Az adventi időszak sokak számára ma csupán a karácsonyt megelőző sürgés-forgás ideje, ám a keresztény hagyományban jóval mélyebb valóságot hordoz: az Úr eljövetelére való készület misztériumát. Barsi Balázs OFM szerzetes atyát kérdeztük arról, mit jelent valójában ez a várakozás, és hogyan fedezhető fel benne Isten megelőző szeretete. A beszélgetés során szó esett arról is, hogyan őrizhető meg a karácsony szakrális jellege egy anyagiasodó kultúrában, milyen akadályai vannak ma az Istennel való találkozásnak, és milyen utat láthatunk a keresztény család megújulása felé. Balázs atya mély teológiai és lelkipásztori tapasztalatából kiindulva beszél a szeretet valódi természetéről, az alázat misztériumáról, az imádság tanulhatóságáról, valamint az Egyház előtt álló kihívásokról és tisztulási folyamatról. Szavai rámutatnak, hogy a kereszténység lényege ma is ugyanaz, mint kétezer éve – az élő Istennel való találkozás. Az alábbi interjú erre a mélységre hív: visszatérni a gyökerekhez, ahol a hit, a szeretet és az emberi méltóság újra értelmet nyer.
Balázs atya, sokan az adventet ma pusztán a karácsony előtti készülődés időszakának tekintik. Mit jelent valójában az „adventus Domini” – az Úr eljövetelére való várakozás – egy hívő ember számára?
Valóban készületről beszélünk – csakhogy elsősorban nem az ember, hanem maga az Atya készült erre a találkozásra. Mindig a gyökerekig kell visszamennünk. Ez a világ önmagában nem képes megmagyarázni a saját létét: megokolhatatlan, hogy egyáltalán van. Logikailag szinte abszurdum – és mégis létezik. Ez pedig feltételez egy Teremtőt. De miért teremtett? Isten személy, a lét legmagasabb rendű módján. A Szentháromság benső életében létező szeretet nem maradhatott önmagába zárva. Szent Bonaventura úgy fogalmaz: a világ Isten kiáradása – nem panteista módon, nem szükségszerűségből, hanem ez szabad túlcsordulás. Isten, az Atya ki akarja árasztani ránk azt a szeretetet, amelyet a Fiú iránt táplál. Erre utal a ferences zseni, Duns Scotus is, amikor azt mondja:
Isten előre látta Fia megtestesülését, és benne már minket is és ez független a bűnbeeséstől.
Ezért kell nekünk is komolyan venni ezt az isteni készületet. Isten mindig megelőz bennünket: nem mi készülünk elsősorban, hanem Ő készül hozzánk. Ő eleve el akart jönni közénk. Nem véletlenül énekeljük a szentmise elején: „az Úr mondá nékem: Fiam vagy te, én ma szültelek téged” (Zsolt 2,7). Itt még nincs karácsony, nincs föld, nincs univerzum – csak Isten benső életében az örök eredések. És mi ebbe a szeretetbe vagyunk belefoglalva. A mi első feladatunk tehát az, hogy erre az isteni előkészületre figyeljünk, hogy be tudjuk fogadni ezt a szeretetet – és benne egymást is.
A mai, anyagiak által vezérelt világban hogyan tudjuk a karácsony lényegére irányítani a figyelmünket?
Nekünk a saját figyelmünket kell a mélység felé fordítanunk, nem pedig a világ figyelmét próbálni irányítani. A szentekre – Szent Ferencre is – maga a világ figyelt fel, még ha nem is értettek vele mindenben egyet. Tudták róla, hogy körülötte valódi élet van. Ebben az időszakban különösen fontos a lelkigyakorlat, az elcsendesedés; hogy a házastársak együtt imádkozzanak. El kell mélyítenünk a készülődést. Persze belefér ebbe a takarítás, a főzés, az ajándékok beszerzése is – hiszen mindez valójában nagy, merész kísérlet az átváltoztatásra. A családi otthon ugyanis átváltoztatott tér: az a hely, ahol fogantunk, ahol megszülettünk, ahol először megláttuk a napvilágot. Ez számunkra szakrális tér, mert a személyünk mélyén – az oszthatatlan és szabad lényünkben – nem a szüleinktől eredünk, hanem Isten teremtő szeretetéből. Amikor ebbe a szent térbe ajándékot viszünk, tulajdonképpen arra vállalkozunk, hogy az anyagot átlényegítsük: egy profán tárgyat emelünk be a kapcsolatunk szent terébe. Az ember önmagában is elképesztően szakrális lény. Éppen ezért a legnagyobb fenyegetettség – véleményem szerint – az ember deszakralizálása.
Ebből a szakrális világból egyszerűen nem szabad kiszakadnunk.
Ne feledjük: a gonosz szellem mindig tárgyiasít. Neki mindig a tárgy a fontos. A rendházban jó szokásunk, hogy kihúzzuk egymás nevét karácsony előtt, és ajándékot veszünk annak, akit húztunk. Néha bizony szenvedünk, mert nem tudjuk, minek örülne a másik. Krisztus azonban „kitalálta”, minek örülünk – még akkor is, ha eleinte nem örülünk neki: mert mi legtöbbször valamit várunk tőle, Ő pedig önmagát adja nekünk. A mai ajándékozási áradat sajnos gyakran abba az irányba sodor, hogy elvágjuk cselekvéseink humánus és egyben isteni gyökereit.
Fotó: N.J.
Sokszor hallhattuk Öntől, hogy a kereszténység nem „vallás”, hanem találkozás az élő Istennel. Mi a legnagyobb akadálya ma ennek a találkozásnak az emberek életében?
Természetes, hogy minden vallás – valamilyen módon – kapcsolatot keres Istennel; az ember Istent keresi. Ádámot azonban maga az Isten keresi: mert Ő az, aki készül, aki elindul felénk. Egy gyermek számára az egész élet a szüleivel való kapcsolatból bontakozik ki, különösen egészen kicsi korban. Isten kegyelme, hogy a paradicsomi szakadás ellenére maradt bennünk valami az eredeti állapotból. A gyermeknek éppúgy szüksége van ételre és italra, amelyet az édesanyjától kap – hiszen előtte kilenc hónapon át benne élt.
„Aki bennem van, és én őbenne…” – micsoda mélységek ezek!
A gyermek azért tanul meg beszélni, mert utánozni akarja azokat, akik szeretik őt, részt akar venni az életükben. Beszélni senkit sem lehet „megtanítani”; ez az ösztön félelmetesen mély, mert a szeretetközösségbe akar belépni. Így tanul meg beszélni és szeretni – anélkül, hogy tudná, miért éppen ez az édesapja és ez az édesanyja. És valójában nem is elsősorban hozzájuk tartozik, hanem Istenhez. Neki kijár, hogy egy Isten szeresse – másként nem lenne értelme az életének. E szeretet kötelékében érti majd meg fokozatosan: csak ez a férfi az ő apja, és csak ez az asszony az ő anyja. Később persze megérti a hogyan-t is: tőlük fogant, tőlük született. Mélységes aberrációnak tartom, amikor a szexualitásból próbálják levezetni a szeretetet, ahelyett, hogy a szeretetből fakadna az érósz. A sorrend a lényeg: mi miből ered? Isten végtelen és felfoghatatlan intelligencia. Szükségünk van a sensusra, a szellemi érzékre, amely nevelés útján alakul ki bennünk. Amikor belépünk egy családba, rögtön érezzük, hogy ott szeretet van – még ha nem is tudnánk leírni. A gyermek is a szülei révén megérzi, hogy a templomban van, nem pedig egy bálteremben. Ez az érzék elsősorban az emberi kapcsolatok finomságaira nyitott.
Az ünnep pedig némelyek számára gyógyítás, másoknak iskola: a legmélyebb emberi érzések kiművelésének helye.
Sok családban a karácsony Isten nélkül zajlik. Milyen utat lát Balázs atya a keresztény család újjászületéséhez?
Lehet, hogy ők Isten nélkül élnek, de Isten nincs nélkülük. A távolról, felszínesen megélt ünneplés is felébreszthet bennük valami vágyakozást, amelyet egyelőre kisebb dolgokkal próbálnak betölteni. Pedig ezt a vágyat nem lehet kielégíteni, hiszen Isten végtelen. Nekünk, keresztényeknek ezt a légkört kell bevinni a világba, a közösségekbe. Egy patrológustól hallottam: az első keresztények abszolút példák számunkra, mert képesek voltak Krisztusért meghalni. Később aztán meg kellett tanulni Krisztusért élni is — és szentté válni. Ő jegyezte meg azt is, hogy néha úgy tűnik, mintha szeretettel akarták volna ,,beszeretni” a nem hívőket az Egyházba, mintha a szeretet valamiféle háló lett volna. Csakhogy nem az a módja ennek a ,,beszeretésnek”, hogy azt ismételgetjük: tartozzatok hozzánk. Először magatokhoz tartozzatok, és Istenhez tartozzatok. A legfontosabb kérdés egy keresztény számára az: hogyan viszonyul a nem hívőkhöz, munkatársaihoz, környezetéhez, azokhoz, akik körülötte élnek. Szeretnünk kell a másikat — de nem azért, hogy kereszténnyé tegyük.
A szeretet közlése maga a kereszténység.
Ma például azért is állt le a misszió bizonyos értelemben, mert befelé kell sűrűsödnünk. A sónak igazán sónak kell lennie, a világosságnak pedig valódi világosságnak. Ahogyan a nem hívők is meghívnak minket színházba vagy más eseményekre, úgy mi is meghívhatjuk őket. Emlékszem, amikor a kilencvenes évek elején elindult a katolikus rádió és televízió, volt, aki javasolta, hogy jelezzük a nézőknek: „vigyázat, vallási műsor következik”, mintha valami tiltott tartalom lenne. Nem értettem egyet ezzel. A világ polgárainak emberi joga tudni, miben hisznek a katolikusok — és miben nem. Nekünk is nyitottnak kell lennünk, meg kell hallgatnunk akár kortárs, nem hívő filozófusokat is, hogy lássuk, hogyan gondolkodnak. Nekünk a saját hitünkből kell őket meghallgatnunk. Számomra – szerzetesként – is küldetés, hogy befelé figyeljek, és valóban kereszténnyé váljak — mert mintha még nem lennék egészen az. Amikor ez a belső figyelem elér egy bizonyos koncentrációt, akkor kitör — de soha nem mások ellen tör ki.
Mit tanulhatunk Szent Ferenctől az adventi időben – különösen a szegénység, az egyszerűség terén?
Szent Ferenc nem valamiféle visszaélésre adott reakcióként indult el, hanem saját hitének mély indításaira válaszolt. A romos San Damiano-templomban egyszer csak megelevenedett előtte a feszület képe, és hallotta a szót: „Ferenc, nem látod, hogy házam roskadozik? Menj és építsd fel!” Ő pedig azonnal engedelmeskedett, és építeni kezdte. Hatalmas üzenet ez számunkra: ha együtt építjük a templomot, a családi otthont, akkor mi magunk válunk egyre inkább családdá, egyházzá. Mindez az ember szellemi természetét is kifejezi. Szent Ferencet mélyen megrendítette Jézus születése: hogy Betlehemben jött világra, szegényen, szinte semmivel, csupán két ember szeretetétől övezve. Amikor Greccióban megünnepelte a karácsonyt, fölszentelt diakónusként prédikálva ő mondta ki először a teológia történetében: Isten alázatos. Küldetése így természetesen a nélkülözők, a leprások, a nyomorgók közé vitte, mert felismerte: „amit egynek tesztek, azt nekem teszitek”. De mindez Ferenc számára soha nem „program” volt.
Eszembe jut, amikor Robert Sarah bíboros Amerikában járt, és egy nagy tüntetés zajlott éppen. Az egyik táblán ez állt: „Le a szegénységgel!” A bíboros így felelt: „Nem! Le a nyomorral — de a szegénységgel nem.” Szent Ferenc szegénysége egyfajta elegáns szegénység: kimeríthetetlen és mégis egészen konkrét. Mi, ferencesek igazából nem vagyunk szegények — de ez vádlóan ott áll előttünk. Csak szeretnénk azok lenni.
A valódi szegénység ugyanis Krisztusból fakad.
Ennek a napnak nagyon pontosan kidolgozott rendje van. Sem mi nem megyünk haza a családjainkhoz, sem ők nem jönnek ide. Valahogy úgy, ahogyan egykor a diákjaimnak mondtam: amikor megházasodtok, az első nap csak ketten legyetek együtt. Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy a család ne lenne fontos — de Istenért vállalt közösségünkben mi egy testvéri családot alkotunk; úgy, mint Mária, Márta és Lázár. Megfontolandó gondolat: ha Krisztus Urunk nem jött volna el, soha nem találkoztam volna azokkal a szerzetes testvérekkel, akikkel ma együtt élek. Különösen, ha nem lett volna Szent Ferenc, aki mindenestül Krisztust akarta követni. A mi közösségünk nem egyszerű barátság:
inkább feladat, újfajta vérségi kötelék, mélységes lelki rokonság.
A kolostorban ilyenkor hatalmas készülődés zajlik, főként a liturgia körül. A templomban a hívek szolgálata, a velük való találkozás, majd az esti vecsernye — tele kiművelt himnuszokkal, antifónákkal, zsoltárokkal — mind hozzátartozik ehhez a szent időhöz. Misztikus élmény, amikor a novíciusok felveszik a karjaikba a gyermek Jézus szobrát, és énekelve vonulunk végig a gyertyákkal megvilágított folyosókon. Végül megérkezünk az ebédlőbe, ahol meggyújtjuk a karácsonyfa gyertyáit: az elsőt a Mennyei Atya imádására; a másodikat Jézusért, aki eljött közénk; a harmadikat a Szentlélekért, aki elhozta Őt; majd a Szűzanya tiszteletére, Szent Józsefért… Gyönyörű rítus ez. Sorban gyúlnak a gyertyák a pápáért, az egész Egyházért, közösségünkért — azokért is, akik már elhagyták a rendet —, a kereszténységért és minden emberért. Az este egyik legszebb pillanata, amikor a legfiatalabb novícius — diakónusi ruhába öltözve — elmondja ünnepi beszédét. Ezután közösen elfogyasztjuk az ünnepi vacsorát, majd átmegyünk a társalgóba, ahol a karácsonyfa alatt már várnak ránk az ajándékok. Aztán jön az éjféli mise, majd a hajnali mise. Csodálatos, mélyen átható közös ünneplés ez.
Ön gyakran beszél az engedelmesség és alázat erényéről. Ezek ma szinte „tiltott szavak”. Mit jelent ma alázatosnak lenni egy önérvényesítésre épülő világban?
Ilyenkor mindig ahhoz a bizonyossághoz nyúlok vissza, hogy egyetlen valaki mondhatta ki igazán magáról: Ő alázatos. Ha valaki maga hangoztatja az alázatosságát, akkor valójában nem az. Az alázat ugyanis olyan mélyen az ember személyének legbensőbb rétegéhez tartozik, hogy aki valóban birtokolja, az nincs is tudatában annak. A Jézus Krisztusból áradó békesség az alázat forrása — ugyanakkor erény is, amelyre sokan törekszünk. Mégis, minden erőfeszítésünk gyakran oda fut ki, hogy csupán ál-alázatot gyakorlunk, nem pedig valódit. Az igazi alázathoz rendkívül mély istenkapcsolat szükséges, amely két véglet között feszül: az egyik pólus, hogy felmérhetetlenül értékes vagyok, mert Isten szeret; a másik, hogy önmagamban semmi vagyok. E kettő együtt adja az emberi alázat lényegét. Az alázat talán az emberi lét legnagyobb misztériuma. Tanulható — de ma már mintha hiányozna a keresztény illemtan, miközben a világ illemtana sokszor inkább arra kísért, hogyan tartozhatnék az elit körébe. A keresztény illemtan azonban a szeretet illemtana:
ezen az úton indulhatunk el az igazi alázatosság felé.
A szeretet szót a ma embere elhasználta: sokan érzelmet, elfogadást vagy tetszést értenek alatta. Mit jelent az igazi, keresztény szeretet, amelyről Jézus azt mondta: „ahogyan én szerettelek titeket”?
Főként azért használjuk olyan sokat a „szeretet” szót, mert a szeretet az ember legvégső, legmélyebb ereje: mindent megmozgat bennünk — a sejtjeinket, az idegrendszerünket, egész lényünket. Éppen ezért üresedhet ki olyan könnyen a mai világban: mert mindenünket érinti, és ami ennyire és mindent érint, azt a szóhasználat könnyen kiüresíti. Nincs szó, amit könnyebb volna kiüresíteni, mint a szeretet szót, hiszen valójában abból vagyunk, az jár át bennünket teljesen. És ha mindent átjár, akkor Krisztusnak is köze van hozzá, hiszen Benne van a teljesség, Ő fog át mindent. De mit jelent szeretni úgy, ahogyan Ő szeret? Akarni, hogy a másik legyen. A Teremtőm engem az üdvösségre alkotott, és ugyanígy nekem is akarnom kell embertársam üdvösségét. Titokzatos módon imádkoznom kell érte — ez a szeretet egyik legmélyebb formája.
Fotó: Bodnár Patrícia
De hogyan kell jól imádkozni, jól csendben lenni Istennel?
Gyakran eltöprengek azon, vajon miért kérték a tanítványok Jézustól: „Uram, taníts meg minket imádkozni”? Mi indította ezeket az egyszerű halász embereket arra, hogy ilyen kéréssel forduljanak a Mesterhez? És milyen erő lehetett Jézus vonzásában, hogy amikor meghallották a „Kövess engem!” felszólítást, mindent hátrahagytak és elindultak utána? Nehéz ezt akár elképzelni, nemhogy megfilmesíteni.
Talán az az igazság, hogy a tanítványok megérezték: Jézus valamilyen titokzatos vonzerőt hordoz. És amikor megtanította nekik az imádság szavait, valójában olyasmit adott át, amit csak pünkösd után értettek meg igazán. Az imádkozás megtanulásának pedig soha nem érünk a végére. Olyan ez, mint a kisgyermek beszéde: vágyódik rá, hallgatja a szüleit, és egyszer csak megszólal.
Az Isten felé is kell valamiféle rajongás, vágyakozás; csak ebből születik jó imádság.
Sok hívő érzi úgy, hogy az Egyházban ma mintha „kettős beszéd” lenne. Egyfelől hagyományról és megtérésről, másfelől alkalmazkodásról és modernizációról hallunk. Hogyan látja Ön ezt a kérdést?
A mélyben a kettő ugyanaz. A felszínen lehet lövészárkokat ásni és egymásra tüzelni — például azon vitatkozni, hogy az új rítusú mise érvényes-e vagy sem – természetesen érvényes – vagy, hogy melyik forma „jobb” a másiknál. Ezek a viták sokszor figyelmen kívül hagyják a fejlődést, amely csak szerves kibontakozás lehet, nem ideológiai alakítgatás. Ezek a felületes és heves viták. Gyakran inkább egyfajta idegi gyengeséget tükröznek: nem merünk a mélyre tekinteni, nem merünk türelemmel és alázattal szenvedni azért, ami nyilvánvaló. Mert világos, hogy a régi rítusnak is volt – és van – üzenete, és az újnak is van.
A szentmise minden korban utat talál az emberhez.
Újra és újra hangsúlyoznom kell: a mélyben a kettő egy. Akár a missziós nyitottság idejét éljük, akár azt, amikor befelé kell fordulni és elcsendesedni, a lényeg akkor is ugyanaz. A találkozás helye mindig a mélységben van — oda kell visszatérnünk újra és újra. És ez a mélység a szentmiseáldozatban való részvétel és az áldozat.
A szexuális visszaélések botrányai súlyosan megtépázták az Egyház tekintélyét. Hogyan lehet erről evangéliumi módon beszélni, és hogyan lehet az Egyházban valóban gyógyulást és megtisztulást elérni?
Éppen nyakig benne vagyok Robert Sarah bíboros legújabb könyvének fordításában, amelynek címe: Van-e Isten? Ez a mű pontosan ezekkel a problémákkal foglalkozik, és Sarah bíboros rendkívüli tisztánlátással közelít hozzájuk. Semmit nem kell mentegetni – semmit, csak magát az Egyházat! A kisgyermekek ellen elkövetett papi bűn rettenetes, és nincs rá mentség. Az emberiség története tele van bűnnel Káintól kezdve, mégsem ítélhetem el magát az emberiséget, és nem léphetek ki belőle – hiszen akkor nem maradna hová mennem. Az Egyház az emberiség utolsó, egyetlen összegyűjtési helye. És az emberiségben még mindig rengeteg jóindulat van. Az Egyház azért katolikus, mert az egész emberiségre tartozik; nem magánügy. Lehet – sőt kell – felháborodni, de a dühnek nem az Egyházra kell irányulnia, hanem azokra az emberekre, papokra, egyházi személyekre, akik ezeket a bűnöket elkövették – pontosabban: az ő cselekedeteikre. Sarah bíboros azt mondja: olyan ideológiák férkőztek be az Egyházba, amelyek nem az Egyháztól valók, és ezek meg is fertőzték azt.
Nekünk azonban meg kell tisztulnunk ezektől – és igenis van bűnbánat.
Sarah bíboros hosszabban kifejt egy megrendítő történetet egy náciról, aki rengeteg embert végeztetett ki. A nürnbergi perben ez a katona egy lengyel papot kéretett maga mellé – talán maga sem tudta, miért; az isteni kegyelem rendelte ezt a papot oda neki. Halálra ítélték, és ő megkérte az atyát, hogy gyóntassa meg. Több mint fél órán át zokogva gyónt. Megkapta ugyan a korabeli büntetését, mégis: a kegyelem megérintette és megtérésre vezette. Sarah bíboros azt mondja: az Egyház elvben megengedné a halálbüntetést, de azt tanácsolja, hogy tartózkodjunk tőle és soha ne gyakoroljuk. Pilátus azt mondta Jézusnak, hogy hatalma van Őt keresztre feszíteni vagy szabadon engedni. És mit válaszolt Jézus? „Semmi hatalmad nem volna, ha onnan felülről nem kaptad volna.” Az Egyház tanítása is ez: ne éljünk a halálbüntetéssel, mert nagyobb dolog az, ha meghagyjuk a személy számára a megtérés lehetőségét. Érdekes jelenség, hogy a mai szélsőséges liberális gondolkodók az emberi élet érinthetetlenségét hirdetik minden körülménytől függetlenül és a halálbüntetést, mint önmagában rossz cselekedetnek minősítik a körülményektől függetlenül – és ez helyes is –, ugyanakkor a magzatok életét nem tekintik sérthetetlennek. Sarah bíboros finoman rá is kérdez erre: ha valaki azt állítja, hogy „a kinti embert” minden körülménytől függetlenül megölni annyi, mint bűnt követni el, akkor önmagát árulja el, hiszen ezzel kimondja: a „benti”, az anyaméhben lévő gyermek megölése is ,,önmagában” gonosz cselekedet.
Kicsit mintha felfordult volna a világunk, LMBTQ, többneműség, eutanázia legalizálása… és még hosszan sorolhatnám. Gondolta volna még pár évtizeddel ezelőtt, hogy 2025-ben erről kell, hogy beszélgessünk?
Nem, egyáltalán nem. Ha a mély hittel élő bátyám vagy édesanyám megtapasztalta volna azt a helyzetet, hogy egynemű párok kapcsolatára lehet áldást adni, azt hiszem, belehaltak volna a fájdalomba. Sok azonban a félreértés és a pontatlan szóhasználat, ezért idővel tisztulni fog a kép. Számomra már az is megrendítő volt, amikor Szent II. János Pál pápa egyre többet kezdett beszélni a házasságról, hangsúlyozva, hogy a férfi férfi, a nő pedig nő. Valószínűleg már a nyolcvanas években látta, merre tart a világ. Őszintén szólva, mi magunk sem voltunk felkészülve mindenre.
Nagyon fontos, hogy ne próbáljuk kimagyarázni vagy tisztára mosni az Egyházon belüli visszaéléseket, amelyek jogos botrányt okoztak. Amikor azt halljuk másoktól: „nem ítélem el, nincs jogom elítélni…”, akkor fontos tisztázni: bocsánat, de van jogunk. Nem a személyt ítéljük el, hanem a cselekedetet. Kimondjuk, hogy amit tett, az bűn — de nem mondjuk, hogy ő maga lenne a bűn. Amikor gyónok a magam tetteit is elítélem, de személyem megmentését várom a feloldozással. A gyóntató pap is elítéli a bűnös tetteinket, gondolatainkat, mindazt, amit elkövettünk, miközben szeretettel fordul a személy felé és közvetíti megváltó Jézusunk feloldozását.
Ezt a különbséget mindig ki kell emelnünk.
Gyakran felszólal a mesterséges intelligencia kapcsán, vannak, akik szerint ellene van. Cáfolja?
Egyáltalán nem vagyok a találmányok ellen. Az atomenergia is rendkívül fontos — mégis lett belőle bomba, és én a bombával szemben állok. A mesterséges intelligenciával kapcsolatban pedig ott húzom meg a határt, amikor valaki személyként kezdi kezelni. Soha nem lesz személy. Soha! Soha nem fog szeretni téged, és nem is fog gyűlölni.
A mesterséges intelligencia csupán eszköz, mégpedig olyan eszköz, amely teljesen az ember hatalma alatt áll. Egyetlen feladatunk van vele: humanizálni, azaz az ember javára, emberhez méltó módon használni. Mert csak az ember él az emberért, és csak az ember képes az embert megmenteni.
Fotó: N.J.
A Szentatya, XIV. Leó pápa kinevezése új korszakot is jelezhet az Egyház életében. Hogyan látja Balázs atya az új pápa személyét, illetve milyen üzenete van a keresztények számára, hogy a Szentatya John Henry Newman bíborost az egyháztanítók sorába emelte?
Amikor először megláttam a Szentatyát, azonnal feltűnt a tartása: elegáns, méltóságteljes és egyáltalán nem játszik szerepet. Meggyőződésem, hogy nem fog kapkodni, és nem a látványos gesztusokra helyezi majd a hangsúlyt. Sokkal inkább a folytatólagosság, az egyház élő hagyományába szervesen illeszkedő vezetés fogja jellemezni, és minden lényeges kérdést a maga mélységében fog megvizsgálni. Az sem véletlen, hogy elődje, XIII. Leó pápa emelte bíborosi rangra az anglikánból katolikussá lett John Henry Newmant. Newman rengeteg rágalmat kapott áttérése után, mégis félelmetes mélységgel látott rá a hit és az emberi lélek valóságára. Tőle származik például az a gondolat, hogy a lelkiismeret Krisztus velünk született, bennünk élő hangja. Ennek a hangnak kell engedelmeskednünk.
Elképzelhetetlen, hogy ez a végső, belső hang „bepiszkosodjon”.
Ezért is olyan jelentős Newman tanítása, mert bebizonyítja, hogy van – szerinte 7 érv –, ami alapján bizonyossággal meg lehet állapítani, hogy egy új tan annak a kifejlődése-e, ami az előzőekben benne volt, vagy idegen tőle. XIV. Leó pápa Newmant egyháztanítóvá avatta — mintha csak azt üzenné: tessék olvasni Newmant! A mostani konferenciabeszédeimnek is ő lesz a vezérfonala. Newman olvasása nehéz, de csak azt érdemes olvasni, ami nem könnyű. Nála különösen világosan látszik, hogy az igazságot akkor is keresi, amikor az szembemegy saját érzésvilágával. Néhány hete súlyos szakadás történt az anglikán egyházban: a canterburyi érsek asszony bejelentette, hogy többé nem használják az „egyház” elnevezést; helyette „Angol Anglikán Gyülekezetnek” hívják magukat. Köszönöm szépen — ezzel gyakorlatilag meg is mondták, kik ők valójában. Kétségbeejtő fejlemény. Eközben az anglikánból lett katolikus Newmant a Szentatya egyháztanítóvá emelte. Newman egész törekvése arra irányult, hogy visszavezesse az anglikán közösséget eredetéhez, a gyökerekhez. Sokan nem akartak „elmélyülni” — Newman viszont lement a mélybe. Tőle olvastam a megrendítő vallomást: „félek, hogy katolikussá kell lennem”. Ezt a mondatot talán a mai liberális köröknek is gyakrabban kellene ismételgetniük: „félek, hogy katolikussá kell lennem” — vagyis: félek, hogy el kell fogadnom a valóságot, azt, hogy a férfinak férfi természete van, a nőnek pedig női, de ez csak azért ,,katolikus” mert az egész emberi történelemben egyetemes.
Magyarországon sokan érzik, hogy a társadalom mélyen megosztott – politikailag, kulturálisan, sőt lelkileg is. A közbeszéd is gyakran gúnyos és durva. Hogyan lehet visszatalálni a szelíd szó és igazság szeretetéhez, és mit tehet a keresztény ember, hogy ne váljon részévé ennek a megosztottságnak?
A családi nevelés az első és legfontosabb alap. Mélyen elszomorít, amikor már fiatal lányokat is hallok „B-dúrban” beszélni. Édesapámtól, nagyapámtól, bátyámtól soha, egyetlenegyszer sem hallottam ilyen szavakat otthon. Megdöbbent az is, amikor egyházi személyeket hallok haragjukban gondolkodás nélkül ilyen kifejezéseket használni. Be kell látnunk, hogy a politikai kommunikáció is sokszor megengedhetetlen hangnemben zajlik — mindkét oldalon, ha egyáltalán beszélhetünk még „oldalakról”. Úgy látom, lassan már nem politikai oldalak vannak, hanem nagy emberi kérdések, amelyek emberi felvállalása a politikusok emberi feladata.
Fel kellene ismernünk, hogy egy hajóban evezünk: közös nyelvet beszélünk, ezért értjük egymást. Kultúránk gyökere összeköt és megtart bennünket. Ez egy mély, egzisztenciális egység, amelyet újra át kell élnünk. Úgy gondolom, nagy szenvedések árán jutunk majd el oda, hogy kialakul egy közös, nemzeti minimum. Muszáj lesz megszelídülnünk. Ma fájóan hiányzik a másik ember tisztelete; az emberek sokszor gondolkodás nélkül rágalmazzák és bántják egymást.
Olyan bűnöket követünk el egymás ellen ezzel a gyönyörű magyar nyelvvel, amelyek szinte jóvátehetetlenek.
Balázs atya, van olyan vágya, amit megosztana velünk a készülődés időszakában?
Bennem élő vágy, hogy nemcsak az újszülött Jézussal, hanem a négy-öt éves Jézussal szeretnék találkozni Názáretben, és beszélgetni Vele – tudva, hogy kicsoda Ő: az élő Isten Fia, az örök Isten. Bocsássanak meg, már a gondolat is annyira megérint, hogy inkább elhallgatok, mert a szavak már nem érnék el azt a mélységet, amit érzek.
hirdetés
