Bandukolás Isten oldalán vagy lélektépő Isten- és őnismereti út? Én inkább az utóbbinak éltem meg életem első gyalogos zarándoklatát, amelynek kegyelmeit nyersen és őszintén szeretném megosztani veletek.
A napokban a gyerekkori szobámban pakolásztam, hogy a régen sokat jelentő emlékeket őrző kacatjaimtól megváljak, amikor a kezem ügyébe akadt egy tizedikesként írt nyári élménybeszámolóm. Elolvastam és amellett, hogy a kis levél tartalma nagyon jól rávilágított, hogy már 15-16 évesen milyen irányba terelgetett és miket akart a szívemre helyezni a Jóisten, két mondat különösen is megragadott:
„terveztem elmenni valami zarándoklatra, de idén nem jött össze. Sebaj, ez majd a jövő nyár zenéje lesz.”
Tényleg, emlékszem, hogy el szerettem volna menni, csak nem mertem nekivágni, nem voltak optimálisak a körülmények és végül a következő és az azt követő nyarak sem teljesítették be azt a várakozásomat, hogy elmenjek egy gyalogos zarándoklatra – egészen idén augusztusig.
Biztos sokan hallottatok róla, vagy részt is vettetek már a Ferences Ifjúsági Zarándoklaton, amelyet általában augusztus 14-20 között tartanak és Esztergomtól Mátraverebély-Szentkútig gyalogolnak a fiatalok a ferences testvérek vezetésével. Tavaly is szemeztem a zarándoklattal, de nem sikerült elmennem, így idén már úgy éreztem, nem halogathatom tovább.
Ahogy közeledett a dátum, elbizonytalanodtam, kirándulni ugyan szeretek, de nem vagyok a legsportosabb emberek egyike, és egyébként sem értettem hirtelen, hogy mi szükségem van most erre: 40 fokban napi 25 kilométereket gyalogolni.
Aztán meggyőztem magam, főleg azzal, hogy nem szokásom megfutamodni a kihívások elől, na meg ha indíttatást érzek, hogy menjek, akkor igennel kell felelnem Istennek. Kíváncsi voltam, mit tartogat számomra ez az 5 nap gyaloglás; bár megannyi kétellyel ültem fel a vonatra, Esztergom felé megbeszéltem az Úrral, hogy nem tudom, miért megyek, de most már megyek, és ha kivisz a pusztába, akkor tudom, hogy gondoskodni is fog rólam. Így lett.
Őszinte leszek, összefolynak a napok és nem a legpozitívabb élményekkel tértem haza, de már most kezd megszépíteni sok mindent az idő. Nem tudtam lelkileg felkészülni az útra, a ráhangolódás elmaradt, éppen összepakoltam a hátizsákomat és kitéptem magam a mindennapok valóságából.
Ezért sokáig nem érkeztem meg lélekben.
Az első napon sikerült 24 kilométert egy olyan cipőben legyalogolnom, amit nemrég vettem (tudom, ne is beszéljünk róla), de legalább sokkal hálásabb voltam a következő napokért, amikor már a másik, jó cipőmben tettem egyik lábam után a másikat.
A zarándoklat bizonyos értelemben elrepült, néha viszont kifejezetten vánszorogott az idő meg én is, annyi élmény és tapasztalás ért ez alatt a kívülről monotonnak tűnő hét alatt, hogy nehéz lenne összeszednem őket. Iszonyú sokat tanultam magamról, a hibáimról, a hiányosságaimról, arról, hogy is tekintek Istenre. Sokszor voltam rendkívül kimerült és fáradt, általában mindenem fájt, és mivel előtte nem tettem ki magam ekkora, huzamosabb fizikai megterhelésnek, aggódtam, hogy bírni fogom-e.
Az első nap után meggyőződésem volt, hogy hazamegyek, mondván, mások sem maradnak végig vagy később csatlakoznak, elég lesz nekem két nap ebből a szenvedésből. Nem is tudtam koncentrálni arra, hogy imádkozzak, mert sokszor a következő lépésért is vért kellett izzadnom. Visszagondolva már mosolygok magamon, de akkor tényleg katasztrofálisnak éltem meg a helyzetet.
Végigcsináltam, de ez csak úgy sikerült, hogy a Jóistenbe kapaszkodtam, néha csak elkaptam Jézus ruháját és vonszolt maga után, mert egyedül már nem ment volna. A második napon cipőcserével már sokkal jobban bírtam, ott kezdett éledezni az akaraterőm: ha már ennyit beletettem, végig szeretném csinálni. A zarándoklatnak van egy napja, amikor 38-40 kilométert teszünk meg, a cél pedig Szécsény. El nem tudtam képzelni, hogy legyalogoljam, de nem akartam beszállni a minket kísérő kisbuszba. Körülöttem sokan inkább busszal mentek, ami megijesztett, mert nem akartam hátráltatni a menetet a büszkeségem miatt, de meghoztam a döntést, nem volt visszaút, még 8 kilométer várt ránk, tarlóban, sötétben, aszfalton. Elkezdtem szószerint könyörögni Istenhez, hogy segítsen – és végül összejött.
Kimerülten, elcsigázva, szinte Jézus hátán sikerült megérkeznem.
Isten kegyelméről és az ima kézzelfogható erejéről rengeteget tanultam. Egy-egy emelkedőn nemegyszer futott át az agyamon, hogy tulajdonképpen mit is keresek itt? Nem napi 25 kilométerekre találtak ki engem… De ezekben a megfáradt, kilátsátalannak tűnő helyzetekben felüdülésért, egy kis könnyebbségért imádkoztam és csodálatosan megerősítő volt fizikálisan érezni, ahogy Isten megadja, amit kértem. Nélküle nem ment volna, őszintén mondom, mert alacsony, vézna és gyenge vagyok, nem beszélve arról, hogy a fogyni nem akaró kilométereket mentálisan is le kell tudni győzni. Egy nagy mázlink van:
az életben semmit nem kell Isten nélkül csinálnunk.
Semmit. Mindig ott van, mindig gondoskodik rólunk, és akik Benne bíznak, nem szégyenülnek meg.
Amellett, hogy megtapasztalhattam (újfent) az Mennyei Atya gondviselését, lelkileg nem nevezhetem egy aranyos kis bandukolásnak ezt az 5 napot Isten oldalán. Az én lelkemet megszaggatta ez a pár nap. Erre lehet nem árt felkészülni. Persze nem törvényszerű, hogy egyformán élünk meg egy-egy zarándoklatot, ahogy az életben sem ugyanazok a megéléseink; Isten mindannyiunkat egyénileg szeret és vezet. De azért ez a fizikai kitettség, kimerültség és a megszokottból való kiszakítottság, a csend és a befelé figyelés (végre) felszínre hozhat olyan dolgokat, amelyek nem maradhatnak a mindennapok ragacsos homálya mögött. Ez lehet fájni fog. Sőt. Nekem kínzó volt, de hiszem, hogy nem volt értelmetlen, az Úr tudott ebben munkálkodni.
Hiszem, hogy nem volt hiábavaló megnyitnom és megsebeznem a szívemet Isten előtt.
Biztatok mindenkit, hogy ha lehetősége adódik, menjen el egy zarándoklatra, akár egyedül, akár olyanokkal, akiket ismer. Ha valamitől félünk, általában arrafelé van keresgélnivalónk. A szorongásainkon túl nagy kegyelmek várnak. Bennem mondjuk a megtapasztalásaim után még elég erős kettősség táncol: olykor azt gondolom, jövőre is megyek, egy másik pillanatban pedig a világért sem mennék. Nagy szerencsém, hogy igyekszem nem én eldönteni, hogy mit is csináljak. Jézus megbízhatóbb tanácsadó és önmagunkhoz és Istenhez vezető GPS-nek sem utolsó.
hirdetés
