Kicsit idillisztikus, de szívből jövő “levél” terjed a közösségi médiában – amelynek címzettje maga a koronavírus. Az üzenet arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a karanténnak igenis van emberi oldala, és hogy ezt az időszakot milyen jól fel lehet használni. És ami a legjobb hír: ha te nem így éled meg ezeket a napokat, akkor is tehetsz még arról, hogy ez változzon!
,,Kedves Koronavírus!
A világjáró bizniszmen apukák most esti mesét olvasnak a lányaiknak.
A folyton rohanó anyukák most leporolták a varrógépet, és maszkot varrnak a fél utcának.
Az oktatás pár nap alatt éveket ugrott, és átléptünk a digitális korba.
Az iskolák bezártak ugyan, de az élet iskolája megnyitotta kapuit.
A gyerekek részt vállalnak a házimunkából, látják, hogy mennyi energiába kerül rendben tartani a lakást.
Kiderült, hogy milyen sokan tudnak otthonról dolgozni anélkül, hogy órákat zötyögnének a munkahelyükre és vissza.
Esténként kártyapartitól és táncos családi bulitól hangosak a nappalik.
A konyhákból áradnak a finom illatok, olyanok is megsütötték életük első kenyerét, akik eddig csak dobozból ették a rendelt ebédet.
Olyan helyeken is kék lett az ég, ahol a szmogtól eddig azt sem tudták, milyenek az igazi színek.
Segítségnyújtó üzenetek árasztják el az internetet.
Aggódunk a rég nem látott, távoli ismerősökért is, érzékenyebbek és érzelmesebbek lettünk.
A lakóparkokban – ahol talán nem is ismerték egymást a szomszédok -, közös zumba órát tartanak az erkélyeken.
A nagyszülők Skype-on mondott mesével enyhítik az unokák hiányát.
A szülők egyre jobban tisztelik és elismerik a pedagógusokat, mert most ők tanulnak otthon a gyerekkel.
Sorra születnek az egymást támogató, kreatív ötleteket adó csoportok a Facebook-on.
Rendezzük a holmikat a szekrényben, elkészülünk az évek óta halogatott feladatokkal is.
Szépülnek a kertek, tisztulnak a padlók és a függönyök.
Fertőtlenítjük a kilincseket és a telefonokat, amit vírusmentes időkben is gyakran meg kéne tennünk.
Ülünk a hypo- és kenyérillatú lakásokban, és egyre csak várunk, várunk… Várjuk, mikor hagysz itt minket. Mikor érdemeljük ki a jutalmat, hogy elköszönsz tőlünk. Az a legrosszabb, hogy bizonytalanságban tartasz, és nem vághatjuk a centit. De majd ezt is megszokjuk. Megtanuljuk, hogy nem tudunk mindent kiszámítani és kontrollálni. Kreatívvá és erőssé tesz minket az új helyzet, mert látjuk, hogy minden nap abból kell kihoznunk a legtöbbet, ami éppen van. Ha kevés a liszt, akkor kevés lisztből.
Néha eljátszunk a gondolattal, hogy milyen lesz, amikor végre lelépsz. Tudod, mit remélek? Hogy nem onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem térünk vissza abba az állapotba, amiben találtál minket, hanem szintet lépünk.
Emlékezni fogunk az üzeneteidre, és megtartjuk az újonnan kialakult szokásainkat. Nem lesznek kapzsi, kielégíthetetlen vágyaink, hanem kevesebbel is beérjük. Értékeljük az élet apró örömeit, amikről Te megmutattad, hogy nem is olyan apróságok. Azok a legnagyobbak!
Üdvözöllek (de csak tisztes távolságból) ‘ …” (B. Zoli)
Fotó: Unsplash
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás