Gulyás Zsófival beszélgettem, aki a Pázmány Péter Katolikus Egyetem végzős hallgatója. Mesélt Isten gondviselérésől, könyvírásról és arról az útról míg az álomból valóság lesz. Hit, küzdelem és Isten szeretete szőtte át az útját, amely azt mondta neki, hogy ne féljen, mert emberhalász lesz belőle.
Miként szeretted meg a filmet, a médiát és jelenleg milyen szerepet töltenek be az életedben?
Nagyon fontos szerepük van most, ezek nélkül -, a művészeti dolgok nélkül: mint az írás és a film – azt érzem, már nem tudnék élni. És, hogy mikor kezdődött… Nekem is volt olyan korszakom, amikor nagyon sok youtubert néztem. Tetszett, hogy videókat csinálnak mindenféle témában. Aztán később a filmek iránti szeretet a gimnázium elején kezdődött a Marvel-filmekkel. Mindig néztem a kulisszatitkokról készült videókat és annyira tetszett, hogy láttam, hogyan készül el egy film, hogy
elgondolkodtam azon, milyen jó lenne, ha ebben nekem is részem lenne.
Volt egy időszak gimi elején amikor azt terveztem, a Színház- és Filmművészeti Egyetemre megyek és filmrendező leszek. De végül kerestem egy alternatívát, és így jött a kommunikáció- és média, azon belül is a film szakirány. Nagyon áldott vagyok ezért is, mert a Pázmányon két szakirányt is választhattunk. Így én újságírás és film specializáció vagyok, mindkettőben részt tudok venni. Sokáig bennem volt egyébként, hogy lehet le kéne adnom az egyiket. Azt gondoltam, a film lesz az, de mostmár úgy érzem jól jártam, mert egy nagyon családias légkör alakult ki a csoportban.
hirdetésFiatalként a művészeteken keresztül, hogyan mutatnád meg Istent az embereknek?
2022-ben írtam először egy 3 oldalas novellát keresztény témában és mostanában kezdtem el azon gondolkozni, hogy milyen jó lenne kisfilmre vinni. Lennének ilyen terveim. Szerintem nagyon jó lehetőség az, hogy filmeken, könyveken, ilyesféle csatornákon keresztül meg tudjuk találni a fiatalokat a hittel kapcsolatban. Például,
ha valakiben nincs meg a késztetés, hogy templomba menjen, de mégis érdeklődik, ezek által valahogy megszólíthatjuk.
Szerintem különleges lehetőség, hogy a fiatalok nyelvén tudunk szólni hozzájuk. A filmeket és a könyveket is lehet missziós célokra használni.
Sosem volt kérdés, hogy felvállald a hitedet, akár egyetemen, vagy később a munkában?
Úgy nőttem fel, hogy számomra nem volt kérdés, hogy Isten létezik. Része volt az életemnek, de nem voltam tagja közösségnek, templomba jártam, de ahol élek, fiatalok nem igazán jöttek. Még gimnáziumban, amikor elérkezett a megtérésem, a felnőtt hitre jutásom, akkor felmerült bennem, hogy merjek-e erről beszélni, mit fognak gondolni az emberek? Hosszabb idő telt el, amíg fel mertem vállalni, mert azt éreztem, hogy kevesebben vagyunk mi, akik erről merünk beszélni. Felmerült bennem, hogy nem fognak-e emiatt kinézni, de arra jutottam, hogy semmi szégyellnivalóm nincs, mert ez az egyik legcsodásabb dolog az életben, hogy megtapasztaltam Istennek ezt a fajta közelségét.
Eszembe se jutna, hogy ne beszéljek Róla, ne említsem meg. Nagyon sok beszélgetésben, ha új emberrel ismerkedem meg, igyekszem a beszélgetés legelején szóba hozni, hogy keresztény vagyok,
katolikus vagyok, de nagyon ökumenikusan: az evangélikusok nagyon közel állnak a szívemhez. (mosolyog-a szerk.) Szóval amikor eljutottam addig, hogy felvállalom a hitemet, és bekerültem közösségek be is, már nem volt kérdés, hogy erről beszélni kell, ezen nincs mit tagadni!
Forrás: Gulyás Zsófia
Szakdolgozatod témájának a The Chosen c. sorozatot választottad. Miért esett rá a választásod, filmesként te miben látod a különlegességét?
Nagyon örülök, hogy ez a sorozat megtalált engem. Emlékszem, hogy amikor még nem volt magyar szinkron, anyukám látott belőle részleteket és említette, hogy hú ez milyen jó sorozat, nézni kellene. Rengeteget adott nekem.
Sok példázatot a sorozaton keresztül értettem meg.
Néztem, hogy „Ó, akkor ez ezt jelenti.” Például a szőlőművesekről szóló rész, amit korábban nem értettem, de a sorozatot nézve kitisztult, hogy Isten elküldte a prófétákat, végül a saját Fiát, és hogy mi volt ennek a folyamata…
Nagyon érdekelt a sorozattal kapcsolatban, hogy mit éreznek egy-egy rész megnézése után az emberek. Egyébként sokáig más témán gondolkodtam, de egy alkalommal mentem hazafelé a koliba és „megvilágosodtam”, hogy miért is ne írhatnám erről? Az ilyen érzéseknél az gondolom, hogy nem véletlenül jönnek fel bennem.
A szakdolgozatírás nehézsége, hogy még nincs sok kutatás a sorozatról. De jó, mert bele tudtam vinni a vallás és a média kapcsolatát. Nemcsak a befogadást szeretném vizsgálni, hanem a narratíva szempontjából is, hogy miben más ez a sorozat mint a többi alkotás. Hiszen azáltal, hogy ilyen részletesen és ennyire az apostolok szemszögéből látjuk, sokkal közelebb érezhetjük magunkat Jézushoz. Nyilván más filmekben is nagyon szépen fel van dolgozva Jézus élete, de egy 1,5-2 órás filmben a születéstől a keresztrefeszítésig kevésbé tudnak részletesek lenni, mint egy 6 évados sorozatban. Mindenre van idő megélni, így könnyebben tud azonosulni az ember szereplőkkel.
A kérdőív kitöltők sokan írják, hogy annyira emberközeli az ábrázolás. Én is azt látom, hogy az apostolok is annyira esetlenek, emberek, de mégis ott van Jézus, akibe tudnak kapaszkodni.
Az utóbbi időben az egyetemi projekten kívül miken dolgozol?
Most amit a legnagyobb áldásnak mondok az életemben, az az, hogy megírhattam életem első könyvét. Ennek az kezdőlépése a 2022-ben megjelent novella volt. Gyerekkorom óta nagyon szerettem írni, például meséket. Nagymamámtól tudom, hogy amikor már tudtam írni és mentem hozzá, akkor kértem tollat és papírt, és mondtam, hogy: „Mama, én most mesét fogok írni!”. Utána iskolaújságba írtam, újságcikkek jöttek, majd a novellánál történt először, hogy egy pályázatra beküldtem a munkámat, amit publikáltak is. Ez egy visszajelzés volt számomra, hogy akkor lehet valamennyire mégiscsak értek ehhez, ha ennyire pozitív véleménnyel voltak róla a szerkesztők, akik kiválogatták. Utána kezdtem el azon gondolkodni, hogy milyen jó küldetés lehetne ez, hogy fiatalokat megszólíthatok egy könyvön keresztül. Ekkortájt kezdtem el gondolkodni azon, hogy írhatnék egy ifjúsági keresztény regényt.
Nagyon küzdelmes volt ez az út. De akkor is megéltem és visszatekintve is látom, hogy mennyire ott volt mellettem Isten végig.
Talán ezért tudtam ennyire kitartó lenni ebben, mert mindig volt egy olyan dolog, amiben meg tudott erősíteni, amikor már épp feladtam volna, mert azt gondoltam, hogy nem, mégsem kéne megírnom. Ilyenkor vissza tudott húzni, hogy „Itt vagyok, fogom a kezed és nem szabad, hogy ezt elengedd!”. Mindig azt éreztem olyankor, hogy okkal jutott eszembe, hogy bele merjek vágni. Azelőtt olyan embernek tartottam magam, aki belekezdett valamibe, de aztán elment a kedve tőle, és úgysem fejezi be. Az, hogy most ezt meg tudtam csinálni és éreztem, hogy végig mellettem volt Isten és segített, annyira jó érzés. Ahogyan az is, hogy valamit elkezdtem és be is fejeztem.
Hála Istennek, hogy ilyen szép élmény volt számodra a Lelkünk hangjai megírása. Szeretnél még mást is írni?
Sokszor mondják, hogy az írók első könyve saját magukról szól. Nyilván ebben a könyvben az jelenik meg, ami nekem a legfontosabb az életben: ember- és istenkapcsolat, barátság, zene, hit és összetartás. Ezek mind megjelennek benne. Ilyennek is szerettem volna, de már tervben vannak a következők is. A másodikban is lesz szó a kereszténységről, de a fő üzenete a család összetartó ereje lesz. A harmadikban pedig – mert, ha elindul a folyamat, akkor nem lehet leállni (nevet- a szerk.) – megint erőteljesebben szeretném, hogy jelen legyen a kereszténység.
Azt szeretném, hogy megjelenjen, de ne legyen erőltetett, tehát az az ember is be tudja fogadni, aki nagyon szkeptikusan áll a valláshoz.
Az első könyvemben is 7 főszereplő van, és igyekeztem úgy megalkotni, hogy mindenféle ember tudjon valakivel azonosulni. Ne érezze senki azt, hogy meg akarom győzni, hogy márpedig legyél keresztény, hanem olyan fordulatokkal jusson el az olvasó is ide, mint ahogy a szereplő is átéli. Hogy megérezze milyen jó sülhet ki ezekből a döntésekből…
Hogyan érzékeled Isten jelenlétét az írásban? Hogyan segített kitartani, hiszen egy könyvírás nem feltétlenül rövid folyamat.
Ahogy említettem is, korábban sokmindenbe belekezdtem, majd abbahagytam. Ez az első, amiben azt éreztem, hogy segít benne, például úgy, hogy nagyon küzdelmes volt kiadót találni, elérkezett egy pont, amikor azt mondtam, hogy ha csak visszautasítás jön, akkor abbahagyom. Utána volt a koliban egy kis mikulásos ajándékozás, ahol mindenki kapott egy igét. Az enyém ez volt:
„Ne félj, mert emberhalásszá teszlek!” (Lk 5,10)
Ez is egy visszahúzás volt, és megnyugtatott, hogy akkor arról van szó, hogy küzdenem kell az adott dologért. Tennem is kell valamit, nemcsak az ölembe hullik az eredmény. Aztán írás közben sokszor volt, hogy egy-egy fejezet után visszaolvastam és néztem, hogy „Ezt tényleg én írtam?!”. Olyan volt, mintha nem tőlem jöttek volna a szavak. Ilyen szinten is éreztem Őt.
Illetve máskor is voltak elbizonytalanodások, és akkor jött pont egy olyan ige, emberi visszajelzés, vagy egy prédikáció, amely a kitartásról, küzdésről szólt.
Tehát mindig kaptam Tőle valamilyen üzenetet.
A legnagyobb dolog pedig akkor történt, amikor tavaly már nagyon szerettem volna szerződést kötni valamilyen kiadóval, de még mindig nem tudtam, hogy melyikkel. Ekkor elmentem egy 5 napos zarándoklatra, ahol 90 km-t gyalogoltunk. Azelőtt sokszor hallottam barátoktól, hogy aki elment erre, az felajánlotta valamiért.
Én ezzel felajánlottam a Jó Istennek, hogy ha ennek a könyvnek meg kell jelennie, ha ez tényleg azt a célt tudja szolgálni, hogy meg tudjak szólítani embereket, akkor adja meg nekem azt a lehetőséget, hogy el is juthasson hozzájuk.
Elmentem a zarándoklatra, és utána rögtön vártam, hogy na most azonnal jöjjön valamilyen lehetőség. (nevet- a szerk.) Ez augusztus közepén volt. Szeptember közepére kialakult, hogy melyik kiadóval szerződünk, majd október elejére már alá is írtunk. Szerintem annyira hálás még életemben nem voltam, mint mikor ez megtörtént, nem is tudtam felfogni. Egészen addig, amíg mostanában nem érkeznek visszajelzések a könyvvel kapcsolatban, nem tudtam feldolgozni. Amikor pedig már a kezembe fogtam, akkor is néztem, hogy „Ez nem valóság! Ezt én csináltam?” És visszatekintve annyira jó látni, hogy minden apró lépésben ott volt Isten és végig ennyire segített!
hirdetés
