Mi a fiatalok szerepe az egyházban? Van-e missziós feladata a laikusoknak? Mit lehet tenni a vigasztalanság idején? A Szent Ignác Jezsuita Szakkollégium szervezésében megrendezett fiatalok szinódusán többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ több mint száz fiatal Martos Levente Balázs és Fábry Kornél esztergom-budapesti segédpüspökök, illetve Forrai Tamás jezsuita vezetésével.
„Az egyházunk iránt érzett szeretetből vagyunk most jelen, érezzük, hogy a közösségünknek szüksége van ránk. A fiatalok szinódusa egy közös építőmunka, egy találkozás. Találkozás egymással, az egyházzal és mindenekelőtt Krisztussal, aki ma is ugyanazzal a kérdéssel fordul hozzánk, mint 2000 évvel ezelőtt: »ti kinek mondotok engem«?
A világ, amelyben küldetésünk van, nem tökéletes keresztényeket vár, hanem hiteles embereket.
Olyanokat, akik nem félnek a kérdésektől, akik képesek meghallgatni egymást és másokat, akik tanúságot mernek tenni Isten akaratáról” – ezekkel a gondolatokkal köszöntötte az Egyetemi Kisboldogasszony templomban megjelenteket Pecze Zsombor szakkollégista.
Martos Levente Balázs püspök – Az egyház növekedése: meghallgatás és megértés
Az első keresztény közösség új helyzetekkel szembesülve mert új döntéseket hozni és felépíteni önmagát. Erről tanúskodik a diakónusi szolgálat kialakítása, illetve amikor megválasztották a tizenkettedik apostolt Júdás helyére.
hirdetésA közösen megtett úton az egyház növekedett, nemcsak számban, hanem minőségben is, hiszen bizonyos értelemben a belső struktúráját is ki kellett alakítania.
A lényeg, a közösség törzse ugyanaz maradt, de az apostolok a döntéseikkel lehetővé tették, hogy ez a törzs új életet hozzon, a fa kicsiny leveleiben is valódi élet legyen és eltöltse az egész élő testet, amelyet majd Pál apostol úgy nevez: Krisztus titokzatos teste.
Az, hogy együtt tartunk valamerre, még nem szinódus. Az útitársaságban is el lehet veszni és le lehet maradni. A szinódus azokat jelenti, akik együtt mennek és akik a közös tapasztalatok által újra meg újra mélyen megértik egymást. Az első keresztény közösség fölfedezte a Lélek vezetését és hívását, és megtette a szükséges lépéseket ahhoz, hogy a benne támadt életet tovább tudja adni.
A szinodális út lényege, hogy minél többen kapcsolódjanak be, minél többen érezzék, hogy meghallgatják őket. Úgy tudnak valódi döntések és megújító választások születni, ha sikerül átlépni a hallgatás korlátain és valóban meghallani egymást. Az egész test akkor van jól, ha a legkisebb tagja is jól van.
Fábry Kornél püspök – Az élő egyház útja: szinodalitás és karizmatikus megújulás
A szinodalitás folyamat, amely 2000 éve tart. A supra naturalis sensus fidei, a természetfeletti hitérzék lényege, hogy az egyház a maga teljességében tévedhetetlen. A szinodális folyamat célja az egyházban a meghallgatás, a részvétel és a közös felelősség.
„Az egyházat szokták hasonlítani egy focimeccshez, ahol 65 ezer sportolásra igen rászoruló ember néz huszonkettőt, akinek a pihenés járna ki inkább. Az egyházi gyakorlat ilyesmi, kevesen csinálnak sok mindent.
Ferenc pápa sokszor felszólalt a klerikalizmus ellen, amely nem más, mint egyfajta vallási beképzeltség. Nyilvánvalóan különbözőek vagyunk, különböző beosztásokban az egyházban – és ez így van jól. Nem a másik helyét kell elfoglalni, hanem mindenkinek a maga helyén kell megerősödnie.”
A szinodalitás nemcsak egy szervezeti modell, hanem egy lelki folyamat is. Sokan azt mondják, hogy a karizmák csak az első században működtek, hogy beinduljon az egyház terjedése. Ez nem igaz, a csodák, a karizmák végig működtek, működnek, a Szentlélek ma is aktív. A szinodalitás és a karizmatikus megújulás közös pontja, hogy nem csupán struktúrát, hanem élő, a Szentlélek által vezetett egyházat szeretne építeni. Fontos, hogy hallgassunk a Szentlélekre és hallgassunk egymásra.
A karizmatikus közösségek hangsúlyozzák a meghallgatás fontosságát. Közösen keresik a Szentlélek vezetését és aktív részvételre hívják a tagokat, ahol mindenkinek van valamilyen feladata.
„A karizmatikusság a székpakolással kezdődik.”
Ez a dinamika nagyon közel áll a szinodális egyházképhez, ahol mindenki a maga helyén tudja betölteni az ő feladatát.
Van lehetőség a szolgálatra, mert mindenkire szükség van, amire Pál apostol hasonlata is utal. Az egyház olyan, mint egy test, melyben szükség van a szemre, a fülre, a lábra, mert ha a lábam nem visz oda, ahol látnivaló van, akkor a szemem hiábavaló.
A szinodális egyház sokat tanulhat a karizmatikus megújulástól az aktív laikus részvétel fontosságának tekintetében. „Ferenc pápa maga mondja, hogy »ti sokkal többet tehettek az evangélium terjedéséért, mint mi papok«. Ahol éltek, találkoztok olyanokkal, akik nem jönnek be a templomba, és higgyétek el, sokkal többen néznek titeket, mint gondoljátok. Olyanok legyetek, akiket, ha meglát valaki azt mondja: na ez nekem is kell”!
Fotó: Gianone Péter / jezsuita.hu
Forrai Tamás jezsuita – Mit jelent Isten akaratának a megismerése a saját életünkben?
Összeköt minket, hogy keressük, hogy mi az értelme az életünknek, mitől leszünk boldogok.
Mindannyiunknak megvan az a tapasztalata, hogy van valami, ami beszűkít bennünket, ami lezár a másik ember felé, ami elveszi az erőnket. A „szentignáci” hagyományban ezt nevezik vigasztalanságnak, amelynek ellentéte a vigasz, amikor azt vesszük észre, hogy több az erőnk, nagyobb a világosság körülöttünk. Ennek a kettőnek a megkülönböztetésében látjuk azt, amire hív minket mind az ószövetségi, mind a mai tapasztalat. Ez ugyanúgy érvényes az egyház életére, mint ahogyan a mi életünkre is.
Amikor távolodunk Istentől, amikor tudjuk, hogy rossz irányba tettünk lépéseket, egy hamis nyugalom száll meg bennünket. Ilyenkor megnyugtatjuk magunkat, hogy ez másnak sem megy, Isten se akar már több terhet ránk róni. Érdekes kettősség, hogy Isten felé haladva is lehet egy hasonló tapasztalatunk, melyben hamis nyugtalanságot érzünk. Ki fogok tudni így tartani? Mi lesz, ha nem bírom? Ilyenkor látnunk kell, hogy valami olyan tapasztalat ez, ami nem jöhet Istentől.
Minden imában figyelni kellene arra, hogy hol tapasztaljuk meg azt az alapvető vigaszt, ahol a Lélek bátorít, erősít, békét ad.
Van olyan, amikor a túlzott aktivitás Istenért már nem Istentől való. Amikor van egy látszólag szent gondolat, amely alapvetően mégsem a Lélekről szól, hanem arról, hogy megtudjam veregetni a vállam, hogy én milyen jó vagyok.
Van, amikor meg kell állni, és egy folyamatként rátekinteni az életünkre. Nemcsak egy pontot nézni, hanem azt, hogy tegnap milyen volt a lelkiismeretvizsgálatom, és egy héttel korábban, és az utolsó gyónásomkor. Ezért jó vezetni egy lelki naplót, ahol visszanézhető, hogy hol vannak azok a pontok, ahol valóban megtapasztaltam a vigasznak a jelenlétét, és milyen következtetés vonható le ebből? Szent Pál azt mondja, hogy ha a Lélekre figyelünk, kell találnunk gyümölcsöket. Ha nincsenek gyümölcsök, akkor valamit rosszul csinálunk.
A vigasz és a vigasztalanság egy érdekes hullámzással váltakozik az életünkben. A vigasz idején minden alapvetően lelkileg erősít és átalakítja, megnyitja a kapcsolatainkat. A jó lélek, a vigasz közösségbe visz. Vigasztalanság idején azonban azt érezzük, hogy minden lehúz, hogy semmi nem megy úgy az emberekkel és az Istennel való kapcsolatunkban, ahogy szeretnénk.
Mire kellene figyelemmel lenni ilyenkor?
A vigasztalanság nem a döntések ideje. A vigasztalanságban kitartani lehet, ott maradni a korábbi jó döntésekben, de nem hozni újakat!
A rossz lélek, a vigasztalanság elszigetel. Ilyenkor kellene megosztani, kimondani ezeket a fájó tapasztalatokat egy bizalmi közösségben, egy lelkivezetőnek, a Lélek útján velünk haladó társunknak. A kimondás nagyon gyakran önmagában megtöri a kísértést. Ez a transzparencia valóban szabaddá tud tenni.
Vigasztalanság idején méginkább időt kellene adni a csendnek, az imának. Ilyenkor figyelni kell a lelki mozgásokat, kitartani a jó gyakorlatokban, türelmesnek lenni.
hirdetés
