Felemelő történetet osztott meg a Vatikáni Rádió a közösségi oldalán: nagyszombat este, a húsvéti vigília szertartás előtt a Vatikánban a Szent Márta-ház és a Szent Péter bazilika közt váratlanul – gondviselésszerűen – egy magyar csoport találkozott a Szentatyával, Ferenc pápával. Lantos Krisztina, a Római Magyar Akadémia igazgatójának személyes élménybeszámolóját szemlézzük.
A Vatikáni Rádió magyar adásában Lantos Krisztina, a Római Magyar Akadémia igazgatója gondviselésszerű találkozásról számolt: nagyszombat este, véletlenszerűen találkozott össze Ferenc pápa egy magyar csoporttal:
“Nagyon különleges húsvétunk volt, mert arra készültünk, hogy azt méltóképpen ünnepeljük meg és úgy volt, hogy egyedül fogok maradni majd az akadémián. Egy magyar család látogatott el hozzánk, így velük és Törő András atyával, a Pápai Magyar Intézet rektorával együtt váratlanul megcsináltuk a”Hét templom zarándoklatot”. Másnap, nagyszombaton úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a vigíliára, de a magyar összetartás miatt megbeszéltük, hogy találkozunk a Vatikán belső kertjeiben, Tomán Zoltán atyával, az államtitkárság magyar ügyekért felelős tagjával és két magyar fiatalemberrel. Így aztán Zoltán atyával együtt szerettünk volna belépni a bazilikába. Minthogy mindnyájunkat érdekelt, hogy hogyan van a Szentatya, ezért ezt direkt meg is kérdeztük tőle. Zoltán atya váratlanul azt mondta, hogy „kérdezzétek meg Tőle”.
hirdetésElőször azt hittük, hogy viccel, s aztán azt mondta, hogy „forduljatok meg, mert ott jön mögöttetek a Szentatya”.
Ez egy nagyon különleges kegyelmi pillanat volt, mert mi éppen a Szent Márta-ház előtt álltunk, hiszen ott vártunk Zoltán atyára, a Rektor úrral, Vincével és Dömével, a két magyar sráccal, és megfordultunk. Egyébként teljesen kihalt volt a Vatikán, még egy őrt sem láttunk, és egyszerre csak megjelent előttünk a Szentatya, akit a tolókocsijában toltak. Az Imádság kapuján jött ki a bazilikából és tartott hazafelé, az éppen vele szemben levő Szent Márta-házba. Azt mondták azért, mert elpróbálták, hogyan tud feljutni a loggiára a másnapi Urbi et Orbi áldáshoz.
Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Néma csend volt és mi ott álltunk és vártuk, hogy közeledjen a Szentatya.
Egymásra néztünk, és föl is merült bennünk, hogy csináljunk-e fotót, de hála Istennek, nem csináltunk fotót, mert ez egy olyan csodálatos emlék maradt, ahogy egyre csak közeledett és mi vártuk őt. Ő jött felénk, nem mi mentünk őhozzá. Hivatalos munka nélkül, csak úgy, egy váratlan találkozás, éppen nagyszombaton, az esti vigília-szertartás előtt! A Szentatya a zsebéből cukrot vett elő, odaadta a fiúknak. Zoltán atya mondta neki, hogy Magyarországról jöttek ezek a családok és hogy ők magyar hívek, mennek a szentmisére. A Szentatya pedig, ahogy szokta, azzal a barátságos hangjával azt mondta: Isten hozta! Mindig így köszönt nekem, amikor találkoztam vele és úgy hallottam más magyaroktól is, hogy rögtön magyarra váltott, rögtön elmondta, hogy Isten hozott!
Kedvesen ránk mosolygott, látszott, hogy fáradt, intett, majd bement a Szent Márta-házba.
Mi csak ott álltunk, egy olyan csodálatos emlékkel, amiről még nem tudtuk, hogy ez egy ilyen örök emlék lesz számunkra, mert aztán két nap múlva „elment tőlünk”. Úgyhogy nekünk egy olyan ajándékot adott az utolsó pillanataiban, amitől az egész nagyszombati szertartás más értelmet nyert és egy csodálatos benső nyugalom, várakozás jött el. Úgy hiszem, egy kicsit meg is újultunk a hitünkben, hogy ilyen ajándékot kaptunk.”
