Riesz Domonkos atyával, a Budapest-Kispesti Nagyboldogasszony Főplébánia káplánjával arról beszélgettünk, hogyan változik meg a karácsony megélése papként: mit jelent Szentestén „az Ünnepelttel” időt tölteni, hogyan válik a szolgálat a várakozás helyévé, és miért nem a tökéletes bejgli vagy az ideális ünnep a karácsony lényege. Az interjúban szó esik a pap magányáról és közösségéről, a karácsony csendjének erejéről, és arról, mit érdemes idén a jászolhoz tennünk – talán mindenekelőtt önmagunkat.
Máshogy éled meg a karácsony ünnepét azóta, hogy pappá szenteltek?
Felsős gimnazista korom óta természetes volt számomra, hogy december 24-én délután szervezőként ott vagyok a pásztorjátékon. Az izgatottságtól átszövődött gyerekkori varázs után már a tartalmon volt a hangsúly, ezért a templom és a Szenteste már ekkor összekapcsolódott számomra. De persze nem akarom megkerülni a kérdést, nyilván egészen más papként ünnepelni a karácsonyt, sőt már kispapként is az volt, amikor kissé szerzetesrendi légkör volt szenteste a szemináriumban. Most a szolgálaton jóval nagyobb a hangsúly, és jobban meg kell küzdeni azokért az órákért, amikor azt élem meg, hogy én is várakozom, és engedem az Úrnak a közeledését.
Mennyire magányos papként a Szenteste – a pásztorjáték és az éjféli mise közötti időszak?
Biztos lehet olyan, aki magányosnak éli meg, de én személy szerint egyáltalán nem. Az első nagy szemináriumi karácsony ajándéka volt az a felismerés, hogy akikkel együtt élünk, azok tényleg testvéreink, az új családunk. Volt bennem aggódalom a legelején, hogy ez milyen lesz, viszont azt is tudtam, hogy másnap mehetek haza, szóval sejtettem hogy túlélem. (Nevet) De végül nagyon meghitt volt, a közös imádságok, és hogy volt csendes időnk is. Úgy éreztem, így igazán megéltük az ünnepet.
Azóta is nagyon törekszem, hogy az estét az Ünnepelttel töltsem.
Lehet, hogy nekem is lesz az életemnek olyan szakasza, amikor esetleg magányosnak érzem magam Szenteste, de most egyáltalán nem, hiszen nem is vagyok egyedül. A pásztorjátékon találkozom a közösségünk nagy részével, majd pedig a csendes imaidő következik, vacsorára pedig összeülünk a szomszéd plébánia paptestvéreivel. Ezek mindig nagyon vidám, de ugyanakkor meghitt esték, amelyeket követően időben visszaindulunk a plébániára, hiszen az éjféli misére fel kell készülnünk.
Azáltal, hogy a Szenteste egy részét csendben, az Ünnepelttel töltöd mélyebbek lettek a karácsonyaid? Többet értesz meg az ünnep misztériumából, mint korábban?
Feltételezem, hogy egy átlagos felnőtt embernek nincsen egy órája arra, hogy Szenteste imádkozzon, nekem viszont van. Ez egy nagy ajándék, fel vagyok szabadítva ennek a kapcsolatnak a megélésére. Karácsonykor az Eucharisztia is új értelmet nyer, megmutatkozik, hogy az Úr mennyire törékennyé válik, hogy a mi törékenységeinket gyógyítsa. Ez egy olyan titok, amin el tudok ámulni, és Vele el tudok időzni. Ez valahogy nem megérthető, lassan befogadható, ami az én karácsonyaimban nagyon erőteljesen jelen van. A szentmisén a kezemben jelenvaló lesz az a Jézus, aki karácsony ünnepén valóban kézzelfoghatóvá válik. Némán érkezik, hogy szólhasson hozzánk.
Hiába tudjuk, hogy nem ezek a lényegesek, mégis kár lenne tagadni, hogy gyakran igen nagy nyomásként éljük meg ezt az időszakot: szép, tiszta otthon, tökéletes bejgli, számtalan ajándék. Te mennyire tudod megélni úgy a karácsonyt, ahogyan azt a ,,szószékről” hirdeted?
Attól még hogy pap vagyok az adventi rohanás engem sem kerül el, sőt: ez egy zsúfolt időszak, nagyon sok a lelki program, roráté, fizikailag ez megterhelő. Ugyanakkor meg lelkileg rengeteg ajándékot kapok, a lelki eseményeknek köszönhetően jobban tudok az Úr felé fordulni. Amennyire megterhelő, annyira segítség is. Ha adventben igazán keressük Istent, akkor „odaérünk” karácsonyra, és ebben nincsen jelentős különbség pap és hívő között. Talán Barsi Balázs atyától hallottam, hogy az adventet azok tudják igazán jól megélni, akikben van feszültség, várakozás a karácsonyra. Nem hiszem, hogy tökéletes karácsony létezne, hiszen az első sem volt az. Legfeljebb azért volt tökéletes, mert ott volt a jászolban Jézus.
Egyszer valaki mondta, hogy az a pap, aki a liturgiát nem tudja ünnepként megélni, annak szomorúak lesznek az ünnepei, hiszen végigdolgozza a délelőttöt, de nem ünnepel.
Én hála Istennek ünnepként élem meg, és találkozni az Úrral, együtt lenni az emberekkel az nem kimerítő. Szeretek beszélni is, a prédikáció sem kimerítő számomra, ráadásul papként megvan az a lehetőségem, hogy ha nagyon unom, akkor abbahagyom. (Nevet.) De azért görögkatolikus papok feleségei szokták említeni, hogy ,,elegük van” abból, hogy karácsony után mindig lebetegszik a férjük a kimerültség miatt. Szóval lehet igazság ebben a mondásban: ,,a karácsony arról szól, hogy a Kisjézus megszületik, a pap meg összeesik”.
Fotó: 777 / YouTube
Könnyebb megszólítani egy nem hívőt Jézus születésének ünnepén? Azáltal, hogy újszülöttként érkezett, közénk jobban lehet kapcsolódni hozzá érzelmileg?
Biztos, hogy könnyebb ünnep, mint a húsvét, hiszen nehéz nagypénteken Jézus keresztje mellett állni. A karácsonynak van egy meghittsége, amely sokaknak szép gyerekkori élményeket is jelentenek. A zenei világa az ünnepnek is erről a bennünk lévő megilletődöttségről tanúskodik, érzékenyebbé válunk arra, hogy van körülöttünk egy nagyobb valóság, mint ami a hétköznapi környezetünk. Főleg ha nehéz, terhelt élethelyzetben vagyunk, ahol sok stressz és feszültség ér bennünket különösen is megérinthet bennünket, hogy van valami, ami mindennél több – és az a valami csendes.
Sokszor elgondolkodom rajta: vajon miért ezt a formát választotta Isten, miért ilyen körülmények között születik meg Jézus?
Jézusnak az egész működésében az tűnik ki, hogy a küldetése különösen is szól azokhoz, akik rászorulók. Akiknek semmire nincsen szüksége, azoknak nem tud adni, mert nem fogadják el. A rászorulókhoz viszont mindig van üzenete, utat mutat nekik. Az Úrnak a megoldásai nem kívülről érkeznek, nem vág hozzánk egy könyvet, hogy ,,ezt olvassátok el és a végén találkozunk”, hanem belülről éli meg és osztozik mások nehézségein. Az Úrnak is a megoldása mindenféle szegénységre, kitaszítottságra, hiányra, hogy beleszületik ebbe a világba. Ott van az a kisgyermek, aki tulajdonképpen semmit sem csinál még: nem jegyzi fel az evangélium, hogy gyermekként csodákat csinálna, szavakkal tanított volna. De már a létével megteszi ezt. Gyönyörű, hogy már most lehet örülni neki, pedig tulajdonképpen még nem történik semmi. Már ujjong Simeon, pásztorok, bölcsek és királyok, pedig még nem történt semmi – de az Úr itt van már velünk. Ezt mi ugyanúgy megtehetjük: biztosan sok mindenre vágyunk, de látszólag az Úr még nem tesz semmit, vagy csak más ütemben cselekszik, minthogy mi reméljük. De annak, hogy itt van velünk – márpedig itt van, sokkal valóságosabban, mint a betlehemi istállóban és sokkal közelebb, hiszen minden templomban jelen van – örülhetünk és ujjonghatunk.
Mit érdemes a mostani karácsonykor letennünk a jászolhoz képletesen a kis Jézus elé?
Szerintem magunkat, úgy ahogy vagyunk. Tegyük oda a szívünket minden fáradtságunkkal, örömünkkel, hálánkkal és engedjük meg, hogy Ő ajándékozzon meg minket. Karácsonykor az Úr önmagát ajándékozza az egész világnak.
Az éjféli misén vagy december 25-én a felajánláskor tegyük oda képletesen mi is a szívünket az oltár elé, hogy alakítsa Jézus. Legyen ez a mi ajándékunk.
,,A karácsony titka” – néha elcsépelve használjuk ezt a kifejezést. Számodra most mit jelent?
Az Ige – a második isteni személy – akinek a lényege, hogy megszólít minket egészen szótlanná válik az eljövetelekor, de ez mégis milyen beszédes. A papoknak sokszor az a munkájuk, hogy valamit mondjanak, ezért hívják őket sokszor ide vagy oda. De lehet, hogy a szavak helyett sokszor beszédesebb a létünk, hogy hogyan élünk és mit látnak az életünkön.
A másik, ami beugrik az egyszerűség. A végtelen Isten a tróntermének egy egyszerű istállót választott, ,,udvartartásnak” pedig egy egyszerű lányt, aki nagyon bízott az Istenben, és egy olyan egyszerű férfit, aki végtelenül tudott bízni, aki a tervei átalakítását is tettrekészséggel és bizalommal tudta fogadni. Két egyszerű, de belül nagyon gazdag emberre bízza Isten saját magát. A jelenlétével válik az egész tökéletessé, ha az ünnepkor és utána is Őrá figyelek, akkor minden hiány és külső vihar más lehet mint korábban. Talán máshogy tudok reagálni a helyzetekre, ha onnan tudok reagálni, ahol Vele kapcsolatban vagyok. Mert akkor rajtam keresztül is tud az értünk szótlanná váló, hozzánk közel ereszkedő, alázatos Úr a szeretetével találkozni másokkal.
hirdetés
