A 777 Szín – Vallás című műsorának vendége Rátóti Zoltán Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, egyetemi tanár, a Nemzeti Színház társulatának tagja volt. A művész ritkán látható személyességgel és reflexióval beszél a művészi pálya kísértéseiről és megtorpanásairól, az igazgatói és oktatói felelősségvállalás terheiről, a színházi világ átpolitizáltságáról, valamint arról az egyedülálló lelki és alkotói útról és egy őrségi ökumenikus fatemplom megépítéséről.
A beszélgetés a mértékletesség erényével indult, hiszen a podcast vezérfonala a négy sarkalatos és a három isteni erény. Rátóti Zoltán rámutat arra a kettősségre, amely a fiatal, pályakezdő művészek és a tapasztalt, korosodó ember életfelfogása között feszül. Véleménye szerint a karrier elején természetes és elengedhetetlen a szellemi és művészi éhség. Az évek múlásával és a felhalmozott feladatok (színészet, rendezés, igazgatás, egyetemi oktatás) sokasodásával azonban átértékelődik a mérték fogalma. A valódi érettség abban nyilvánul meg, amikor az ember felismeri saját határait, és képes szűkíteni a feladatait, hogy ne forgácsolja szét a lelkét.
„Eljön egy olyan pillanat az ember életében, amikor azt érzi, hogy ki kell dobálni a fölösleges súlyokat, meg kell könnyíteni az életet, és csak a lényeges dolgok, lényeges érzelmek felé kell menni.”
A Lelki erősség és bátorság erény kapcsán a művész visszatekint pályája legnehezebb szakaszaira. Őszintén felidézi, hogy már a Színház- és Filmművészeti Főiskola előtti sorkatonai szolgálat 11 hónapja alatt súlyos belső kudarcnak és kishitűségnek volt kitéve. A barátai bíztatása segítette át ezen a krízisen. A későbbi évtizedekben a bátorságot nem a külső magabiztosságban, hanem a nehéz belső döntések meghozatalában élte meg. Példaként említi azokat a döntéseit, amikor színházakból mondott fel, vagy amikor úgy érezte, nem szabad megerőszakolnia a saját lelkét, ezért szerepet adott vissza.
„A Mester és Margaritában is az van, hogy legnagyobb bűn a gyávaság és hát igen, bátornak kell lenni. Én nem mindig voltam bátor.”
A Bölcsesség kapcsán Rátóti Zoltán óvatosan és alázattal fogalmaz. Nem tartja magát idealizált értelemben vett bölcs embernek, mivel szerinte a bölcsesség azt jelentené, hogy az ember teljesen függetleníteni tudja magát a külvilág visszajelzéseitől és elvárásaitól. A művészi munkájában és az életében felhalmozott tapasztalatot tényként kezeli, de a végső számvetést nem saját magára, hanem Istenre bízza.
Az interjú egyik legmeghatározóbb és legmélyebb íve a Hit erényéhez kapcsolódik. Rátóti Zoltán megosztja a hallgatósággal, hogy ateista családban nevelkedett, így a hitre való rátalálás nála egy tudatos, belső érési folyamat gyümölcse volt. Ennek legkézzelfoghatóbb és legszentebb állomása az az őrségi fatemplom volt, amelyet egy belső sugallatra hallgatva, több mint tízéves szervezőmunka után, összefogással és kétkezi munkával épített fel. Az építkezés egyéves folyamatát élete egyik legcsodálatosabb időszakaként írja le, amelyben a megtisztulás és a vezeklés lehetőségét élte meg. A templomot ökumenikus nyitottsággal hozták létre, amelyet három egyház képviselői szenteltek fel.
„Szerintem mindenki, aki alkotó ember, arra vágyik, hogy lehetősége legyen egy nálánál, saját magánál nagyobb dolgot létrehozni, megteremteni, és ez kihívás, és ennek vagy meg tudunk felelni, vagy nem. Én egy ateista családból származom. Tehát a hitre való rátalálás és a hitben való megerősödésnek kell-e nagyobb lehetőség, minthogy egy az ember fölépít egy templomot.”
A Remény erényét vizsgálva óhatatlanul előkerül a magyar színházi élet jelenlegi, politikai alapon megosztott állapota. Rátóti Zoltán elismeri, hogy a politika mindkét oldalt oly mértékben átitatta, hogy a kapott és osztott sérelmek kikúrálásához hosszú évekre lesz szükség. Ugyanakkor határozottan elutasítja a teljes pesszimizmust, és személyes példát hoz arra, hogy a művészi érték és a tehetség felül tud emelkedni a napi politikai ellentéteken.
„Szerintem oly mértékben átitatta a politika mindkét oldalt, hogy nagyon sok évnek kell eltelni ahhoz, hogy hogy ezt kiszűrjük magunkból, hogy ezeket a kapott és osztott sérelmeket el tudjuk felejteni és más alapon tudjunk közelíteni egymáshoz.”
Az Igazságosság kérdéskörében Rátóti Zoltán éles különbséget tesz a színházigazgatói és az egyetemi oktatói szerepkör között. Kifejti, hogy az igazgatás bizonyos szempontból diktatórikus helyzet, ahol a teljes felelősséget a vezetőnek kell vállalnia a döntésekért, még akkor is, ha azok fájdalmasak. Ezzel szemben az egyetemi tanárságban és az osztályvezetésben nem a szigor, hanem a szüntelen befelé figyelés, a diákok fejlődési ívének kísérése és a vadhajtások türelmes metszése jelenti az igazságosságot.
A beszélgetés utolsó erénye a Szeretet. Rátóti Zoltán a szeretetet egy olyan időtlen, elengedett és befogadó állapotként írja le, amelyben az ember biztonságban érzi magát. Bár emberi gyarlóságból fakadóan az ember sokszor önző módon csak a saját útján jár, határozottan érzi Isten jelenlétét és gondviselését a mindennapjaiban.
Az utolsó kérdésre – miszerint mit válaszolna Istennek arra a kérdésre, hogy jól sáfárkodott-e a rá bízott tálentumokkal – őszinte önkritikával és tárgyilagossággal felel.
„Valószínű ismerve magamat bocsánatot kérnék, hogy nem teljesítettem mindig azt, amit a belső hang, vagyis Ő sugalt nekem, mert nagyon sokszor volt ez így.”
A teljes beszélgetés ITT nézhető meg.
hirdetés
