„Rájöttem, hogy a lelkemet senki nem lophatja el, mert az Istené” – egy fiatal nő, aki kiszabadult a prostitúció fogságából

„Hogyan és miért dönt egy nő amellett, hogy üzletet csinál a testéből? Mi történik a lelkével, amikor már tükörbe sem tud nézni?  Mi zajlik benne, amikor nemcsak a teste, hanem a lelke is emberkereskedők csapdájába kerül? Megrázó vallomás egy fiatal lánytól arról, miként vált emberkereskedelem áldozatává és hogyan talált a halál torkában Istenre.”
A Bizony, Isten YouTube-csatorna megrázó és őszinte videóját szemlézzük.

Amikor arra gondolunk, hogy rabszolgaság, mindig a szörnyű történelmi múlt jut eszünkbe. Pedig ez a jelenség sajnos ma is velünk él. A modern kori rabszolgatartók az áldozatok kiszolgáltatott helyzetére, jóhiszeműségére építenek. Történetünk szereplőjének sikerült új életet kezdenie, sokan azonban nem találják meg a lehetőséget és az erőt a változtatáshoz. Az általa megosztottak szolgáljanak tanulságul a hozzá hasonló helyzetben élőknek és mindenkinek, aki úgy érzi, lehetősége van segíteni a drámai élethelyzetben lévő sorstársainak.

„A kemény élet, az jött magától, de a prostitúció szerintem azért jött be az életembe, mert mélyszegénységben, nyomorban éltünk, és többször szexuálisan zaklattak már fiatalon. Olyan helyzetben éltem, ahol nem igazán volt emberi méltóságom.

Akkoriban egy anyaotthonban laktam két kistestvéremmel és az édesanyámmal, és ott a többi anyukának a párjai börtönviseltek, erőszakosak voltak, és mikor ők jöttek be látogatni őket, megláttak engem. Ott ismertem meg egy srácot, aki felajánlotta, hogy dolgozzak neki. Egyfolytában ott volt bennem az ellenállás, úgy éreztem, hogy ez egyáltalán nem fog menni, meg hogy képzeli, meg elegem volt, hogy már megint csak ennyi értékem van, mert megint csak erre vagyok jó. Aztán azt gondoltam, hiába lázadok ez ellen, ettől még nem változnak meg a dolgok – az emberek tényleg így kezeltek és ennyire tartottak.

Igazából már amikor megjelentem az interjún, tudtam, hogy igent fogok mondani, mert mindig az volt bennem, hogy olyan dologra ne mondjak nemet, amit még nem próbáltam.

hirdetés

Először Angliába mentem ki, Londonba. Ott már várt rám egy férfi, elvitt oda, ahol dolgozom kellett, aztán elhajtott és otthagyott egy romos épületnél. A háznak hiányzott a fala, meg patkányok, poloskák voltak ott, úgyhogy szörnyű állapotban volt – én teljesen máshogy képzeltem el az első éjszakám külföldön. Pihentem egy kicsit, lefürödtem, átöltöztem, és reggel nyolckor meg már megvolt az első vendégem.”

Milyen érzés volt utána?

„Nehéz, nagyon nehéz. Nem éreztem, hogy élek. Nem egy szolgáltatást nyújtottam, hanem az életet, az élni akarást adtam el magamból. Akkor úgy éreztem, hogy a lelkemet.

Azóta rájöttem, hogy a lelkemet senki nem lophatja el, hisz nem az enyém, hanem az Úré.

Hozzá tartozik. Az nem az enyém, nem bánthatja senki.

Elvileg a keresetem felét kérték el, de valójában sosem kaptam kézhez pénzt, tehát a maradékot meg elrakták, hogy ők vigyáznak rá, meg majd ha kérek, akkor adnak belőle. Segítséget kérni nem mertem, mert nem tudtam, hogy mit mondjak. A munkaadóim nem rángattak meg, nem fogtak fizikálisan, tehát nem mondhattam azt, hogy fognak és nem engednek, de igazából nem engedtek haza. Nem voltak iratok nálam, meg hát prostituáltként dolgoztam, tehát nem tudtam, hogy bajba keverem-e magamat, ha szólok.  Hallani rémsztorikat, hagy onnantól még hónapokig kint tartják az embert, meg a legalja munkát végeztetik vele, mire megkapja a papírokat. Akkor már csak az volt a célom, hogy időt tudjak nyerni. Abban reménykedtem, hogy ha esetleg kapok borravalót, azt el tudom dugni, és majd egyszer csak összeszedek annyit, hogy repülővel hazaszökhessek.

Később Belgiumba mentünk. Akkor kezdődött a komolyabb szorongatás, mert elhagyták a laptopom, elvették a telefonom, a személyim, mondván, hogy majd ők vigyáznak rá, mert én biztos elhagyom. Soha többé nem kaptam vissza egyiket sem, hiába kértem sokszor – de végül sikerült visszalopni.

Az egyik belgiumi buszállomáson próbáltam segítséget kérni, de hiába értem utol interneten anyukámat, nem tudtam neki mit mondani, hogy hova megyünk, meg miben segítsen. Ő viszont besétált a rendőrségre és megtette a feljelentést; körözést indítottak, de mondták, hogy

ne reménykedjen, hogy megtalálnak.

Gentben napi 10-15 emberrel voltam. Nem tudom finomabban mondani, minden testnyílásom szét volt szakadva, és enni sem tudtam, mert borzalmas fájdalmat okozott. Ott már nem kaptam óvszert, tehát sem a teherbeesés ellen, sem a betegségek ellen nem voltam védve. Folyamatosan ugyanazok az emberek jártak vissza hozzám, ők nem voltak túl gazdagok és nagyon sok volt köztük a beteg ember.”

Mennyire korlátozták a szabad mozgásodat?

„Egy olyan hotelben laktam, hogy három vendéget leszámítva mindenki prostituált és strici volt – tényleg teljesen abszurd így, visszagondolva. Folyamatosan figyeltek, hogy nehogy elszökjek – akár lementem cigizni, akár fürödtem, mindig ott állt egy strici és nézett, ellenőrzött.”

Hol volt ilyenkor a lelked? Hogy tartottad magadban?

„Ilyenkor már nem volt. Igazából ilyenkor már teljesen kikapcsol az ember, és csak a túlélési ösztön mozgatja. Ez olyan, mintha az agyban kikapcsolnának a gondolatok, meg az érzelmek, de attól még a funkciók, vagy például a motorikus mozgás működik.

Már nem volt bennem semmi, csak az életösztön lökdösött előrébb a napokon, de igazából volt olyan pont már, amikor úgy éreztem, hogy már semmi nem számít, és inkább már lennénk túl rajta, inkább jó lenne meghalni.

Nagyon sokat játszottam azzal a gondolattal, hogy sokszor eldobják az árokba a meztelen testet, és hány nő végzi így, hogy nem találják meg őket. Ez a gondolat borzalmas volt, hogy anyám még azt sem tudja meg, hogy meghaltam. Hogy egy életen keresztül reménykedni fog, hogy mi van, ha mégis élek valahol. Nagyon sokat szenvedett volna, úgy voltam vele, hogy akkor inkább tudja meg, ha meghaltam. Ezért alakítottam ki Angliában is és Belgiumban is az egyik ügyfelemmel szorosabb kapcsolatot, hogyha esetleg eltűnök, valaki legalább legyen, aki keres, és akkor talán a rendőrség is nyomozni kezd. Mint kiderült utólag, már rég nyomoztak ezzel az egész szervezettel kapcsolatban. Pár hónappal azután, hogy sikerült hazaszöknöm, le is kapcsoltak jó pár embert, még a hírekben is volt.”

Legtöbbször nem mertem tükörbe nézni, de amikor mégis megtettem, az borzalmas volt, mert egy teljesen csonttá soványodott lányt láttam, akinek se teste, se húsa, se lelke nincs már.

„Rájöttem, hogy a vendégek az életerőmet szívják el. Nem egy szolgáltatást vesznek, nem örömöt vesznek, hanem embert vesznek maguknak. De valójában nem tudnak megvenni, nincs is joguk rá, mert az emberek fölött csak Istennek van hatalma.”

Hogyan jutottál haza?

„Az egyik rokonom, még mielőtt kimentem külföldre, felajánlotta, hogy ha esetleg bajban vagyok, akkor ő segít és hazahoz. Fogalmam sincs, hogy egyébként milyen lehetőségem lett volna, de ő jött ki értem.

Anyám megszerezte a munkáltatóm párjának, egy magyar lánynak a telefonszámát, és elkezdett üvöltözni velük, mondta, hogy bejelentette, hogy eltűntem, és már Belgiumban is szóltak a hatóságoknak. Erre megijedtek. Tudtam beszélni anyámmal, és kértem, hogy szóljon a bátyjának, hogy jöjjön ki értem, mert bajban vagyok.”

Milyen volt az, amikor megláttad és tudtad, hogy meg fogsz menekülni?

„Bejött a portára, és nagyon feszített, mint aki készen áll, hogy bárkivel megharcoljon, de azt nem tudta, hogy fegyvereik is vannak. Megállt a portán, és mutatott a válla fölött, hogy menjek ki. És akkor kiszaladtam.

Utána volt még egy borzalmas érzés, mert ahogy megláttam a kocsiját, egyszer csak egy arc tűnt fel, a kishúgom, aki akkor volt 14 éves. És így lejátszódott a fejemben az, hogyha ez rosszul sül el és elkapnak, akkor még őt is bántani fogják.

De végül sikerült. Elszöktettek. Emlékszem, anyám albérletében álltam és csak néztem a parkettát, leírhatatlan érzés volt, alig tudtam elhinni, hogy itthon vagyok.

Én tényleg nem hittem el, hogy valaha visszajövök.

Nem tudom, hogy ténylegesen mekkora veszélyben voltam, de tényleg azt hittem, hogy élve nem jutok vissza.

Minden prostituált lány áldozat. Viszont ez nem azt jelenti, hogy nincs felelősségünk. Ezen változtatni és ebből kilépni nekünk kell. Mert arra várni, hogy valaki majd kiránt ebből, felesleges. Kérhetünk segítséget, mert egyedül nem megy.”

Neked honnan volt erőd hozzá?

„Úgy éreztem, hogy nem ér semmit az életem, és hogy nekem sem számít már, hogy meghalok vagy sem. Ha meghalok, akkor mi van? Úgy voltam vele, hogy legyünk túl rajta, legyen vége, és kész. De valahol a lelkemben

azt éreztem, hogy mégis van valaki, aki szeret, és van, akinek fontos vagyok – tudtam, hogy ez az Úr.

Durva érzés volt az, hogy már én is azt mondtam, hogy nem számít az életem, de az Úr meg azt mondta, hogy „ő az én lányom, és őt nem engedem át nektek. Szeretem, és ő haza fog menni.”

Nem mondom, hogy nagyon ateista lettem volna, de azt sem, hogy igazán hívő. Valamiért úgy éreztem, hogy van egy felsőbb erő, aki azt mondta nekem, hogy „te nem tudod értékelni magadat, de én értékellek! Nekem elég értékes vagy ahhoz, hogy ne itt halj meg.”

Igyekszem elhinni Neki, meg tényleg értékes vagyok. Ő tudja, hogy mi a célja velem, Ő már kijelölte, és meg is fogja mutatni az utat.

Úgy érzem, most jó úton vagyok. Jövőre teszem le az érettségit, utána szociális munkás, gondozó és ápoló szakon fogok továbbtanulni. Főiskolára megyek, és utána szeretnék szociális munkásként hátrányos helyzetű embereknek segíteni. A legmotiválóbb ebben, hogy amit én kaptam jót az életemben, azt egy nap majd visszaadhatom. Talán ez a legjobb hála, köszönet érte.

Sokkal bizakodóbb, optimistább ember lettem, mert már érzem, hogy soha nem vagyok egyedül, velem van az Úr.”

hirdetés