2002 májusában nyolc ártatlan ember vesztette életét a móri bankrablás során. Száraz László, a város akkori plébánosa az események közvetlen közeléből élte át a tragédiát. Mesélt arról a 777-nek, hogyan tudott papként jelen lenni, mit jelentett a közösségnek a hit, és miért érzi úgy, hogy a város máig hordozza a sebeket.
1998 és 2012 között szolgált Móron, 14 éven keresztül. Vissza tud emlékezni arra, hogy 2002 tavaszán hogyan kell elképzelni ezt a kisvárost?
Kedves kisváros volt akkoriban, és ez a mai napig is igaz: az utcán szembe jövő, legalább minden tizedik ember ismerős. Családias volt számomra is a légkör, hamar befogadtak az emberek.
2002 május 9-én, csütörtökön dél körül két fegyveres tört be a település Dózsa György utcában található bankfiókjába, ahol 8 ember életét oltották ki. Fel tudja idézni, hogyan értesült a bűncselekményről?
Gyorsan terjedtek a hírek, hogy valami történt a bankban, ezt először azok az emberek mondták el nekem, akikkel véletlenül találkoztam. Arról értesültem, hogy a rendőrség körülzárta a várost. Akkor még nem lehetett tudni pontosan, hogy mi történt. Fokozatosan jutottak el hozzám az információk, az „utcaszintről”. Pontosan tudtam, hogy melyik bankról van szó, hiszen nem volt messze a templomtól.
Közösségünk egyik tagja, aki a szemben lévő házban lakott, a gyerekeivel ötven méterre sétált a helyszíntől.
Később telefonon keresett Dávid Ibolya, akkori igazságügyminiszter, hogy szeretne Mórra jönni és találkozni a polgármesterrel – akinek a felesége az áldozatok között volt. (Schmidt Ferenc volt ekkor Mór polgármestere, felesége Schmidt Ferencné pedig a bankfiók vezetőjeként dolgozott – szerk.) Meg is valósult ez a találkozó – a polgármesteri hivatalban -, melynek lényege értelemszerűen a miniszter asszony részvétnyilvánítása volt. Így kerültem az események sodrába.
Fotó: MTI/Földi Imre
Volt olyan áldozat, akit személyesen ismert?
A polgármesterünk családját ismertem. Schmidt Ferencné templomba járó, hívő asszony volt, leányuk pedig egy ideig ifjúsági közösségünk tagja.
Arra rálátott, hogy a polgármester hogyan tudta feldolgozni ezt a szörnyűséget? Ő volt a város vezetője, miközben a feleségét is gyászolta, felfoghatatlanul nehéz lehetett neki.
Keménytartású embernek láttam. Amikor a miniszter asszonnyal találkozott, nem mutatott összetörtséget, megrázkódtatást. Emlékszem, hogy a halálbüntetésről beszélt Dávid Ibolyával, azt firtatta, vajon helyes volt-e annak eltörlése, mert akkor lehet, hogy nem történhetett volna ilyen eset.
Pont a móri bankrablás esete érdekes a halálbüntetés szempontjából, mert ha nem törölték volna el, akkor ma már lehet, hogy Kaiser Ede nem élne…
Így van, akkor a Kaiser Edét ártatlanul kivégezték volna.
Fotó: Száraz László
A szemináriumban sok mindent tanítanak a kispapoknak, de azt biztosan nem, hogy mit kell tenniük, ha a plébániájuktól ötszáz méterre kirabolnak egy bankot és megölnek nyolc ártatlan embert. Mi ilyenkor egy pap teendője?
Nehezen kezelhető helyzet volt, hiszen az esemény olyan hirtelen érte a várost, mint Hirosimát az atombomba. A beszélgetésünkre készülve gondoltam át igazán, hogy mi az, amit akkor meg tudtam tenni, és talán mit lehetett volna még. Emlékszem, hogy a tragédia után néhány nappal Celldömölkre zarándokoltunk, ahol én mondtam a szentmisét, az evangélium kontextusában igyekeztem reflektálni az eseményekre. Amikor a zarándoklatra elindultunk, megálltunk a bankfiók előtt egy csendes imádságra.
Akkoriban amúgy is sok feladatom volt. Egy nagy egyházközség teendői mellett, igazgatóként szolgáltam egy nehéz helyzetben lévő iskolát. Első önkéntelen reflexem a rémület volt, hogyan tudok még ebben a helyzetben is helytállni, tenni valamit, ami segít.
Emlékszem, ahogyan sorban jöttek a családtagok, egyeztetni a temetéseket: három áldozat temetését végeztem, egyikük a polgármesterünk felesége volt.
A másik kettő áldozatot is ismerte személyesen?
Nem ismertem őket, de valaki most még eszembe jut, aki viszont igen közelről élte át a tragédiát. Volt ugyanis egy különösen drámai szál a történetben, mert az egyik áldozat helyettesítőként ugrott be dolgozni, éppen arra az egy napra, – a székesfehérvári fiókból rendelték át. Az az asszony, akit ő akkor helyettesített, s így éppen nem volt ott a bankban, a plébánia közösségének tagja. Ő egy időre, lelkileg teljesen megrendült ebben a helyzetben: egyszerre gyászolta az őt helyettesítő hölgyet, illetve vesztette el összes kollégáját.
Említette, hogy az evangélium kontextusában próbált beszélni az eseményről. Honnan próbálta megközelíteni, mi volt az a kép, amivel élt?
A lényegére emlékszem csak: a fájdalmat, amit érzünk, s az egész kaotikus zűrzavart, amelyben vagyunk, egyedül a keresztre feszített Jézus szemszögéből lehet jól látni, és elkezdeni gyógyítani. Ő az egyetlen támpont, akire hívő emberként gondolni lehet, akihez kapcsolódhatunk.
Egy hívő ember máshogy dolgoz fel egy ilyen tragédiát?
Amennyiben hite valóban élő hit, akkor igen, mert felismeri, hogy legmélyebb fájdalmában sincs egyedül. A fájdalmon nem csak az a tudat enyhít, hogy várhat ránk a földi életünk után „valami jobb”. Az ember megtapasztalhatja, hogy a feltámadt Jézus mellette áll a gyász időszakában. Ez sokat segíthet. Ez a felismerés túllendítheti a gyászolót a traumán.
Az események után nyolc nappal Móron volt egy megemlékezés, a köztársasági elnök és a miniszterelnök részvételével. A református lelkész így fogalmazott beszédében: „Nyolc nappal ezelőtt nyolc ember feküdt a kövezeten. Sokan kérdik, hol volt ekkor Jézus Krisztus? Ott feküdt Ő is a kövön; nyolcszor találták el…”
Tökéletes megfogalmazás. Ő valóban ott volt bent a bankfiókban és rálőttek, elszenvedett minden fájdalmat és rémületet. Téves Isten-képre utal, ha olyan kérdéseket teszünk fel, hogy „Neki mi volt a célja ezzel az egésszel”?
A beszélgetésünk korábbi pontján említette, hogy végiggondolta, mit tehetett volna még 23 évvel ezelőtt. Miben van hiányérzete?
A segítő aktusok, melyekről már szó esett, a Katolikus Egyház körén belüli, sajátos kezdeményezések voltak – zarándoklat, temetési szertartás, igehirdetés. Ezek valóban hatékony, szép eszközök Isten vigasztalásának és kegyelmének közvetítésére. Ebben a helyzetben viszont jobban lehetett volna nyitnunk a többi felekezet felé a városban, akik egyébként külön-külön szintén végezték a maguk szolgálatát. Összetehettük volna az erőnket, a gondolatainkat, hogy az embereknek segítsünk a gyász feldolgozásában. Kereshettük volna, hogy van-e olyan szakember közöttünk, akinek konkrét ötletei, kompetenciái, lehetőségei vannak. Létrehozhattunk volna gyász-feldolgozó csoportokat, együtt a többi felekezettel. Meg lehetett volna nyitni hosszabb időre, imára, virrasztásra a móri templomokat. Mindez a közösségi életünket is meglendíthette volna, közösen lépve azok felé, akik maguktól nem kerestek meg minket. Emlékszem, hogy több mély beszélgetésem volt a tragédia után az áldozatok családtagjaival, barátaival. De ők mind olyanok voltak, akik az egyházközséghez tartoztak.
Fotó: Száraz László szentmisét mutat be
Ön 2012-ig még maradt Móron, tehát a bankrablást követően még 10 éven át a városban volt. Mikor érezte, hogy ezek a sebek elkezdenek behegesedni, hogy az emberek túllendülnek a tragédián?
Az elkövetkező években szinte mindig voltak különböző, újabb hírek a nyomozásról, letartóztatásokról, ítéletekről, ezért nagyon nehezen lehetett lezárni ezt az eseményt. Van egy olyan belső kör – hozzátartozók, barátok –, akik – gondolom – mind a mai napig hordozzák a tragédia fájdalmát. Ezt lehetett tapasztalni beszélgetésekből, találkozásokból. Ami a külső kört, a város közösségét illeti, az ottani szolgálatom évei után sem merném kijelenteni, hogy begyógyultak a sebek.
Egy kisváros nagyon sokáig visel magán egy ilyen tragédiát.
A saját életemben érdekesség, hogy a bankrablás után néhány évvel a plébániára is betörtek. A betörés közben érkeztem haza. Amikor beléptem az ajtón egy pokrócot rám borítottak, leterítettek a földre és valaki rám ült. Bár akkor nem jutott eszembe a bankrablás eseménye, valamit megtapasztalhattam a riadalomból és a halálfélelemből.
Mi lett a vége a rablásnak?
Ahogy átkutattak, véletlenül megnyomták a zsebemben az autóm riasztóját, s az jelezni kezdett. Ettől megijedtek és elmenekültek.
Éppen arra kérdeztem volna rá, hogy a bankfiók előtt milyen volt elsétálni a rablást követően. A plébániára a következő este nem volt kellemetlen hazaérkezni?
Egy ideig ez rossz érzés volt. A bankfiók előtt pedig naponta közlekedtem autóval és gyalog is. Amikor a látvány alkalmanként tudatosodott, és indítást éreztem rá, imádkoztam az érintettekért.
Papként mit tudna mondani a hozzátartozóknak, hogyan lehet megbocsátani az elkövetőknek egy ilyen gyilkosságot?
Első pillanatban nem lehet megbocsátani. Még csak gondolatként sem merül fel, sőt még a harag sem bontakozik ki, hiszen a megdöbbenés és a fájdalom teljesen leköti az embert. Ebben a konkrét helyzetben pedig egy hosszú idő telt el, mire kiderült, hogy egyáltalán kire haragudhatnának, hiszen nem voltak meg az elkövetők. Amikor aztán azt hitték, kiderült, hogy mégsem a tetteseket ítélték el.
Ön érzett vagy érez haragot az irányukba? Nagy László volt a fő elkövető, aki a börtönben öngyilkos lett, míg Weiszdorn Róbert 40 éves fegyházbüntetését tölti.
Haragot nem, sokkal inkább sajnálatot. Nagy László kapcsán kiderült – persze ez nem mentség, de kikerülhetetlen tény –, hogy skizofrén volt.
Weiszdorn Róbert pedig egy megvezethető, gyenge ember, aki Nagy László hatása alá kerülhetett.
Weiszdorn Róbertnek a nyilatkozatai szerint a hite adja a támaszt a börtönben, a teológiát is elvégezte. Hogyan tud egy ilyen tettet az ember feldolgozni és megbocsátani saját magának?
Úgy gondolom soha nem fogja tudni feldolgozni. Nyitott lehet arra, hogy a Lélek munkálkodjon benne, de egy életen keresztül hordoznia kell magában, ez pedig azt jelenti, hogy egy feldolgozatlan „defekttel” kell együtt élnie. Talán nem is lesz földi életében egy olyan pont, amikor a móri bankrablásra mint egy lezárt, már elrendezett ügyre tekint.
Ez picit olyan, mint a damaszkuszi út: Saul találkozott Istennel, de az előtte lévő tetteinek a súlyát biztosan élete végéig cipelte – immáron Pálként.
Talán Péterhez és Júdáshoz is hasonlítható a két tettes. Egyikük – ha egy lassan gyógyuló seb terhével is – tovább jár egy életutat, a másikuk feladta…
Weiszdorn Róbert számára ez biztosan hízelgő, viszont jámborsága mellett tegyük hozzá, éveken át hagyta, hogy ártatlan embereket hurcoljanak meg a bűncselekménnyel. Ön papként mit mondana neki, ha találkozna vele?
Azt mondanám, szép dolog tőle, hogy leérettségizett, és jó dolog a teológia elvégzése is. Még fontosabb, hogy bocsánatot tudott kérni az áldozatok hozzátartozóitól és a saját családjától is. A következő lépés lehet, hogy imaéletében megtapasztalja az Istennel való személyes találkozást. Ez a találkozás segíthet abban, hogy igazából szembesülni merjen a valósággal és a tettével. Egyedül nem tudja ezt megtenni, csak Istennel együtt.
Móri szolgálatom előtt, börtönlelkészként is szolgáltam. Ott nagyon mély beszélgetésekben tudtam lenni, főleg azokkal, akik súlyos, életellenes bűncselekményeket követtek el. Érdekes volt érzékenységük, nyitottságuk… Elgondolkodtató volt, hogy miért van ez így.
Azért, mert a büntetésük súlya és annak hossza megrendíti őket?
Inkább talán a gyilkosság tapasztalata provokálja őket az önreflexióra, amint végiggondolják, mit is tettek valójában. A szembenézés terhe talán nagyobb büntetés, mint maga a börtön. Óhatatlanul többre vágynak, mint a börtönből való szabadulás…
A beszélgetés végén egy másik szomorú valóság, ezúttal viszont már a jelenből. Amikor Ön 13 éve elhagyta Mór városát, még a település 42 százaléka vallotta magát római katolikusnak, mostanra ez a szám mindössze 29 százalékra zsugorodott, alig több mint egy évtized alatt. Ezt hogyan éli meg?
Nem ismertem ezt a számadatot. Fáj ezt hallani és megélni. A kérdés, hogy az ember magvetőként értelmezi-e saját ill. közössége szerepét a világban, vagy stratégaként, ahol a számok világa a fontos. Ha csak a számokat nézem, akkor akár vert hadseregnek is láthatom a saját soraimat, de aztán egyszer csak olyan helyzetekbe kerülök, ahol a magvető mozdulatának szabadságával szórhatom a magot a földbe. A
mikor a magvetésre gondolok, akkor reménykedő a szívem, másként pedig félhetek, mint annak idején Péter apostol, hogy jönnek a hullámok és elborítanak…
hirdetés
