Tíz év után lezárul Veres András püspök elnöki szolgálata a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia élén. A 777-nek adott nagyinterjúban nyilatkozik az elmúlt évtized örömeiről és nehézségeiről, a politika és a kereszténység kapcsolatáról, valamint arról, milyen kihívásokkal néz szembe ma a Magyar Katolikus Egyház.
1998 óta – immáron 27 éve –az MKPK vezetőségének szereplője valamilyen módon: titkár, megválasztott tagja az Állandó Tanácsnak, az elmúlt 10 évben pedig elnök. Tehát nem csak tagja az MKPK-nak, hanem alakítója is a testületnek. 27 évet kell most lezárnia lélekben, vagy a két elnöki időszakot, az elmúlt 10 évet?
Lezárni még nem kell, hiszen a szolgálatomból tíz év még hátravan, ennek a testületnek továbbra is a tagja maradok. Nem is tagadom, hogy az értékelés kapcsán vannak bennem kételyek, mert minden dolognak legalább két vagy három oldala is van. Ugyanazt a dolgot ahányan vagyunk, annyiféleképpen látjuk, ítéljük meg. Elnökként, vezetőként sok esetben olyan ügyekben kell döntéseket hoznunk, amelyeknek részleteiről a külvilágot nem értesíthetjük, nem magyarázhatjuk meg a történteket és a hátteret. Egy dolgot viszont nyugodt lélekkel ki merek jelenteni:
mindig a legjobb lelkiismeretem szerint döntöttem és cselekedtem a különböző helyzetekben, ennek végső megítéltetéséről pedig majd Isten dönt.
De bízom abban, hogy nyugodt lelkiismerettel állhatok akár Isten, akár ember elé.
Megkönnyebbülés, hogy véget ér az elnöki ciklusa?
Tudatában voltam természetesen annak, hogy akár két turnusra is megválaszthatják az elnököt, de már az első időszakom alatt is úgy éreztem, hogy nem jut elég idő az egyházmegyémre, holott ott is helyt kell állnom. Ezt követően a püspökök közül többen is próbáltak meggyőzni a folytatásról, végül megadtam magam, és vállaltam az újabb öt évet. Most kétségtelenül van egy megkönnyebbülés bennem, innentől már nem két hivatalt kell koordinálnom, ez lényegesen könnyebbé teszi majd az életemet. Abban bízom, hogy az egyházmegyében is megtapasztalják ennek a gyümölcseit.
Melyiket érezte magáéhoz közelebb, az MKPK elnöki pozícióját vagy a megyéspüspökét?
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökeként semmiképpen sem egy olyan jellegű irányítás a feladatom, mint egy egyházmegyében, ahol mindenért én vagyok a felelős, az elnök inkább koordinálja a folyamatokat. Az egyházmegyei felelősség több, de kétségtelen, hogy az MKPK-nál jelentkező tehertétel is időnként nagyon sok volt. Én nem tettem soha különbséget a két feladat között, akik ismernek, azok tudják, hogy ha munka van, akkor igyekszem minél előbb végrehajtani, nem pedig húzni-halasztani a dolgokat. A legtöbb esetben nem egyedül döntöttem, az Állandó Tanáccsal folyamatosan konzultáltam, hogy közösségi döntések születhessenek.
Közjogi hasonlattal élve: az MKPK elnöke inkább miniszterelnök vagy köztársasági elnök? Nagy hatalma van vagy inkább csak szimbolikus?
A tartalma miatt inkább az utóbbi, inkább koordinatív a szerepe, akinek nincsen jogköre bizonyos döntések meghozatalához, hiszen minden megyéspüspök önállóan cselekszik a saját egyházmegyéjében.
Ez nem okoz az elnöknek nehézséget? Püspökként ahhoz szokhatott, hogy amit eldönt az úgy lesz, itt viszont előfordulhat, hogy az akaratán kívüli döntés születik…
Előzetesen hadd fűzzem hozzá, hogy püspökként az egyházmegyémben is igyekszem úgy hozni döntéseket, hogy előtte kikérem mások véleményét is. Ami viszont igaz, hogy az MKPK elnökeként előfordult olyan, hogy a véleményemmel ellentétes döntés született több esetben is. De el kell fogadni, hogy én az igazságnak csak egy oldalát látom, lehet, hogy mások egy másik nézőpontból jobban látják az adott történést. Ha meg tudnak győzni, én mindig kész vagyok a véleményem megváltoztatására,
de néha előfordult, hogy akkor is engednem kellett, amikor nem éreztem jónak vagy megfelelőnek a döntést.
Remélem megérti, hogy ezekről nem beszélhetek.
Fotó: 777 / Szabó Csaba
Milyen kihívásokkal nézett szembe a Katolikus Egyház az elmúlt évtizedben?
Az Egyház maga is egy óriási átalakuláson megy keresztül, egy olyan világban élünk, ahol a szekularizáció nagy mértékben elhatalmasodott. Az értékrendünket úgy kell tudnunk felmutatni, hogy mégis vonzó legyen, ez sok nehézséget jelent. Kevesen is vagyunk hozzá és a hívő emberek közül is sokan meggyengültek keresztény öntudatukban. Nem merik felvállalni azt a fajta kiállást, amit kellene, például akár az életvédelemmel vagy a gendermozgalmakkal kapcsolatban, de számtalan más területet fel lehetne még sorolni. Sokakban bizonytalanná vált a keresztény értékrend az erőszakos külső hatások miatt.
Az evangelizációban más megközelítések szükségesek, minél inkább személyhez szólónak kell lennünk, de ehhez kevesen vagyunk. Meg kell találnunk a formáját és az eszközét, hogy ennek ellenére személyesen szólítsuk meg az embereket. Nem fogunk tudni tömegeket elhívni a templomokba, el kell juttatnunk a meghívásokat olyan módon, hogy az illető személyesnek élje meg: a tömegkommunikáció sokféle változatát jobban kellene használnunk, össze kellene hangolnunk őket, hatékonyabbá tenni. Dolgozhat sok-sok jószándékú ember ezen a területen, ha a konvergencia hiányzik, akkor sok lesz a felesleges erőfeszítés és kínlódás.
Ugyanakkor a COVID sok mindent felszínre hozott: a korábban templomba járó emberek között sokan lehet, hogy csak formalitásból jártak már. Többekben az „így is lehet ezt” érzését eredményezte a kötelező szentmiselátogatás járvány idején lévő online helyettesítése, pedig sokszor hangsúlyoztuk, hogy az nem ugyanaz, mint a személyes jelenlét.
Utólag látni, hogy sokan nem tértek vissza, hitbeli megingáshoz vezetett ez.
Továbbá a katolikus iskolák számának növekedése nagyszerű lehetőséget biztosít számunkra, ezt nagyon komolyan kell vennünk. Ezen a téren minden erőfeszítés kevés, sokszor ezekbe az intézményekbe olyan szülők is beíratják a gyermekeiket, akik maguk sem élnek vallásos életet. Nagyon nagy kihívás elvezetni őket Krisztushoz.
Tudatosan törekednünk kell arra, hogy a más felekezetű keresztényekkel is tudjunk együtt dolgozni az Evangélium hirdetésében, nem csak a vegyes vallású családok nagy száma miatt, hanem mert egy nem keresztény világ kihívásával kell szembesülnünk. Úgy tűnik, hogy a tömegtájékoztatást ügyesebben, jobban, hatékonyabban használják, mint mi. Ha ezen a téren össze tudnánk fogni mi keresztény egyházak, akkor eredményesebbek lehetnénk.
Nem tart attól, hogy az Ön által is említett szekularizáció lesz hatással az egyházi intézményekre, amelyek így „felhígulnak”? Ha egyre több a katolikus iskola, de egyre kevesebb a hívő tanár és diák, akkor a végére lehet formalitás lesz, hogy az intézmény egyházi fenntartású vagy sem.
Amit felvázol, az nem csak távoli veszély, hanem ez már most is valóság bizonyos intézmények esetében. A korábbi oktatás a tanárok esetében finoman fogalmazva sem a keresztény értékrendet helyezte előtérbe, ezért közülük sokan az ateista világnézetet hirdették – tisztelet a kivételnek. Valóban szükség van az óvatosságra, és azt hiszem, hogy ennyi iskola elég is, amennyi most jelenleg egyházi fenntartásban van.
Nem túl sok?
A mi egyházmegyénkben nem sok – összesen nyolc -, hiszen teljesen nem zárkózhatunk be. Minden katolikus iskolának vállalnia kell a missziót is. Aki pedig nem vallásos családból érkezik, annak tudomásul kell vennie, hogy nálunk világnézetileg elkötelezett nevelés folyik. Ha találunk megfelelő számú elkötelezett pedagógust, akkor ezt a funkciót be tudja tölteni az iskola. De nagy kérdés, hogy találunk-e, főleg, hogy szerzetestanáraink szinte már nincsenek is. Én szerzetesiskolába jártam, de akkor csak a tornatanár volt civil, mindenki más bencés szerzetes volt. Istennek hála, ma az iskoláinkban tanító világiak között is nagyon sokan vannak mélyen elkötelezett, hívő pedagógusok, akik életpéldájukkal nagyon hatékonyan tudnak változásokat elérni. A tanároknak rendszeres lelkigyakorlatokat szervezünk, hogy személyes és élő Isten-kapcsolat alakulhasson ki bennük, hiszem azt, hogy ez visszatükröződik majd abban, ahogyan nevelik a diákokat.
Célzott arra, hogy a tömegmédiát hatékonyabban kellene kezelnie az Egyháznak. Látunk kiváló példákat arra – például kisegyházaknál is -, hogy milyen módon szervezték meg az elmúlt évtizedekben a médiahálózatukat, viszont a Magyar Katolikus Egyház erre képtelen évtizedek óta. Miért?
Ennek sok oka lehet, például az egyházmegyék tagoltsága sem könnyíti ezt meg. Mindenki keresi a maga útját és így hiányzik az összefogás. Habár a média terén sokat tettünk az elmúlt időben, az újságok mellett megjelentek az internetes oldalak, van rádiónk és a televíziózásban is tettünk lépéseket. Ezek jók, de hiányérzetem van abban, hogy ezek nem konvergálnak, és lehet, hogy az anyagi lehetőségeinket sem jól összpontosítottuk. A szinergia pozitív erőt képezne, nekünk is érdemes lenne efelé menni. Volt is egy kezdeményezésünk a Püspöki Konferencián belül, de a végkifejlet nem sikerült sajnos. Egy olyan tömegkommunikációs centrumot szerettünk volna létrehozni, amely több lábon állna, ezzel még hatékonyabban lehetne evangelizálni a média világában.
Változatlanul hiszek abban, hogy erre szükség lenne, remélem, hogy az utódomnak sikerülni fog.
Amikor a kihívásokról kérdeztem, akkor elsőként a szekularizáció növekedését említette. Úgy tekint a szekularizációra, mint az Egyháztól teljesen független, világi folyamatra, vagy ennek mértékét illetően van felelőssége az Egyháznak is?
Ez egy lelkiismeretet felpiszkáló felvetés. A munkatársaimnak – főleg a paptestvéreimnek – sokszor felteszem a kérdést, hogy mit csinálunk rosszul vagy mit nem csinálunk meg, hogy ez az eredmény. Ez soha nem egy emberen múlik, az Egyházat csak közösségként lehet szemlélni. A plébániákon belül és a plébániák között kellene megtalálnunk azokat a megoldásokat, amelyek segíteni tudnak abban, hogy a tanúságtétel, a vallásos hit megélése dinamikusabb legyen. Érzek egyfajta elfáradást – Ferenc pápa használta ezt a kifejezést –, a vallásos emberek megélik a maguk számára fontos hitet, de arra nem éreznek belső ösztönzést, hogy másokkal is megosszák ezt. Beletörődnek abba, hogy kevesen vagyunk. Ez a missziós lelkület hiányzik napjainkban, amiért mi is felelősök vagyunk, mert ezt nem sikerül kellő módon felélesztenünk. Missziós Egyházzá kell válnunk: Ferenc pápa nagyon gyakran felhívta erre a figyelmet. Az ősegyháznak éppen ez volt a legnagyobb ereje, élt bennük az égető vágy, hogy elmenjenek akár a világ végéig is hirdetni az Evangéliumot. Nem csak arra van szükség, hogy szóban elmondjuk mit hiszünk, hanem az életünkkel be is kell bizonyítanunk. Tanúságot kell tennünk a házasság szentségéről, az életvédelemről, a család értékéről, mert úgy tud megerősödni az Egyház, ha az életben megélt hiteles példákat látnak az emberek. „Provokatívvá” kell tennünk az életünket mások számára, hogy megkérdezzék tőlünk: „Mi a ti reményetek oka?”.
Fotó: 777 / Szabó Csaba
A papjainkon is lehet érezni, hogy sok esetben kiveszett belőlük ez a tűz. Mi ennek az oka?
Ők is ebből a világból jönnek, ugyanezeket a terheket hordozzák a születésük óta. Az emberek azt várják attól, aki a papság vagy a szerzetesség iránt elköteleződik, hogy lelkesebb és tüzesebb legyen. Kétségtelenül baj, ha ezt a lelkesedést nem tudjuk felszítani, ugyanakkor az is igaz, hogy ha a papjaink sok éven keresztül nem találnak megerősítést vagy passzivitással találkoznak a hívek körében, akkor bennük is lelohad a lelkesedés, ez közös felelősségünk. Papoknak, szerzeteseknek, civileknek közösen kell tenniük azért, hogy egymásban is állandóan szítsuk a Lélek tüzét.
Hogyan látja a papi hivatások helyzetét? Győrben beszélgetünk, ahol ez különösen is fájdalmas téma, hiszen most zárták be a szemináriumot. Mi az akadálya annak, hogy többen menjenek papnak?
Ha tudnám, akkor már tettem volna ellene, sajnos csak azt tudom megfogalmazni, amit sejtek. Kevesebb a gyermek és az elkötelezett keresztény család, kevesebb a tűz az Egyházban. Ezeknek a hiánya pedig a hivatások számában is visszatükröződik. Ugyanakkor nagy kegyelem, hogy vannak olyanok, akik a mostani kihívások közepette is vágyat éreznek arra, hogy Isten hívására válaszoljanak és papok legyenek. Ez a pillanatnyi megtorpanás viszont jó alkalom arra, hogy rádöbbenjünk, minden hivatás Isten ajándéka, nem pedig az emberi erőfeszítés műve. Ehhez fel kell ismernünk a gyarlóságunkat. Bízom abban, hogy változni fog ez a tendencia, az Egyház történetében vannak mélypontok és magasságok, kár, hogy mi most éppen egy mélyponton vagyunk, de hiszem, hogy lesznek újabb hivatások.
Csak imádkozzunk kitartóan!
Ez már a mélypont vagy még tartunk lefelé?
Szeretném hinni, hogy ennél mélyebbre már nem megyünk le és nem járunk úgy, mint a focival, hogy mindig van lejjebb.
Hátha olyan felemelkedés lesz, mint a győri futballban látható! Viszont vissza a papsághoz: felhördülünk, ha egy pap otthagyja a hivatását, viszont keveset foglalkozunk a felszentelt emberek kihívásaival és mentális állapotával. Ezen a téren hogy vannak a papjaink?
Nem rosszabb a helyzet, mint a társadalomban, amelyben élünk, azonban egyáltalán nem megnyugtató. Éppen egyházmegyei zsinatban vagyunk, hamarosan lezárjuk azt az éves folyamatot, amelynek a végén felvázoljuk annak a jövőjét, hogy merre szeretnénk a vallási életet, lelkipásztori munkát előre vinni. A papjaink ugyanazokkal a terhekkel, nehézségekkel küzdenek, mint a társadalom többi tagja, a negatív hatások ugyanúgy hatnak rájuk. Ugyanakkor a papok nyitottságára is szükségünk van, hiszen vannak olyanok, akik például lelki napokon sajnos ritkán vagy szinte soha nem jelennek meg.
Vannak olyanok is, akik nem készek elfogadni a püspök iránymutatását és nem változtatnak a lelkipásztori gyakorlatukon.
Megértem valahol, hiszen neki a saját közösségében nehéz kimondani, hogy nem lesz három feltámadási szertartás csak egy, meg kell vívnia ezt a küzdelmet. Hiába végzünk sok liturgiát azért, mert a hívek ehhez vannak hozzászokva, ezzel hosszútávon a pap és a hívő ember sem jár jól. Az elmélyülés, a lelki emelkedettség azt kívánja, hogy ne összecsapjuk a liturgiát, hanem ha szükséges, akkor kevesebb, de igazán felemelő szentmisét mutassanak be a papjaink. Be kell látnunk, hogy a papok is kiüresednek és elfáradnak, amelynek a végén liturgikus robottá válhatnak. Hiába írom le körlevélben, sok helyen nem ment át a gyakorlatban, mert sok esetben a papjaink is ragaszkodnak a régi szokásokhoz, amivel saját maguknak árthatnak.
Ugyanakkor a mi feladatunk, hogy közösségben és egyénileg is rendszeresen biztosítsuk a lelki feltöltődést számukra, mert enélkül nem lehet papnak lenni. Mint ahogy rendszeres napi ima és elmélyült szentségimádás nélkül sem fog működni az életünk. Ezek nélkül a világi hívő mindennapja is hiányos lehet, de ha ezek elmaradnak, a pap élete tragikussá válik, mert ezek az ő életformájához tartoznak. Ha a napi imádságot, a szentségimádást és a rózsafűzért elhagyja, akkor ő is és a hívek is a megérzik annak negatív hatását.
Az egyházi vezetés az elkövetkező években jelentős generációváltáson megy majd keresztül, ennek jelei már most megmutatkoznak. Olyan fiatal püspököket szenteltek fel, mint például Fábry Kornél vagy Martos Levente Balázs atyák. Ők hogyan változtatták meg az MKPK munkáját, szellemiségét?
Van bőven tapasztalatom arról, hogy mit jelent a generációváltás az MKPK-n belül, az elmúlt 27 évben közelről lehettem ennek részese. Ez egy természetes folyamat. A fiatalabb püspökök már nem érkeznek azzal a tehertétellel, amelyet az államszocializmus jelentett. Amikor én a testületnek a tagja lettem, akkor döntő részt még olyan püspökökkel dolgoztam együtt, akik a kommunizmus ideje alatt lettek felszentelve. Ugyanakkor ma a szekularizáció tehertételével kell megküzdeniük, amihez viszont nagyon kell a szellemi, lelki meglátásuk és erejük. Természetes folyamat, hogy a segédpüspökök egyre fontosabb bizottsági feladatokat kapnak, bízom abban, hogy a legjobb tudásuk és belső indíttatásuk szerint végzik majd a munkájukat.
Amikor Ön megyéspüspök lett, akkor gondolom, hogy a hívek akarva-akaratlanul összehasonlították az előző püspökökkel. A mostani fiatalabb generációnak mennyire lesz nehéz a feladata, amikor átveszi a stafétát idősebb társaitól?
Ezt nehezen tudom megítélni és nem is nagyon látható előre. Nem ugyanazzal kell megküzdeniük, amivel az idősebb püspököknek, hanem teljesen más problémákkal találkoznak.
Sokszor csak utólag értjük meg, hogy püspökeinknek milyen nehéz helyzetekben kellett helytállniuk, nem buktak el, vagy ha mégis, akkor abból is fel tudtak állni.
Ön püspökként tanulta meg igazán értékelni a püspököket?
Teljes mértékben, ez a felvetése telitalálat. Eszembe jut egy történet: titkár voltam, amikor a kormány egy olyan döntést hozott, hogy mind az ügyészek, mind a papok politikai átvilágítását el kell végezni. Az egyik kereskedelmi televízióba meghívtak egy reggeli beszélgetésbe az országos főügyésszel, ahol elmondtam, hogy nincsen akadálya a vizsgálat elvégzésének, de senki sem tudja, hogy milyen erőszaknak lettek kitéve azok a papjaink, akik III/III-as ügynökként voltak nyilvántartva, miközben soha senkinek nem ártottak. Ezért azt találtam mondani, hogy nem a mi dolgunk őket megítélni, hanem a jó Istennek, amire a műsorvezető úgy reagált, hogy ez hárítás, mert ez bárki mondhatja. Válaszként annyit mondtam: „Tudom, hogy Önnek hitetlen embernek semmit sem mond, hogy Isten előtt kell elszámolnunk, de higgye el, hogy nekünk, hívő embereknek ez a döntő és egyedüli fontos.” A válaszomat követően nem volt több kérdése…
Fotó: 777 / Szabó Csaba
Elnöki ciklusa alatt Ferenc pápa háromszor találkozott a magyarsággal. Melyik látogatás áll Önhöz a legközelebb?
Őszintén szólva nehéz helyzetbe hoz, mert szinte lehetetlen ebből egyet is kiemelni, mindegyik kiemelkedő volt. Tulajdonképpen 3+1 pápalátogatásunk volt, hiszen Robert Francis Prevost, a későbbi XIV. Leó pápa is itt volt Ferenc pápával az apostoli látogatáson. Az az ajándék adatott meg nekem, hogy én kísérhettem őt és a delegációt, egy gépkocsiban utaztunk, ugyanabban a szállodában laktunk három napon keresztül. Ugyanakkor például a csíksomlyói nyeregben látni azt a hatalmas tömeget, ami az eső ellenére feljött és kitartott, egészen lélekemelő volt. A romániai apostoli nuncius mondta ámulva nekem, hogy „Nézze mennyi ember!”, én meg felé fordultam, és így feleltem: „És ők mind magyarok!”. Mindannyiunk számára felejthetetlen élmény volt.
Ha mindenképpen választanom kell, akkor a 2023-as látogatást emelném ki, a már említett személyes szál miatt.
Volt olyan személyes pillanata ennek a látogatásnak, ami Önt úgy igazán megérintette?
A Szent István-bazilikában tartott találkozó mindenképpen ilyen esemény volt. A papokkal, szerzetesekkel, szerzetesnőkkel és hitoktatókkal találkozott ott Ferenc pápa. A Vatikánnak kifejezett kérése volt, hogy ez legyen az első lelki program az állami találkozók után. Ott, a Bazilikában értettem meg, hogy miért kérték ezt ilyen hangsúlyosan. Kiderült, hogy a Szentatya nagyon készült rá. A magyarországi látogatásnak a legsúlyosabb mondatait abban a beszédben mondta el, amikor a magyar Egyház jövőjéről beszélt. Tudom, hogy sok papnak és szerzetesnek nagy megerősítést jelentettek Ferenc pápa szavai.
Meg tudta tartani az Egyház azt a szellemi és lelki állapotot, amit ez a látogatás adott?
Igen is meg nem is. Annyiból igen, hogy ezeket a napokat sok nem vallásos ember is nagy örömmel és nyitottsággal élte meg. Abban a három napban még a sajtó is visszafogta magát, a pártok között nem voltak ütközések, nagyon pozitív légkört tapasztalhattunk az egész országban. Ezzel kapcsolatos emlékem, hogy még a NEK-es pápalátogatás előestéjén sétáltam a Városligetben, éppen egy apuka ment el kerékpárral a kislányával mellettem. A gyermek kérdezte, hogy mi történik itt, az apa pedig mondta, hogy várják a pápát. Visszakérdezett a kicsi, hogy „Ki az a pápa?”, az édesapja pedig elkezdte mondani. Ha csak ennyi lett volna a hozadéka, hogy egy apuka elmagyarázta a kislányának, hogy ki a pápa, már megérte. Sokaknak lehetőséget adtak ezek a látogatások az Egyházhoz való kapcsolatuk átgondolására, felülvizsgálatára. De az is jó lenne, ha az a tűz ott lenne bennünk, amit akkor megtapasztaltunk. Nyilván nem lehet örökké száz fokon égni, de jó lenne újra és újra visszaemlékezni erre a találkozóra, abból erőt meríteni. Ehhez fel kell eleveníteni az élményeinket. Például nagyon felemelő érzés volt a szentségimádási körmenet a Hősök terére együtt imádkozva és énekelve. Rendőrök és cserkészek álltak az út szélén, maradandó élmény számomra, ahogy egy fiatal rendőrnőt láttam, akinek patakokban folytak a könnyei. Nem tudom mi ment őbenne végbe, de engem nagyon megérintett, ha erre gondolok megint elérzékenyülök, és ez csak egy volt a sok közül.
Visszarántom a beszélgetés emelkedettségét, ugyanakkor a téma fontos. Gyakori kritika, hogy az Egyház túl közel került az elmúlt időszakban a politikához, azon belül is a kormányzathoz. A politika került közel az Egyházhoz, vagy az Egyház a politikához?
Nyugodtan merem állítani, hogy nem mi keressük a politikai pártok szimpátiáját. Választások előtt eljönnek hozzánk, és mi ugyanúgy fogadjuk a kormányon lévő pártokat és az ellenzékieket. Részükről is természetes igénynek gondolom, hogy bemutassák a Katolikus Egyház vezetőinek, hogy milyen egyházpolitikai elgondolásaik vannak, vagy hogy a más társadalompolitikai elképzeléseikről beszámoljanak.
Az a gyakori kritika alaptalan, hogy az Egyház politizálna.
Nem azért, mert ne lenne benne semmi igazság, hiszen az Egyház tagjainak – akár papoknak, akár világiaknak – is lehet politikai véleményük, ők is elmennek szavazni a választásokon. Az Egyház küldetése 2000 éve változatlan, a lelkek üdvösségén munkálkodni: mi nem változunk, hiszen az Evangélium ugyanaz. A politika művelőinek a viszonya változhat, kerülhetnek értékrendileg közelebb vagy távolabb az Egyház tanításához. Lehet, hogy vannak püspökök közöttünk – tudnék én is mondani –, akik szorosabban kapcsolódnak akár egyes pártokhoz, de mint intézmény nem köteleződött el az Egyház. Abban semmi nehézséget nem látok, ha az Egyház értékrendjét elfogadó pártok, kormányok szimpatikusabbak a hívő emberek számára.
Hozzáteszem, hogy miért ne lehetne elismerni, hogy a mostani kormánynak vagy egyes tagjainak vannak olyan intézkedései, amelyek a keresztény értékrendet követik, igaz, vannak olyanok is, amelyekkel nem tudunk egyet érteni. Krisztus Egyháza kétezer év óta ugyanaz, tanítása nem változik.
Tud olyan rendes és önzetlen lenni a politika, hogy miközben ad, nem kér semmit, akár csak hallgatólagosan?
Vannak kormányok – 27 év alatt volt tapasztalatom –, akikkel lehet tárgyalni, és akadnak olyanok, amelyek teljesen elzárkóznak a tárgyalás elől. Tőlem sem püspökként, sem az MKPK elnökeként soha senki nem kért elköteleződést vagy szolidaritást, ezt nyugodt lelkiismerettel merem mondani.
A politika mindig érdekekre épül, és soha nem lehet olyan tiszta, mint az Evangélium üzenete. Ha az emberek egy része azt érzékeli, hogy az Egyház és a politika túl közel kerül egymáshoz, az óhatatlanul felvet hitelességi kérdéseket. Nem gondolja, hogy az elmúlt időszakban ez rontotta az Egyház megítélését?
Nem gondolnám, mert az Egyház tanítása nem változott, és nem mi kerültünk közel a kormányhoz, hanem valószínűleg ez a mostani kormány nyitottabb felénk, mint némely korábbi. Az evangéliumi értékrendünk és erkölcsi tanításunk nem változik, állandó. Vannak olyan kormányok és pártok, amelyek alapvetően szimpatizálnak ezzel, míg mások nem, vagy egyenesen elutasítják azt. De ez a mi tanításunkon semmit sem változtat.
Az Egyháznak Ön szerint feladata, hogy a nyilvánosság előtt véleményt alkosson olyan társadalmi kérdésekben, mint például a migráció vagy a háború? Vagy például, hogy kommentálja egy kormány kommunikációját?
Ebben nagyon következetesek voltunk, nem hiszem, hogy nekünk a napi politikát kellene értékelnünk, mert akkor lesüllyednénk a politikai sárdobálás szintjére. Szent László azt írta a montecassinói apátnak, hogy mióta az uralkodást gyakorolja, tudja, hogy ezt nagy bűnök nélkül nem lehet csinálni.
Ha mi egy-egy politikai döntést – legyen szó akár kül- akár belpolitikáról – kommentálnánk vagy értékelnénk, azzal pont a mindennapi politikai csatározásba kapcsolódnánk be helytelenül.
Viszont, ha egy döntés sérti a keresztény értékrendet, akkor meg kell szólalnunk: nem a politika ellen, hanem az értékrendért magáért.
Ezt meg is tette az elmúlt tíz évben az MKPK a megítélése szerint?
Amikor meg kellett szólalnunk, megszólaltunk. Tudom, vannak, akik keveslik, de véleményem szerint nem kell minden politikai lépést – amelyek gyakran változnak – nekünk minősíteni. Biztosan emlékszik arra az augusztus 20-i beszédemre a lombikprogrammal kapcsolatban, amely óriási visszhangot váltott ki. Nagyon belém kötöttek ezt követően, még más keresztény felekezet lelkésze is. Ugyanaz a párt kormányzott, mint most, de akkor sem ez számított: hoztak egy döntést, amivel kapcsolatban elmondtam Egyházam kritikáját. Voltak és vannak olyan helyzetek, amikor meg kell szólalni, és meg is tesszük. Hiába mondják, hogy hallgat az Egyház, nem igaz. Az említett esetben éppen a keresztények bátor kiállására lett volna szükség.
Mi Veres András hagyatéka a következő MKPK elnök számára?
Ezt nem tudom megítélni, és őszintén bevallva az interjútól emiatt a lehetséges kérdés miatt vonakodtam. Amit belülről érzek, az hála Isten felé, hogy megengedte ezt a nem könnyű szolgálatot végezni. Sok hiányérzetem van, abból néhányat meg is említettem, de idővel ezek is megoldódnak. Mindenki máshogy ítéli meg azt, amit megtettem vagy esetleg megtehettem volna, de a legfontosabb, hogy nyugodt a lelkiismeretem. Tudtam, hogy nem lehet hosszútávú terveket szövögetni, mert egy olyan időszakot élünk, amiben állandó és folyamatos a változás. Amúgy is csak részben függött tőlem, hogy milyen volt tíz évvel ezelőtt a Katolikus Egyház helyzete Magyarországon és milyen most, hiszen minden püspök alakította és formálta ezt.
Igyekeztem egységet elérni a Püspöki Konferencián belül, úgy érzem, hogy ez legtöbbször sikerült, még ha nagyon különbözőek vagyunk is.
Egy ilyen hosszú beszélgetésbe talán belefér egy személyesebb jellegű kérdés is. Hogyan alakult az Isten-kapcsolata az elmúlt tíz évben? Erősítette az imaéletét ez a munka, vagy pont, hogy megnehezítette a szétaprózódás miatt?
Ami a szétaprózódást illeti, hangsúlyoznom kell, hogy kiváló munkatársak segítették és segítik a mindennapi munkámat. Hiszem azt, hogy Isten ebben az elmúlt évtizedben mindent látott belőlem: a bűneimet, a gyarlóságaimat és a jó döntéseimet is. A lelki élet e feladat által csak erősödött bennem: voltak olyan helyzetek, ahol még buzgóbban kellett és tudtam is imádkozni, a felelősségteljes döntéseknél a Gondviselésben még jobban bízva tudtam dolgozni. Ez növekedést és erősödést jelentett az Isten-kapcsolatomban és a hitéletemben.
Tíz év még hátravan a püspöki szolgálatából, beszéltünk arról, hogy nagy változások lehetnek itthon az Egyház életében. Mit gondol, győri megyéspüspökként vonul majd nyugdíjba?
Szívesen tenném, örülnék neki. Ide jártam gimnáziumba a bencésekhez, ez a város és a környék mindig is közel állt hozzám. Korábban tíz évig szolgálhattam a Szombathelyi Egyházmegyében, amely szintén olyan tapasztalatot adott, amit még nem ismertem. Sok jó munkatársat és emberi kapcsolatot köszönhetek ennek a helynek, örömmel vagyok itt, de aki papságra jelentkezik az arra is igent mond, hogy vezényeljék, mint egy katonát. Mindig ott vagyok szívesen, ahol Krisztust és az Egyházat a legjobban tudom szolgálni.
Fotó: 777 / Szabó Csaba
hirdetés
