,,Ő már a mennyországban van” – a Bocsák család gyönyörű tanúságtétele

A közmédia ,,Találkozás” című műsorában Bocsákné Benyus Anna és férje, Bocsák Gábor tettek tanúságot hitükről, mesélték el megrendítő történetüket. A kilencgyermekes család legkisebb jövevénye, a kis Fecó egyéves korában a bölcsőhalál áldozata lett. A család egymásba és a hitükbe kapaszkodva dolgozta fel a tragédiát, amely bizonyos szempontból ma már ajándékká szelídült. 

Egészen megrendítő és felemelő riportot készített a közmédia ,,Találkozás” című műsora a Bocsák családról. A Budapesti Egyetemi Templom közösségéből érkező Gábor és Anna mindig is nagy családot szerettek volna, de arról még ők sem álmodtak, hogy kilenc gyermekük születik. Fecó, a legkisebb gyermek születésekor Anna már 46 éves volt:

„Kaptuk ajándékba a gyerekeket, végül kilenc gyermekünk született. A legnehezebb az utolsó volt, mert akkor már 46 éves voltam, nem gondoltam, hogy nekünk még lehet gyermekünk. Bálint volt a nyolcadik – rá is úgy tekintettünk már, mint egy „last minute” baby, tehát a kis Fecóra abszolút nem számítottunk. Ahogy haladtunk előre a várandósság alatt, egyre inkább egy belső bizonyossággá vált számunkra, hogy a jó Isten nem véletlenül küldte a kis Fecót, vele egy különleges terve volt” – mesélte a műsorban Anna.

A kis Fecó egyéves volt, amikor szörnyű tragédia történt: a bölcsőhalál a baba körülbelül egyéves koráig előforduló, teljesen váratlan és minden előzményt nélkülöző elhalálozása, a szülők egyik rettenetes félelme:

,,A mi szobánkban aludt, körülbelül két méterre tőlünk, ott volt a kiságya. Én lefeküdtem és már csak arra ébredtem fel, hogy Ancsa kiabál. Beugrottunk a kocsiba, a sarkon van egy mentőállomás, mondtuk, hogy nagy baj van. Elég hamar visszajött az ápoló vagy az orvos, hogy sajnos már meghalt, nem lehet rajta segíteni. Utólag megtudtuk, hogy a bölcsőhalál nem annyira ritka, korábban is hallottunk róla, de amikor az ember csak hall róla, az teljesen más, mint amikor szembesül vele. Ahogyan ott ültünk a mentőállomáson, próbáltam valahogyan az egésznek „értelmet találni”, magamban helyretenni.

Nagyon erősen az a gondolat jött, hogy ez az egész azért történt, hogy megújuljunk és még jobban szeressük egymást.

Úgy éreztem, hogy csak ez lehet az egyetlen válasz, mert különben felfoghatatlannak tűnik és megmagyarázhatatlannak” – fogalmazott Gábor.

A tragédiát követően a család valóban egymásba tudott kapaszkodni, Istenbe vetett hitük nem gyengült, sőt, óriási erőt jelentett számukra a nehezebb időkben. 

,,Napokig nem járt senki sehova sem, próbáltunk beszélgetni, feldolgozni közösen. Úgy éreztük magunkat, mint Szent Péter: ha Istenre néztünk, akkor vezetett, ha lenéztünk, akkor a mélység volt alattunk. Az első éjszaka azt álmodtam, hogy a Szűzanya odaadja hozzám a gyermekemet és megmutatja. A halálát követő három éjszaka álmodtam vele, egyszer meg is ölelhettem. Kicsit úgy érezzük, mintha a családunk már betette volna a lábát a mennyországba: már van valaki, aki segít bennünket, és ez egy nagyon szép dolog. A temetésen is jó volt látni, hogy fehérben voltak a papok” – mondta az édesanya. 

,,Valójában őt nem veszítettük el, bizonyos értelemben ő már ott van, ahova mindannyian igyekszünk. Testileg most nem találkozunk, de az örökkévalóságban együtt leszünk. A többi gyerekünkért még aggódni kell” – mondja mosolyogva Gábor. ,,Ilyenkor hirtelen világossá válnak a fontos és a kevésbé fontosdolgok. Egyértelművé teszi a mi utunkat és a feladatunkat, ő már a jó Istennél van, mi is oda szeretnénk majd kerülni.”

A családnak négy évbe telt, hogy Fecó halála évfordulójára már úgy tudjanak tekinteni, mint gyermekük mennyei születésnapjára. Anna nem is tagadja, hogy ez soha be nem gyógyuló seb, mégis a feltámadásba vetett remény erőt ad mindannyiuknak:

,,A testvérei közül volt, aki nagyon nehezen viselte, hiszen ha Isten szeret minket, akkor ez hogyan történhet meg? Nehezen fogadjuk el, hogy a szenvedés fontos része az életünknek, ezek a szenvedések adják a lehetőséget, hogy mélyebb Isten-kapcsolatunk legyen és még mélyebben tudjunk szeretni. Amikor a mentőállomásról jöttünk haza, akkor is az volt bennem nagyon erősen, hogy Isten szeret engem. Nem enged el. Meg tudtam élni, hogy így volt teljes a kis Fecó élete. Ha őszinte akarok lenni, akkor így négy év kellett ahhoz, hogy a halála évfordulóján már ünnepet tudjunk ülni. Ez egy olyan seb, amely sohasem gyógyul be teljesen, de ajándékká tud alakulni.

hirdetés