Novemberben töltötte be 75. életévét Spányi Antal székesfehérvári püspök, ami az egyházi szolgálatban fontos mérföldkő. A lemondás beadva, a döntés Rómában várat magára – ő pedig készen áll mindkét útra: folytatni a szolgálatot vagy békével átadni a stafétát. Nagyinterjúnkban többek között a paphiányról, a közbeszéd állapotáról, az őt ért kritikákról és jövőbeli terveiről is beszélgettünk.
Novemberben ünnepelte a 75. születésnapját – utólag is boldog születésnapot kívánunk -, ami egy püspök életében mérföldkőnek számít. Inkább félt attól, hogy ez a nap eljön, vagy már várta?
Azt tapasztaltam, hogy ez a 75. születésnap sokak fantáziáját motiválta és sok mindent beleláttak. Voltak, akik azt gondolhatták, hogy ezzel nekem letelt a szolgálatom itt a Székesfehérvári Egyházmegyében és elkezdem a nyugdíjas éveimet, de erről szó sincsen. Én nem vártam ezt a napot, de nem is féltem tőle, úgy vagyok vele, mint a többi nappal. Készen állok arra, hogy ha XIV. Leó pápa és munkatársai azt kérik folytassam még a szolgálatot, de ha meglesz az utódom, akkor minden szívfájdalom nélkül, örömmel és teljes lelki békével tudom majd átadni a hivatalt.
Örülök, hogy ezt a püspökséget vezethettem, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy nekem így kellene az életemet befejezni.
Ilyenkor az ügymenet hogyan történik, Ön a születésnapján elővesz egy papírt és egy pennát, majd megírja, hogy ezennel benyújtja lemondását?
Már júniusban beadtam a lemondásomat a Szentatyának, ezt a nunciatúrának kell odaadni, ők pedig diplomáciai postával eljuttatják a Vatikánba. Azért tettem ezt meg előre, mert tudtam, hogy ez sok adminisztrációs munkával jár. A korábbi benyújtás nem jelenti azt, hogy előbb kapnám meg azt a levelet, amely a sorsomat eldönti. Két lehetőség van: XIV. Leó pápa vagy kijelöli az utódomat, vagy pedig megbízást ad arra, hogy folytassam a püspöki szolgálatot, ameddig nem történik változás. Ilyenkor elindul egy vizsgálat, jelölteket keresnek, akikről jellemzéseket gyűjtenek be, majd pedig az összegzés után kiválasztanak három személyt – talán az egyik nevét kicsit vastagabb betűvel írják… Nyilván nem maga a pápa mérlegeli hosszasan, hogy a Székesfehérvári Egyházmegyébe kit küld püspöknek, de mielőtt pápává választották pont ez volt a feladata, ő vezette a Püspöki Dikasztériumot.
A közmédia készített Önnel egy portréfilmet, amelyből kiderül, hogy az itteni elődje, Takács Nándor atya finoman fogalmazva sem volt boldog, amikor lejárt a szolgálata a Székesfehérvári Egyházmegyében. Ön tanult ebből a példából, hogy hogyan ne fogadja majd a döntést?
Sokat tanultam belőle, az biztos. Akkoriban nem volt még gyakorlat az, hogy a püspöknek le kell mondania 75 éves korában, meghagyták őket a halálukig. Ez viszont mára megváltozott, a püspökök lemondanak, még ha van is vita arról, hogy ez jó vagy nem. Nándor püspök atya abban a gondolatban volt, hogy haláláig szolgálja majd az egyházmegyét, ezért szíven ütötte, amikor megtudta a változást – ráadásul tőlem. Neki és nekem is nehéz volt, őt sértette és bántotta a döntés. Én ott világosan megtanultam, hogy ebbe nem szabad belemenni: örömmel végzem a munkámat, de ha azt mondják, hogy elég volt, akkor szintén örömmel lelépek. Ha az utódom kéri a segítségemet, természetesen megteszem, ha pedig nem, akkor különböző plébániákon segítek majd,
Az elődöt megkérdezik, hogy kit javasol utódnak? Azaz Spányi Antal véleményét kikérték, hogy kinek örülne?
Megkérdezik, de ez nem jelenti azt, hogy az illetőt nagyobb súllyal vennék figyelembe. Ez egy zárt döntés, legfeljebb segíthetek valakit a látókörbe tenni.
Ha jól gondolom, hiába faggatnám, hogy kit javasolt…
Ez természetesen így van, nem mondhatom el.
Fotó: Szabó Csaba / 777
Milyen karakterű püspöknek örülne, milyen személyiségű vezetőre van szüksége Ön szerint a Székesfehérvári Egyházmegyének?
Különböző karakterű püspökeink vannak, akadnak közöttük, akik inkább könyveket írnak és tanítanak, míg mások inkább az építkezésben és a szervezésben jeleskednek. Van olyan püspöktársam, aki kifejezetten lelkiségi megközelítésű, mély lelkülettel tud az emberekhez szólni. Számomra elsődlegesen az a fontos, hogy egy olyan püspök legyen az utódom, aki valóban pásztora lesz a rábízottaknak. Ma az embereknek jó pásztorra van szükségük, aki törődik velük, utat mutat a számukra. Nyilván minden püspökségre ilyen emberre lenne szükség.
Ön ilyen püspöke tudott lenni a Székesfehérvári Egyházmegyének?
Szerettem volna egy ilyen pásztor lenni. Mindig arra törekedtem, hogy jó pap, jó plébános legyek, ez töltötte ki az életemet. Másnak kell eldönteni, hogy mennyire tudtam eredményes lenni, de mindig ez éltetett és mozgatott.
Az volt a célom, hogy püspökként olyan legyek, mintha az egyházmegye plébánosa volnék, szívem és reményem szerint ez a lelkipásztori hozzáállás jellemezte a szolgálatomat.
A papok és a hívek létszáma itt is csökken, emiatt átalakította az esperes kerületeket az egyházmegyében. Hogyan éli meg egy püspök ezt a fajta zsugorodást és mit tud ellene tenni?
Százötven plébánia van az egyházmegyében, az érkezésemkor kevesebb mint száz pap volt, de azóta sajnos ez a szám is lényegesen csökkent. Jelenleg nagyjából hatvan papra támaszkodva igyekszünk működtetni az egyházmegyét, de nyomasztó érzés, hogy nem tudjuk úgy betölteni a ránk bízott küldetést, ahogyan gyerekként tapasztaltam, vagy ahogyan a szentelésem idején elképzeltem. Nem várhatom el ugyanazt attól a paptól, akire tizenöt falu van bízva, mint akinek csak egy települése vam. Az egyházmegyék közül talán először mi indítottuk el a papi imaszövetséget, – amelyet Prohászka Ottokárról neveztünk el, Székesfehérvár nagy papnevelőjéről, aki megújította a papképzést -, hogy hivatásokért imádkozzunk, az egész magyarországi Egyházért. Amikor ezt elindítottuk nem volt senki jelentkező a szemináriumban, amióta ez az imádság tart legalább egy kispap minden esztendőben volt. Nincsen tömeges jelentkezés, de azt talán nem is lehet várni, mert a templomok falát sem repesztik szét a hívek. Ha kevesebb a nyáj, kevesebb válik pásztorrá belőlük. Én püspökként a papok pásztora is próbáltam lenni, atyának, testvérnek és barátnak tekintettem őket, akire mindig számíthattak.
Fotó: Szabó Csaba / 777
Sokat és sokszor beszélünk azokról a körülményekről, amelyek valóban hozzájárulnak a hívők létszámának csökkenéséhez, de az Egyháznak van-e Ön szerint felelőssége ebben a folyamatban?
Sokat foglalkozunk azzal, hogy ezt a folyamatot hogyan tudjuk megállítani és megfordítani, de nem tagadom, hogy szerintem nagyon nehéz lesz ezen változtatni. Ratzinger bíboros is sokat beszélt arról, hogy a jövő egyháza máshogy fog kinézni, mint ami a lelkünkben a mai napig megjelenik -, egy nagy, erős egyházat képzelünk el. Ezzel ellentétben kis egyház lesz, kis közösségekkel, akik igazán jézusi módon próbálnak élni és szeretni, az örömhírt próbálják elvinni a maguk életével, így evangelizálva a világot. Ratzinger nagyon bölcsen látta ennek az útnak a bekövetkezését, talán prófétaként beszélt ezekről a jelekről. Nem hiszem, hogy másféle módon vissza lehet ezt a jelenséget fordítani. Ezeknek a kovászoknak, magoknak, világító jeleknek kell megszületniük, így kell megerősödnie az Egyháznak, ahogyan az ókori időben történt. Közben viszont őriznünk kell a keresztény kultúrát: ha megvan a hagyománya, hogy hogyan ünnepeljük karácsonyt, húsvétot, akkor már van egy alap, amire alapozva el tudunk indítani valamit.
De ha teljesen elveszik a keresztény kultúra, akkor hiányzik a termőföld, a mag visszapattan a kőről és nem lehet vele gyökeret ereszteni.
Tehát egy kisebb, de Krisztushoz hűséges Egyházat vizionál. De milyen a mostanihoz képest az az Egyház, amely Krisztushoz még inkább hűséges, mi a különbség?
Nekem mindig fontos volt – káplánként, plébánosként is már -, hogy eleven közösségek legyenek, ahol ismerjük egymást, ahol egymást imáinkban hordozzuk. Istennel legyen egy személyes kapcsolatunk, imádságban, csendben, miközben a liturgiáink olyanok legyenek, amelyek adnak valamit az embernek. Nagy felelősségünk van, hogy mit és hogyan mondunk a prédikációinkban, képesek vagyunk-e az igazságot kimondani, ahogy Jézus mondaná nekünk. Szeretném, hogy szolgáló egyház legyünk, gyakran hallom, hogy bizonyos papok nagyon bürokratikussá válnak – és habár értem, hogy ez a sok teendő miatt van – de nekik szolgálniuk kell a közösséget. Legyünk szolidárisak egymással, merjünk odahajolni a szegényekhez, mindenkihez szólni és a jót építeni.
Az Egyház hogyan tudja a társadalmi és politikai megosztottságot enyhíteni, amit ma Magyarországon tapasztalunk?
Ezt nagyon nehéz kérdésnek gondolom, nincs is rá kész válaszom. Rám nézve azt élem meg, hogy ki kell mondanom azt az igazságot, amit gondolok, még akkor is, ha tudom, hogy azzal nem ért mindenki egyet. Nem azért, mert én biztosan tudnám az igazságot, vagy nálam lenne a bölcsek köve, hanem mert alá tudom támasztani érvekkel és a megélt tapasztalataimmal. Ha mindenre megpróbálunk egyformán mosolyogni és mindent egyformára próbálunk beállítani, akkor abból csak baj és zűrzavar támad. Vannak igazságok, amiket józan ésszel ki kell tudnunk jelenteni, például nem mondhatja magáról valaki azt, hogy ő lány, miközben fiúnak született. Ugyanúgy nem mindegy, hogy világnézetileg, politikailag mit vallunk, ki kell állni és gerincesen vállalni kell mindenkinek a maga meggyőződését – ami egy egyházi embernél természetesen érzékeny téma.
Tehát Ön nem ért egyet azzal, hogy a papok ne politizáljanak?
Mit jelent, hogy ne politizáljanak? Pártpolitikában nem veszek részt. Ha én aláírok egy papírt, hogy legyen békesség és szűnjön meg az emberek gyilkolászása Ukrajnában és tegyék le a fegyvert az szerintem nem pártpolitika, hanem egy józan, normális emberi akarat és szükséglet.
A pártpolitikában nem kell részt venni, de a közéletben ott kell lenni és el kell mondania a véleményét a papnak.
Nehéz határmezsgyén táncolunk: azokon a fórumokon, ahol van lehetőségünk elmondani a véleményünket, ott világosan meg kell ezt tennünk, de a vasárnapi szentbeszéd ne erről szóljon, hanem az evangéliumról.
Fotó: Szabó Csaba / 777
Közbeszéd állapotát hogyan ítéli meg? Én nem látok rá a székesfehérvári kávézók beszédtémáira, de az online térben lévő csatazaj alól aligha mentesülnek az itt lakók.
Székesfehérváron a közállapotok elég rendezettek hála Istennek. Ugyanakkor én is tapasztalom, hogy például az előbb említett aláírásom olyan reakciókat váltott ki emberekből, amelyek tele vannak gyűlölettel és indulattal. Olyan állításokat fogalmaznak meg, amelyek egyszerűen hazugságok és semmilyen igazságot nem tartalmaznak.
Önre nézve vagy az Egyházra?
Személyemben, de ebben benne van az Egyházzal szembeni ellenállás is. Az a legokosabb, ha az ember ezekkel nem tölt el túl sok időt, mert rombolóan hatnak a lelkére. Ha mi következetesen egy másik stílust képviselünk, akkor valamit tudunk tenni a közbeszéd állapotának javulásáért, miközben az igazsághoz mindig ragaszkodnunk kell, nem lehet elhallgatni. Félelmetes látni, hogy futótűzként terjednek a hazugságok, az emberek a saját állításaikat sem gondolják végig. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, amikor tüntetők az idős ferences szerzetes atyát lehetetlen helyzetbe hozzák az egész templomi közösségével együtt, mert nem tudja méltó keretek között bemutatni a liturgiát. Ezeket nem szabad eltűrni.
Nagyon jó, hogy sokszor kegyes és szép dolgokat beszélünk, amik simogatják az emberek lelkét, de nem takarhatjuk el azokat a dolgokat, amelyek ellen határozottan fel kell lépnünk.
Kell és lehet a szegénységről, a szegregációról szépeket mondani, az ember szeméből majd kicsordul a könny, de igenis el kell mondanunk, hogy mit tesz az Egyház ezekért az emberekért. Ne csak arról beszéljünk mindig, hogy az Egyházban milyen bűnök vannak, tízerszeresére felnagyítva, beszéljünk az igazságról. Egy kétezer éves szervezet hitelességét próbálják némelyek aláásni, amivel a társadalom biztos erkölcsi alapzatát próbálják elvenni.
Az Ön által is említett kétezer éves Egyház azután is lesz, miután a jelenlegi politikai pártok már rég megszűnnek. Kérdés, hogy képes-e az Egyház valóban így tekinteni magára, nem jobb- és baloldalt látni, hanem egy magasabb perspektivából látni a társadalmi folyamatokat?
Pontosan azért nem szabad részt vennünk a pártpolitikai vitákba, hogy megmaradjon az Ön által is felvetett nézőpontunk. Nekünk elvi igazságokat kell kijelentenünk, nem pedig arról kell beszélgetnünk, vitatkoznunk, hogy melyik politikai elgondolás hol tart. Vannak törvények, láthatjuk, hogy nem mindenki tartja be, láthatjuk, hogy ki tesz erőfeszítéseket az emberekért. Örülünk annak, ha a békességet tudjuk szolgálni, és félünk attól, ha a háború rémsége ott van felettünk. Ezekről őszintén kell beszélnünk.
De a legfontosabb az a bizonyosság, amit Krisztustól kaptunk bátorításul, hogy ő a világ végéig itt lesz velünk.
Évtizedek óta segít a szegényeken, már plébánosként is, később a Katolikus Karitász vezetőjeként. Hogyan ítéli meg Magyarországon a szegények helyzetét?
Nyilván más szemszögből látom most ezt a kérdést, mint például a Haller téri templom káplánjaként, sőt nem csak a szemszög más, hanem az intenzitás és a tapasztalat mennyisége is. Szegények mindig lesznek veletek – Jézusnak ez a mondása nagyon igaz, láthatjuk és tapasztaljuk a saját korunkban is. Kimondottan fontos, hogy mi ne okozzunk szegénységet, próbáljuk meg visszaszorítani ahogyan csak lehetséges. Mindenkinek egyformán próbálunk segíteni, romákon és nem romákon egyaránt, volt olyan törekvésünk is, hogy minden egyházközségünkben legyen működő karitász csoportunk. Hála Istennek az egyházmegyében nagyon sok ilyen csoportunk működik jól, rengetegen önzetlenül végzik ezt a tevékenységet, hálával tartozunk nekik.
Kevés olyan magyar egyházi személy van, aki annyira sokat tesz a periférián élőkért, mint a nemrég Önök által MKPK-elnökké választott Székely János szombathelyi püspök. Jelenthet-e ez egy hangsúlybeli tolódást a magyar Egyház részéről, kaphatnak-e még nagyobb figyelmet a rászorulók a jövőben?
Székely János atya belső affinitása azt gondolom, hogy erre garanciát ad. Ő ebbe az irányba szeretne menni, minden megnyilvánulása ezt tükrözi: miután megválasztottuk elnöknek az első útja ide vezetett az egyházmegyénkbe, ahol meglátogatta az általunk fenntartott Szent Kristóf Házat. Miközben nagyon örülünk annak, hogy nagy hangsúlyt kap az Egyháznak ez az oldala is, arra mindenképpen figyelnünk kell, hogy az egész nyájra koncentráljunk: vannak betegek, gyengék, akadnak olyanok, akik elbitangolnak, és olyanok is, akik hűségesen életük során az Egyház mellett maradnak.
Fotó: Szabó Csaba / 777
Ferenc pápa kapcsán hallhattuk, hogy nagyon sokat foglalkozott a perifériával lévőkkel, viszont a belső mag kevésbé érezte ezt a figyelmet, és valóban néha azon kapjuk magunkat, hogy a legkevesebb figyelmet azok kapják, akik az Egyház gerincét adják. Milyen módon kell Ön szerint foglalkozni velük?
Valójában azt hiszem, hogy erre sincsen tökéletes recept. Ahhoz, hogy ezt a munkát el tudjuk végezni munkatársakra van szükség: nagyon fontos, hogy a karitász csoportjainkban megfelelő vezetőket találjunk, én például ha elmegyek bérmálni vagy plébániát meglátogatni, akkor mindig érdeklődtem a helyi karitász felől, megköszöntem a szolgálatukat. A karitász az egyetlen olyan szolgálat, amit minden ember elfogad az egyház részéről, mint hiteles tanúságtétel.
A megmaradó nyájnál ott vannak a hitoktatóink, az iskoláink, amelyekben remélhetőleg el tudjuk őket érni, és persze a plébános lehetősége szerint ő is meg tudja hívni az embereket, hogy kapcsolódjanak be a helyi közösség életébe. Próbáltam elérni, hogy a kisebb falvak fogjanak össze és hozzanak létre közös ifjúsági csoportot, házas csoportot, mert egy-egy faluban nem lenne elegendő ember ezekhez a kezdeményezésekhez. Ma már az utazás nem akkora probléma, hogy ne tudjon valaki egy-két faluval arrébb elmenni egy ilyen jellegű eseményre. De nem tagadom, hogy ez nem sikerült mindenhol, nehézségekbe ütköztünk. A belső magnak szervezzük az imaközösségeket, szentségimádásokat, ezek a pasztoráció biztosan bevált útjai egy csoport létrehozására. Sok mód van arra, amelyben a megmaradt nyájat is tudjuk erősíteni, mert éreztetnünk kell mindenkivel, hogy az Egyház nyitott felé, az Egyháznak van szava feléjük, még ha nem is éri el őket mindig.
Visszatérve Önre és a lehetséges nyugdíjas évekre: mik a tervei, hogyan képzeli el nyugalmazott püspökként majd az életét?
A Székesfehérvári Egyházmegyében működött egy kolostor, amely később szeminárium lett – ezt a kommunisták elvették, -,majd később papi otthont csináltak belőle, manapság is ez a funkciója. Ennek az Országos Papi Otthonnak egy része a mindenkori püspök számára van fenntartva. Nyilván a püspök a Püspöki Palotából irányítja a munkát, de a nyugdíjazott elődnek ott van egy helye, ahova vissza tud vonulni.
Én úgy tervezem, hogy ha megérkezik az új püspök, akkor én oda átköltözöm és ott élem az életemet.
Mindenre nyitott vagyok, amire utódom esetleg megkér, és azokra a kérésekre is nyitott vagyok, amelyek a plébánosoktól érkeznek majd felém. Amíg tudok misézni, gyóntatni, helyettesítést vállalni, addig örömmel és szívesen megteszem, örömmel és békességben várom ezt az időszakot, mindenféle sértődöttség és keserűség nélkül.
Az elmúlt két évtizedben Ön tulajdonképpen két generáció papjainak idősödését láthatta püspökként. A pap aktív szolgálati idejében a középpontban van, nehéz lehet elfogadni és megérteni, hogy élete utolsó szakaszához érve már egy otthonban van. Ön mit tapasztalt, hogyan tudják elfogadni, adott esetben megszeretni életük ezt a részét a papok?
Ma a papok gyakorlatilag addig dolgoznak, amíg meg nem betegednek. Aki még tud dolgozni az kint van a terepen, valamelyik plébánián. Azok vannak az otthonokban, akik már fizikailag vagy szellemileg nem tudnak részt venni ebben a szolgálatban. Ez egy nehéz élet. Kívülről nézve ez egy kereszt, ezt kár lenne letagadni. Én magam nem vagyok ebben az állapotban, tudok mozogni, dönteni, a munkámat el tudom végezni. De nekem is próbatétel lesz, még ha ez a lakrész kicsit független is a papi otthontól: szoros kapcsolatunk lesz, védőernyőt tudnak nyújtani, része leszek az intézménynek, de szabadon tudok majd menni-jönni az egyházmegyében.
Júniusban ünnepelheti majd az aranymiséjét, hogyan tekint vissza a papságban töltött eddigi csaknem ötven évére?
Voltak küzdelmek, olykor talán nem is kis küzdelmek, amelyeket meg kellett vívni. Ezek mögött sokszor a politikai akarat is ott volt, többségében a rendszerváltás előtti időszakra gondolok, amikor az embernek azért kellett imádkoznia és küzdenie, hogy egyáltalán pap lehessen. A katonaság sem volt könnyű szeminaristaként. Papi életem során sokféle tapasztalatot tudtam szerezni, Nógrádban kisebb és nagyobb faluban, városban, Budapesten, majd pedig az egyházkormányzatban – és később már püspökként. Voltak kudarcos törekvéseim, és sikeres eredmények is, amelyekre jóleső érzéssel tudok visszagondolni.
Azt remélem, hogy ha mérlegre lehet tenni a dolgokat, akkor pozitív irányba billenne el.
A papságomban békét és örömömet találtam, mindig úgy éreztem, hogy a helyemen vagyok, még akkor is, ha nem sikerült a legtökéletesebben megélni. Segítettek az elődeim nagy példái, akiknek köszönhetően felismerhettem a papi hivatásomat. Mindig csodálkozom azon, amikor valaki elgyengül, elfárad, nekem Placid atya örök példaképem lesz, aki mindig dolgozott, küzdött. Nagy öröm, amikor régi hittanosaimmal találkozom, amikor visszaemlékezünk a régi időkre, ezek mind felemelnek és megerősítenek abban, hogy érdemes csinálni – és jól csinálni. Ajándék, hogy pap lehetek.
Fotó: Szabó Csaba / 777
Talán ritkán kérdezik meg Önöket ilyen direkten, de kihasználom a lehetőséget: milyen dolog papnak lenni?
Számomra jó és egyre jobb dolog papnak lenni – és nem azért, mert püspök vagyok. Nagyon jó volt Budapesten is szolgálni, a Haller téren és a Rózsák terén. Teres Ágoston ismert jezsuita szerzetes kissé keserűen mondta nekem a püspöki kinevezésemkor, hogy „jó plébános voltál, téged kár volt kinevezni püspöknek…”. Püspökként is próbáltam törekedni a személyes kapcsolatok kiépítésére, a huszonvalahány évem alatt mindenhová elmentem, a papokkal gyakran találkozom, hol kötetlen együttlétben, hol imádságban. Azoknak a papoknak, akik az én hivatásomat formálták mindig nagyon fontos volt, hogy mi van velem és a többi fiatallal. Tőlük tanultam ezt a bánásmódot, mert tudom, hogy milyen jólesett ez nekem. Egyikük szerzetesi végrendeletében olvastam: „Egész szerzetesi életemben boldog voltam.” Pedig tudom, hogy börtönben volt, súlyos beteg volt, infarktusai voltak, a szeme tönkrement, megalázták, de mégis le tudta írni ezt a mondatot. Ez számomra mindig egy felhívás, ez a papság, ezt kell megélnem.
Csetlünk, botlunk, gyarló emberek vagyunk, de a célunk közös: Jézus Krisztus.
hirdetés
