ne feledjük, a misztikum, a csoda már Jézus feltámadásával jelentkezik, s folytatódik a mennybemenetellel, amire viszont bűnösen kis hangsúlyt fektetünk. Szinte átugorjuk ezt a negyvennapos időszakot, tíz napra rá pedig következik a pünkösd, a Szentlélek kitöltetése. Pedig egy ideje más történelmet írunk, hiszen húsvétkor már megjelenik az új ég és az új föld.

– De hogyan viszonyuljon ehhez a misztikumhoz az az ember, aki a maga korlátozott eszközeivel igyekszik „belakni” saját hitét? Nekik hogyan igyekszik felrajzolni a történet ívét?

hirdetés

– Ha nem akarunk nagyon messzire, netán a teremtésig visszamenni, akkor az anyaszentegyház születésével kell kezdenünk, Jézus munkásságával. Amikor Isten csodálatos erejével megjelenik, és megszületik az egyház, kitöltetik a Szentlélek, életre hívja a hívő emberek új közösségét. A születés, a halál, a feltámadás mind-mind pontszerűen, egyszer és mindenkorra megtörtént események. A pünkösd viszont egy folyamatos történés elindítása, nem lehet úgy felfogni, hogy volt egyszer egy pillanat, Péter hatalmas beszédet tartott, háromezer ember megtért, kész, megalakult az egyház, vége a pünkösdnek. Nem, ennek az eseménynek állandóan folytatódnia kell, különben nincs egyház, közösség, hit. A mi hitünk állandó pünkösdi állapot, állandó kitöltetés. Ha nem így van, nem beszélhetünk igazi hitről, az egész megmarad a formális történelmi képződmény formájában.

– Van kedvenc pünkösdi példázata?

– Sűrűn és szívesen használok egy, a csíksomlyói zarándokvonattal kapcsolatos szimbólumot, amely a különböző magyar történelmi, kulturális és egyházi személyekre dizájnolt mozdonyok látványáról jutott eszembe. Azt szoktam mondani, ha ezek a mindentudó gépek fentről megkapják az energiát a vezetékre csatolt áramszedők révén, képesek húsz vagont is elhúzni Gyimesbükkig. Ha viszont a csápokat leszedik, egycsapásra magatehetetlen, rozsdásodásra ítélt hatalmas vasdarabokká válnak. Mindez érvényes a pünkösdi történetre is: ha az emberek nem veszik le Isten energiáját, a lelket, akkor a szerkezet, a csodálatos építmény ott marad, de képtelen lesz teljesíteni a hivatását. Azért imádkozunk, hogy az egyházban állandóan ez történjék. Sajnos, a vágyaink és a realitás között húzódik némi ellentmondás.

– Önben milyen utat járt be ez a tudatosodási folyamat?

– Én nem tudok hirtelen megvilágosodásról beszámolni, sem lovasbalesetből származó fejsérülésről. Miközben azt is elmondhatom, hogy az én életemben is elérkezett a pillanat, amikor kinyílt az ég. Gyerekkoromban minden természetes volt. Az is, hogy az Isten jelen volt közöttünk, hogy ott ültem nagyanyám mellett a templomban, és hallgattam apám prédikációit. És éreztem is, amint melegség járta be a szívemet, nemcsak azért, mert nagyanyám azt mondta, hogy most imádkozzunk. Aztán eljött a kamaszkor, amikor az ember elkezd gondolkodni az életről, Istenről, a vele való viszonyról, a hit–nem hit kérdésköréről. Mi több, a barátaival is elkezd beszélni mindezekről. Mindig szerettem gondolati síkon feszegetni a lényeges kérdéseket, ilyen volt például az iskolában sok esetben túlzásba vitt ateizmus. Apámmal is voltak kemény beszélgetéseink, ő végtelen türelemmel hallgatott meg, hatalmas empátiával magyarázott. Ugyanakkor soha nem kényszerített templomba járni, nem kellett szembesülnöm azzal a nyomással, amellyel a papgyerekek többségének igen. Legfeljebb olyan kérdésekkel, hogy nem kísérsz el a reggeli istentiszteletre, nincs kedved kántorizálni a román istentiszteleten? Többnyire mentem magamtól, de olyan is akadt, hogy nem. Volt időszak, amikor azt mondtam, nekem nincs ehhez kedvem, unom a sok öreget, más társaságba szeretnék járni. Ebből a hullámzásból, vívódásból tágult ki aztán a láthatár, jutottam érett élethitre a kamaszos dacból.

– Ma mit tart a legnagyobb talánynak az istenhitben?

– Talán a világegyetem és feltámadás összefüggését, az egyetemesség megváltását, a nagy, hatalmas létezés és a parányi feltámadott test közötti viszonyt. Az „ami fent van, az lent is van”, a „cseppben a tenger” kérdését.

– Miközben általános képzet szerint a pünkösd a legmegfoghatatlanabb ünnep, akadnak egyházak, amelyek éppen ezt az ünnepet állítják saját hitvallásuk középpontjába. Hogyan bánjunk ezzel a jelenséggel?

– Minden kor kitermeli a maga különleges kegyességi formáit. Úgy néz ki, hogy a 20–21. század erős kegyességi vonzása, gyakorlata az új és a régi klasszikus pünkösdizmus, amely ugyancsak protestáns gyökerűnek vallja és hirdeti magát. A pünkösdista lelkipásztorok prédikációikban és teológiai munkáikban előszeretettel hivatkoznak a reformátorokra, Lutherre. Azt állítják viszont, hogy eggyel túlléptek a történelmi egyházak hagyományos keretein, mert ők már a Szentlélek egyházát élik meg. Ennek a hangsúlyozását nem tartom hibának, túllihegése, egzaltáltsága viszont már felvet néhány kérdést. Az azonban tény, hogy Dél-Amerikában már bedarálta a katolikus hegemóniát az újpünkösdista mozgalmak egyike-másika. Közöttük akad olyan, amely karizmatikus mozgalomként a római katolikus egyház kereteiben lép fel, mások kiszakadtak onnan, miközben a dél-amerikai lelkület részének számító tánc, ének, vigasztalás, a Szentlélek értelmezésének ajándéka révén tízmilliókat hódítottak meg.

– Vélhetően idén is százezrek mennek fel a csíksomlyói nyeregbe. Nem zavarja, hogy a katolikusok szinte „kisajátítják” ezt az ünnepet?

– Csíksomlyó sajátos, egyedi jelenség a magyar hitéletben, amely korábban is nagy volt, de – elsősorban a médiának köszönhetően – még inkább kinőtte magát. Ezért aztán ma sokak számára úgy tűnhet, hogy a pünkösd nem más, nem több a csíksomlyói búcsúnál. Egy protestáns ember természetesen soha nem fog úgy búcsúra menni, mint egy katolikus, hiszen annak idején Luther épp a búcsúval való visszaélés ellen emelte fel a szavát. Szép római katolikus jelenség, amelyen jelen lenni jó dolog, hatalmas hitélmény, közösségépítő élmény. Amikor a katolikus testvérek eljutnak a felismeréshez, hogy egyetlen asztali közösség is legyünk, valóságos módon egyenértékű keresztény testvérnek ismerjük el egymást, hogy nem katolikus hívja a protestánst az asztalához és fordítva, hanem mindannyiunkat Jézus Krisztus, s együtt leszünk az ő vendégei, akkor szerintem ez a búcsú is tényleges ökumenikus jelleget öltene. És a jelenleginél is sokkal nagyobb eseménnyé válna.

(Forrás: erdely.ma, Csinta Samu)

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás