Június 17-én a Café Francesco podcast vendége Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész volt, akivel Rónaszéki János atya beszélgetett. A művész úr őszintén mesélt lelki útjáról, amely a gyermekkori hitélményeitől a szenvedélybetegségeken át a napi szentmise és szentáldozás fontosságának felismeréséig vezetett. Vallja, hogy a kereszténység tartja meg a mindennapokban, és meggyőződése, hogy valódi szabadulást a szenvedélybetegségekből csak Isten adhat. Életében meghatározó fordulópont volt, amikor Isten személyesen szólította meg a színpadon. Szenvedélyesen tanúságot tett amellett, hogy Európa jövője az eucharisztikus életben rejlik, és hiszi, hogy Isten nem engedi veszni a megváltott világot.
Az első kérdésem egy személyes kérdés. Hogy vagy, hogyan érkeztél most ide, és milyen munka vagy színdarab az, amiben most éppen benne vagytok?
Hát, hogy aktuális legyek, nem gyalog! Nem vagyok rosszul, bár lehetnék a világ állapota miatt. De hát pont a kereszténység az, ami megtart. Semmi más. Azon belül is – ha szabad így mondanom – az egyetemességünk az, ami megtart; a napi szentmise, szentáldozás. Anélkül már nem megy. Anélkül már nem tudok elolvasni egy verset, nem tudok megcsinálni egy előadást. Már semmi nem megy. Mindenféle nyomások persze az embert érik, így-úgy, de nem panaszkodhatom, teszem a dolgom. Szép évadunk volt, azt gondolom, gyönyörű Hamlettel és a Legyetek jók, ha tudtok-kal.
hirdetésNagyon szeret az Isten. Nem tudom eléggé visszaszeretni. Igyekszem, de nem tudom eléggé visszaszeretni.
Ezen a mai beszélgetésen nemcsak a te színészi pályádról, hanem inkább annak a hátteréről, a te lelki utadról szeretnénk beszélni. Úgy nyilatkoztál egy interjúban, hogy a te kereszténységed útjának több állomása van. Volt ebben egy folyamat, egy belső megtérés, egy eltávolodás, visszatérés. Mesélj arról, hogy hogyan alakult a kereszténységgel való kapcsolatod?
Ha szabad ilyet mondanom, ez egy folytonos munka, de valóban vannak nagy pillérei. Ilyen családban nőttem föl. Pedagógusok voltak a szüleim, Isten nyugosztalja őket. Apai, anyai ágon papokkal. Nem gyakorolhattuk a hitünket nyilvánosan, de olyan egyetemesen éltek a szüleim, meg a nagyszülők is. Persze elfajultam. Azért fajultam el, mert a továbbtanulás miatt beléptem a KISZ-be. Nem lehet két úrnak szolgálni. Nem lehet ilyet csinálni. Majdnem belehalt a családom.
Én sokáig pap szerettem volna lenni, mert olyan erős volt a pap nagybátyám példája, aki kijött a börtönből. Odaálltam anyukám elé és így szóltam,
édesanyám, én pap szeretnék lenni, és ilyen jó édesanyám volt, hogy azt mondta, kicsi fiam, ez komoly dolog, ezt gondold át, imádkozd át, mert ez komoly dolog.
Egyébként nincsenek véletlenek, anyámtól hallottam először ezt, nincsenek véletlenek, kisfiam, mert aki a véletlenre hivatkozik, az az ördög unokaöccse. Figyelj majd oda. Nem véletlen, hogy te pap szeretnél lenni, mi a keresztelésedkor téged fölajánlottunk papnak. A katolikus családban az elsőszülött fiút illett akkor még fölajánlani papnak.
De hát azt is láttam, hogy a Jóisten olyan szépnek teremtette a másik nemet, hogy ebből balhé lesz. Ezt azonnal érzékeltem. Akkor én erről letettem. Nem is tudtam, hogy mi legyek. Főleg olimpiai bajnok szerettem volna lenni. A Videotonban fociztam.
Olyan kanyarokon vezetett az Isten idáig, ahová jutottam! Gimnazistaként és fehérvári koromban is vasárnapi, ünnepi keresztény voltam, de nem mindennapos.
Az Úr imájának a centruma: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. (Mt 6,11)
Ezt a mondatot érdemes megérteni. Én 39 éves koromban értettem meg, hogy mindennapi kenyerünket ad meg nekünk ma.
Én veletek leszek minden napon a világvégezetéig. Nekem már itt a világ vége.
Van a templom végén egy kisebb emelkedő, és egy kisebb, díszes két- vagy egyszárnyú ajtó. Na, ott a világ vége.
Katona koromban felvettek a színművészeti főiskolára. Aztán jött a pálya, ami nagyon gyorsan felívelt, és jött a siker démona. Nem tudni, hogy mi okoz nagyobb bajt az emberben: a siker, vagy a sikertelenség. Kétszer voltam életemben drogügyben a pokol kapujában. Valakik nagyon jól imádkoztak értem, hogy visszajöttem. Amikor másodszor jöttem vissza, akkor tudtam, hogy ez egy különös kegyelem. Akkor fogadtam meg, hogy elmegyek Pio atya sírjához.
Az Anatoly Vasilievvel való munka közben a színpadon megszólított az Isten. Megdicsért. Pedig akkor még nem voltam napi szentáldozó. Ott döbbentem rá, hogy mitől lehetek igazán, mindennap boldog.
Ha Ő mindennap várja, hogy találkozzon velem, akkor én miért nem?
Rájöttem és mondom minden szenvedélybetegnek. Legyen az drog, alkohol, törvénytelen szexualitás, bármi más. Nem lehet kijönni a szenvedélybetegségből pusztán terápiával. Mi nem tudjuk legyőzni a fickót (sátánt), de Istennel együtt van esélyünk. Hiszen a testünket a szüleinktől kapjuk, de a lelkét Istentől kapja mindenki. Ezért a két legszörnyűbb bűn az abortusz és az eutanázia,
mert az Alfába és az Omegába belekotnyeleskedik az ember.
Gondolják meg, milyen gyönyörű a magyar nyelv. Most a lányokat meg a fiúkat is átvágják. A fiúkat lánnyá, a lányokat fiúvá vágják át. És ezt törvénnyé akarják nyilvánítani. Gondolják meg, aki az abortusz vagy az eutanázia ellen van ma Európában, az csökevény. Csökevény? Mondják a másságosak?
Hát a más nem is lehet más, mint sem a normálishoz képest más.
Szóval minden szenvedélybetegnek mondanám, hogy van mód a szenvedélybetegségből kijönni, de csak az Istennel lehet. Ha a szenvedély helyére annak orvosa kerül. Napi szentmise, szentáldozás. XVI. Benedek pápa azt mondta, hogy
Európa vagy eucharisztikus lesz, vagy nem lesz.
Gondolják, hogy az Isten meg fogja engedni, hogy a megváltott művét a fickó (sátán) elbarmolja?
Nem!
A teljes podcastadást itt megnézheted:
hirdetés
