Amikor belépek a templomunk ajtaján, néha fájó csend fogad. Látom az üres padsorokat, hallom a falak közé záródott múlt emlékét, érzem, ahogy a hajdani közösség ereje lassan kifakul. Szeretett gyülekezetem, amely egykor élettől lüktetett, most mintha fáradtan szuszogna. Mégis, miközben szívem összeszorul, valami más is történik bennem: nem enged a remény. Hiszem, hogy az evangélium, amely egykor életet adott, ma is képes új szívként dobogni bennünk. Ezért keresem, hogyan lehet újra központtá válni. Megvan-e az élő test, ahol Krisztus szava lüktet.









