A magyar-afgán származású kispapnak, Naim Dánielnek hosszú útja vezetett a kanadai szemináriumból a váci egyházmegyéig. Története a hivatástisztázásról szól és arról, Jézus hogyan kísérte életét az evangélium, az imák és körülötte élő személyek által. A jelenleg Gödöllőn diakónusi szolgálatát teljesítő kispap a 777-nek adott interjújában mesél az egyházhoz való visszatéréséről, a döntéshozatal nehézségeiről és azokról az üzenetekről, amelyeket szeretne átadni az embereknek.
Naim Dániel egy fiatal kispap, akinek története fordulatokban gazdag. Magyarországon született, majd gyermekkorában szüleivel Kanadába költöztek. Miután megtalálta hivatását, úgy gondolta, kint fogja papként szolgálni az egyházat, de Istennek más tervei voltak vele.
Hatéves korodig éltél Magyarországon. Vannak emlékeid erről az időszakról?
Igen, sok emlékem van. Hatéves voltam, amikor kiköltöztünk Kanadába. Az unokatestvéreimmel és a nagymamámmal nagyon közel állunk egymáshoz mind a mai napig, a velük kapcsolatos emlékek, családi összejövetelek maradtak meg leginkább. Miután kiköltöztünk, sokáig nem jöttünk vissza: egyetemre jártam már, amikor először repültünk Magyarországra meglátogatni a rokonainkat, aztán szerencsére a későbbiekben ez rendszeressé vált.
Édesanyád magyar, édesapád afgán származású. Kiskorodtól fogva keresztény neveltetést kaptál?
Igen, Magyarországon születtem, és anyukám miatt jártunk minden vasárnap misére. Mindhárom testvéremmel katolikusnak vagyunk keresztelve. Apukám muzulmán, de nem gyakorolja a vallását, és a kereszténység sincs ellenére. Sokszor a misén is ott ült velünk a padban.
Kihívás számodra magyarul beszélni?
Azt mondanám, hogy nem, mert otthon mindig magyarul beszélünk, de vannak pillanatok, amikor észreveszem magamon, hogy az átlagnál többet gondolkozom azon, amit mondani szeretnék. Apukám anyanyelve a perzsa, de amikor 18 évesen Magyarországra jött, megtanulta a nyelvet és nagyon szépen beszéli. Hozzánk is magyarul szólt mindig, sosem tanította a perzsa nyelvet, ezért csak néhány szót tudok. Mikor Kanadába költöztünk, az édesanyám erőltette, hogy a családban ne beszéljünk angolul.
Amikor idejöttem, a prédikációk eleinte nehezen mentek, mert sokszor angolul gondolkozom, amikor magyarul beszélek. Emiatt néha kapok visszajelzéseket arról, hogy amit éppen mondtam, az a magyarban nem értelmes – ilyenkor rájövök, hogy lehet magyarul nem volt helyes, de angolul jó lett volna. (nevet)
Voltál már Afganisztánban édesapád családjánál?
Ott nem, de Pakisztánban igen. A háború alatt apukám családja Pakisztánba menekült, és azóta is ott élnek. Azt hiszem, ötéves voltam, amikor egyszer meglátogattuk őket pár hétre. Aztán a nagybátyámék jöttek hozzánk Magyarországra, a nagynéném még pár évet élt is itt, de most már csak telefonon tartjuk a kapcsolatot egymással.
Ismered a kanadai, a magyar és az afgán kultúrát is. Hogyan hasonlítanád össze ezeket?
Éltem már Magyarországon és Kanadában, az apukám oldaláról találkoztam az afgán rokonaimmal is, és azt tapasztaltam, hogy hiába ének különböző kultúrákban, az emberek vágyai, igényei valójában ugyanazok.
A boldogságot keresik és biztonságban szeretnének élni, hogy meglegyenek a mindennapi szükségletek, étel, ital, munkahely. Ez ugyanúgy fontos Kanadában, Magyarországon és Afganisztánban is.
Persze megjelennek a különbségek is, leginkább a vallásban és az ahhoz kapcsolódó szokásokban. Kanadában például sokkal szélesebb a spektrum vallás terén. Nagy számban vannak keresztény felekezetek, de például a muzulmánok, buddhisták, hinduk is képviselik magukat, sőt Kanadában sok az indiai, ezért a szikhizmus is jellemző. Afganisztánban döntő többségben muzulmánok élnek, ez az ország fő vallása, ami megint más, mint itt. Magyarországon azt vettem észre, hogy az elmúlt 25-30 év alatt sokat változott, több kultúra is jelen van már, de Kanada még mindig multikulturálisabb ország. Ez sok szépséget hordoz magában, persze néha vannak félreértések, konfliktusok, de inkább pozitív mindaz, amit ott megtapasztaltam.
Hogy érzed, mit adott neked ez a sokszínű kulturális tapasztalat?
Nagyon pozitívan élem meg mindazt, amit kaptam az évek folyamán. Sokat adott, az biztos. Azt érzem, hogy könnyebben megértem a hozzám forduló embereket, bármilyen kulturális háttérrel is rendelkezzenek; természetesen nem miden esetben, de könnyebb elfogadnom azt, ahogyan mások a világra tekintenek. Egyfajta nyitottságot is adott ez a multikulturális élet. Sok emberrel találkoztam, akik nem úgy cselekedtek, gondolkoztak, mint én, ugyanakkor láttam, hogy így is lehet élni. Megértettem, hogy nemcsak az a valóság létezik, amelyben én élek, hanem sokkal több, ami a teremtett világ gazdagságáról árulkodik. Végső soron természetesen az angol nyelvtudásom is ennek a sokszínűségnek köszönhető, amely kifejezetten hasznos a mai világban.
Volt olyan pont az életedben, amely hatására egyre jobban vágytál Isten közelségére?
Gimnáziumban nagyon szétesett, szerencsétlen fiatalember voltam. Az egyetemen már éreztem, hogy az út, amelyen vagyok, hosszú távon nem gyümölcsöző. Egyszer belülről jött egy hang, hogy „Dani, lehet jó lenne, ha elkezdenéd olvasni a Szentírást”. Az Ószövetséget is megpróbáltam, talán a Számok könyvét, de azt gondoltam, hogy én ezt nem bírom. (Nevet).
Ezért inkább az evangéliumokat olvastam el, az összeset, Mátétól Jánosig. Nagy hatással volt rám, és azóta is bennem van, hogy amikor Jézus hangját hallottam az evangéliumban, amikor Ő beszélt, akkor éreztem, hogy ez igaz. Voltak részek, amelyeket nem értettem, de találkoztam egy kedves idős olasz atyával Kanadában, aki helyre tett bennem nagyon sok mindent, ami nem volt számomra tiszta. Egyszerűen és hitelesen elmagyarázta. Az ő példája is hatott rám. Ez elindított bennem egy folyamatot, amit én visszatérésnek hívok. Ekkor még csak ott tartottam, hogy elkezdtem újra misére járni.
Mikor vált konkréttá számodra, hogy Isten a papságra hív?
Több pont is volt. Ahogyan folytattam az egyetemet, a hitéletem megerősödött. Az én életemben is voltak lányok, akik tetszettek. Gondoltam, hogy nekem is ez az utam, de a személyes imáimban nagyon sokszor éreztem, hogy Jézus legmélyebben másra hív. Aztán egyre többször merült fel bennem a papság mint lehetőség. Kanadában a plébánosunk példája is sokat hozzátett ehhez.
Sok időbe telt elhatároznod, hogy jelentkezz a szemináriumba?
Egyetem után majdnem egy évet dolgoztam, viszont ekkor már erősen éreztem, hogy az Úr a papságra hív, de féltem tőle. Emlékszem, hogy közeledett a szemináriumi jelentkezés határideje, már ki is nyomtattam azt a dokumentumot, amit be kellett hozzá adni, de nem mertem kitölteni. Az egyetemen Jézus mindig elég tiszta jeleket adott arról, hogy velem van, és mindig segített, ha válaszút elé kerültem, sokszor nagyon konkrétan, de ahogyan közeledett a jelentkezési határidő, semmilyen útmutatást nem kaptam.
Pár nappal a határidő előtt, egy mise után a szobámban letérdeltem és egy-másfél órán át imádkoztam.
Megint nem kaptam semmit, hiába kérdeztem az Urat. Igaz, volt bennem egy gondolat, de azt hittem, hogy az csak én vagyok. Ez egy kép volt a kanadai plébánosunkról, ahogyan döntéseket hoz. Akárhányszor valamiről döntenie kellett, ott helyben átgondolta és döntött, ennyi volt. Nem gondolta túl. Ez jelent meg bennem, ahogyan imádkoztam a szobámban. Az ima végén azt mondtam magamnak, hogy megpróbálom. Egy nappal később jelentkeztem is.
Béke és öröm szállt rám, amikor szeptemberben elkezdtem a szemináriumot. Azt éreztem, ez volt Isten válasza az elhatározásomra. Visszagondolva, szerintem azért nem adott a jelentkezés előtt semmi konkrét útmutatást, mert így akarta, hogy fejlődjek, megtanuljak magamtól is választani.
Kanadában kezdted a szemináriumot. Végül miért jöttél Magyarországra?
Ez egy hosszú történet. Kanadában nagyon szerettem a kispap társakat, a tanítókat, az elöljárókat is. Éreztem, hogy az Úr a papságra hív. Az akkori elképzelésem szerint öt-hat éven belül Kanadában lettem volna pap. Egy darabig, négy-öt évig nagyon jól ment minden, aztán a koronavírus táján egy krízisbe kerültem. Ennek több oka is volt.
Az egyik, talán legfőbb, hogy egy nagyon nagy plébániára kihelyeztek, és ez stresszes volt. A nyár elején kettő pappal voltam, azonban az idősebbet, akivel jobban kijöttem, elhelyezték. Egyedül maradtam egy fiatal atyával, és egy óriási közösségért voltunk felelősek. Az egyházközségnek körülbelül nyolcezer család volt a tagja, ami ott is nagynak számít. Ez mind sok volt számomra, és csak arra tudtam gondolni, hogy mindjárt itt a diakónusszentelésem, egy évvel később a papszentelésem, és nem vagyok kész arra, hogy egy ekkora közösségért felelősséget vállaljak. Lehet tíz év múlva igen, de most nem.
A nyár végén visszamentem a szemináriumba, de még akkor is éreztem ezt a stresszt. Két hónappal később, 2021 novemberében a püspökömtől kértem, hogy halassza el a diakónusszentelésem, majd nem sokkal ezután azt mondtam, hogy abbahagyom a szemináriumot, mert nem éreztem a helyem.
Körülbelül fél évvel később – 2022 májusában – a nővérem megházasodott itt, Magyarországon, emiatt az egész család hazajött. Az esküvő után anyukám noszogatott, hogy írjak Horváth Árpád jezsuita atyának, mondjam el neki, milyen helyzetben vagyok, és lehet ő tudna valamilyen tanácsot adni. Már ismertem őt, mert egyszer Kanadában húsvétkor szolgált, így írtam neki. Amikor meglátogattam, azt javasolta, hogy töltsek egy évet a jezsuitáknál Budapesten. Erre csak annyit válaszoltam, hogy most visszamegyek Kanadába és átgondolom. A nyár közepén végül elhatároztam, hogy kipróbálom. Szeptembertől már a jezsuitáknál voltam egy hivatástisztázó éven.
Itt döntöttem el az év végén, hogy szeretném folytatni a kispapságot Magyarországon.
Mennyire volt nehéz választás ez?
Azt a döntést könnyebben hoztam meg, hogy a jezsuitáknál töltsek egy évet. Az, hogy később itt köteleződjek el, sokkal nehezebb volt. A jezsuitáknál töltött évem nagyon szép volt, a közösség sokat segített, megerősített, közel voltam Jézushoz, és Nagy Bálint atyának a hatása is óriási volt. Kéthetente átjártam a másik rendházba, egy fiatal férfiakból álló közösséghez, akik szintén hivatásukat keresték. E nélkül a csoport nélkül nem hiszem, hogy így alakult volna az életem. Bálint atyával azóta is tartom a kapcsolatot, és a többiekkel is.
Hogyan fogadta a családod, amikor eldöntötted, hogy itt leszel pap?
Nagyon pozitívan. Miután a jezsuitáknál befejeztem azt az egy évet, pár napot töltöttem a nővéremnél, ott határoztam el magamban. Abban az évben is sok jelet kaptam az Úrtól, hogy mit szeretne. Elmentem egy felvételire Vácott a püspök atyához, és amikor felvettek, megírtam SMS-ben a családnak. Nagyon jól fogadták, úgy érezték, hogy jó döntést hoztam. Később anyukám mondta, nagyon örül annak, hogy pap szeretnék lenni, és látják, hogy ez az utam, de az nehéz lesz, hogy én Magyarországon leszek, ők pedig Kanadában.
Fotó: vaciegyhazmegye.hu – Diakónusszentelés
Milyen különbséggel szembesültél a magyar egyház és a kanadai egyház között?
A legnagyobb különbség az egyházi struktúra. Kanadában a legtöbb helyen nem jellemző, hogy egy pap felelős öt-hat településért, mint itt. Ott pont fordítva működik a rendszer. Amíg itt a papok járnak templomról templomra vasárnaponként, addig Kanadában egy pap egy helyen szolgál, maximum kettőn, és hozzá tartozik egy óriási közösség. Mindkettő nagy kihívás, de másfajta.
Van valamilyen számodra fontos üzenet, amelyet papi szolgálatod során szeretnél átadni a híveknek?
Két dolgot szeretnék. Az egyik: Istennel élni jó. Ez nagyon egyszerű, de igaz és fontos.
Ezt szeretném megélni, mert ha látják, hogy egy pap örömét leli szolgálatában, az vonzó, és ezáltal Jézushoz tudja vezetni az embereket.
A másik számomra fontos üzenetet Kanadában hallottam sokat: Jézus és az evangélium a mai napon is releváns. Ezt minden helyzetben meg tudjuk élni, de nem könnyű, sokszor komoly erőfeszítés kell hozzá. Természetesen a kegyelem működik bennünk, de a mai világ kihívásai között is az evangélium a válasz, ezt nem szabad elfelejteni.
hirdetés
