Az életvégi döntés és annak joga egyre súlyosabb kérdéseket vet föl napjainkban. Lehet-e az életvégi döntés jogát elvenni Istentől és átruházni azt az emberre? Miért növekszik az abortuszok száma ma Európa szerte, többek között Magyarországon is? Az abortuszról, öngyilkosságról, eutanáziáról beszélgettünk Székely Jánossal, a Szombathelyi Egyházmegye püspökével, aki többek között üzent az ALS-ben szenvedő Karsai Dánielnek is.
Az életet Isten adta, ajándékként kaptuk. Mit jelent a római katolikus egyház tanítása szerint maga az élet?
Ha szabad, ne is az emberi életnél kezdjük, hanem általánosabb értelemben magánál az élet titkánál. Az élettelen anyag egyik alaptendenciája az entrópia. Az élettelen anyag a lehető legkényelmesebb energiaeloszlásra törekszik. Ha egy forró téglát és egy hideg téglát egymás mellé teszünk, lassan mindkettő langyos lesz. Az élet homlokegyenest ez ellen dolgozik. Egy élő sejt, de egy hatalmas tölgyfa is egy óriási anti-entrópia-üzem: fűti magát, építi magát. Erwin Schrödinger egyenesen így nevezte az életet: negentrópia. Az élet nem levezethető az élettelenből.
Egy minőségi ugrás van az élettelen és az élő anyag között.
Éppen ilyen minőségi ugrás van az érzékelés megjelenésekor. Vegyük példaként a színek érzékelését az emberi és állati szem által. A látás képességétől függetlenül színek nem léteznek a világban, csak különböző frekvenciájú fénysugarak, amelyek között mennyiségi különbség van: az egyiknek nagyobb a frekvenciája, a másiknak kisebb. Ám az állat és az ember nem ezt látja. Nem mennyiségi különbséget érzékel, nem intenzívebb és kevésbé intenzív fényt, hanem minőségi különbséget: pirosat, zöldet és kéket. A tudomány leírhatja azt, hogy ez az érzékelés hogyan jön létre: hogyan jut be a fénysugár a szemlencsén keresztül a szembe, hogyan éri el a pálcikákat és csapokat, hogyan jut el az ingerület a látóidegen keresztül a látómezőbe. Ezzel a tudomány csak leírta a hogyant, de nem magyarázta meg a miértet. Hogy mi a piros érzet, azt igazából nem is lehet tudományos módon meghatározni. Az nem azonos egy bizonyos frekvenciájú fénnyel. Itt egy lét-többlet jelent meg.
A minőségileg több soha nem vezethető vissza a minőségileg kevesebbre.
Még inkább ilyen lét-többlet az emberben jelen lévő öntudat, megismerő képesség, szabadság és szellem. Az ember képes megismerni a valóságot, az igazságot. A fejében megszülető gondolat (például a matematika, a geometria) teljes mértékben alkalmazható a szellemén kívül levő anyagvilágra, a kettő egybevág. Az ember a szellemével nem légvárakat épít, hanem a valóságot tudja megismerni. Az ember képes felismerni az erkölcsi jót. Az igazi erkölcsöt, amely nem evolúciós melléktermék, nem csak túlélést segítő stratégia, nem egyszerűen társadalmi hagyomány, nem pusztán egyéni ízlés vagy döntés eredménye. Az igazi értelemben vett erkölcsi parancs fogalma ugyanis azt jelenti, hogy függetlenül attól, amit érzel, ami a hagyományod, ami a szubjektív döntésed: amit teszel, rossz és ezt azonnal abba kell hagynod.
Az ember a Teremtő által létrehívott személy, képes megismerni az igazat, képes a jóra, képes meglátni a szépet, képes álmodni, szeretni, alkotni. Az ember élete nem ér véget a földi halállal. Az ember ezért végtelen érték, az élete szent. Ahogyan Immanuel Kant fogalmazta, sohasem lehet pusztán eszköz, hanem minden körülmények között cél.
Az emberi méltóságnak ez a fogalma, bár megjelenik sok nagy gondolkodó és sok vallás tanításaiban is, elsősorban a Biblián keresztül lett az egész emberiség közkincse. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat (1776) például az ember teremtettségére hivatkozik, amikor az emberi jogokról ír:
„Minden ember egyenlőnek teremtetett. Teremtőjük felruházta őket elidegeníthetetlen jogokkal, köztük az élethez, a szabadsághoz, a boldogság kereséséhez való joggal.”
Aki anyagelvű, materialista módon gondolkodik a világról, az igen nehezen tudja megindokolni az igazság, az erkölcs és az emberi élet sérthetetlen méltóságának értékeit. Ha valaki azt gondolja, hogy az emberi gondolat csupán az evolúció során, a véletlenszerű mutációk és a természetes szelekció által kialakult agy biokémiai reakcióinak terméke, az nehezen hiheti azt, hogy ennek az agynak a gondolatai valóban objektíve igazak, nehezen hiheti azt, hogy létezik igazi erkölcs, amely nem pusztán a túlélést segítő viselkedésmód, és nehezen tudja megindokolni, hogy az ember miért nem csupán egy meglepően okos állat, miért van végtelen értéke, sérthetetlen méltósága.
Hogyan lehet meggyőzni az élet szentségéről a máshogy gondolkodókat? Arról, hogy az élet szent és sérthetetlen.
Úgy gondolom, hogy amikor ma sokan azt gondolják, hogy az abortuszhoz és az eutanáziához mindenkinek legyen joga, szabadságában állhasson dönteni mellette (persze az abortuszban elpusztított kisgyermeknek nem sok szabadságot hagynak, még az élethez való elemi jogát sem tartják tiszteletben), akkor az emberi szabadság lényegét értik félre.
Az embernek két alapvető szellemi képessége van: az értelme és a szabad akarata. Az értelem természetes célja az igazság. Akkor működik jól az értelmem, ha mindig az igazat ismerem meg igaznak, a valóságot ismerem meg olyannak, amilyen. Az ember nem akkor értelmes, ha sokszor téved, hanem akkor, ha mindig csakis az igazat ismeri fel igazságként, ha a valóságot olyannak látja, amilyen. Az értelmünk egyirányú képesség: az igazságra, a valóságra irányul.
Ugyanilyen fajta képességünk a szabad akaratunk is. A szabad akaratunk természetes célja a jó, az érték. Nem akkor szabad valaki, ha összevissza dönt, hanem akkor, ha semmi sem köti gúzsba, ha képes szárnyalni, szeretni, ha vonzza őt a jó, az érték, és képes is arra irányulni, azt megélni.
Az igazi szabadság nem azt jelenti, hogy valaki összevissza dönt. A szabadság nem a valóságtól elszakadó önkény.
Az ökológiai katasztrófa egyre fenyegetőbb réme talán egy üdvös kijózanodás a nagyképű modern embernek. Arra tanít minket, hogy a valósággal nem tehetünk azt, amit akarunk. A valóságnak vannak kőkemény, objektív törvényei. Az ember ezeket vagy alázattal kutatja és tiszteletben tartja, ezek szerint él, vagy lassanként önmagát fogja elpusztítani. Nemcsak a bioszférának vannak kőkemény törvényei, hanem az emberi életnek, a családnak, a társadalomnak is.
A valóság nem ellenség. A valóságot nem lerombolni és a semmiből megteremteni kell. Az igazi, a valódi szabadság nem a valóságtól elszakadó önkény.
A modern ember ezt nem akarja megérteni, elfogadni. Übermenschsé akarja tenni önmagát, aki túl van jón és rosszon, aki megölte az Istent, megszabadult tőle és minden erkölcsi korláttól (vö. F. Nietzsche, nácizmus).
Ebben a korlátlan szabadságkultuszban persze nem túlságosan boldog a mai nyugati ember. Nem boldog, mert csak a negatív szabadság fogalmát (kényszermentesség, szabadság valamitől) ismeri, a pozitívat (szabadság valamire) nem. A pusztán negatív szabadság eszményével nemigen lehet életre szóló szeretetkapcsolatokat létesíteni, hiszen ezekben az ember kötődik, kötelességei lesznek, lemond a szabadsága egy részéről. Ám pontosan ezáltal lesz az ember boldog, pontosan a szeretetkötelékek teszik örömtelivé, értelmessé, tartalmassá az életet.
Úgy gondolom, ez a korlátlan és egyoldalú – csak a negatív szabadságot ismerő – szabadságkultusz a mai nyugati ember egyik legfőbb drámája, zsákutcája. Hogy hogyan lehet ebből kikeveredni? Nem egyszerű. Az ökológiai katasztrófa sokakat tanít: alázatra, az objektív valóságok, törvények, korlátok tiszteletben tartására. Sokakat tanít a szeretet, a szerelem nagy titka is: amikor mégiscsak odaadja valaki a szabadságát, és érzi, hogy ezt kell tennie.
Sokakat tanít a szépség: amelyben megsejtik, hogy ez a szépség nem csak kémiai vegyületek játéka az agyban, vagyis megsejtik, hogy a szellemi valóságok is valóságok.
Lesújtó, hogy ma Magyarországon naponta körülbelül 60 abortuszt végeznek. Mi keresztények tudunk ezen változtatni, hogy megszűnjön ez a jelenség? Ha igen, mit és hogyan tehetünk ellene?
Hadd villantsak fel néhány javaslatot, ami mentén elindulhatnánk.
Family mainstreaming, vagyis minden törvényt, minden állami intézkedést meg kellene vizsgálni abból a szempontból, hogy a családokat, a házasságkötést, a gyermekvállalást segítse.
Minden házasságra készülő párnak legyen lehetősége egy házassági felkészítőn részt venni.
Az alap- a közép- és a felsőfokú oktatásban is kapjon fontos helyet a családi életre nevelés.
Az édesanyák segítésének sok új formáját lehetne még bevezetni. Egyszeri szülési támogatás (esetleg 3-4. gyermeknél emelt összeggel); gyesről visszatérő anyákat részmunkaidőben foglalkoztatók támogatása stb.
Keltetőlakások biztosítása igen alacsony lakbérrel fiatal házasoknak.
Támogatni lehetne a családbarát filmek, műsorok sugárzását. Tiltani lehetne a kifejezetten destruktív, családellenes tartalmakat.
Az állam fejezze ki azt világosan, hogy az abortuszt nem tekinti egy helyes, civilizált megoldásnak. Ennek érdekében a szülészetek egy részét alakítsák át abortuszmentes, csak az életet szolgáló szülészetekké. A szülészetekhez vezető utakra tegyenek ki plakátokat a gyermekről, a magzatról. Az abortusz előtti tanácsadásban próbálják az édesanyát lebeszélni erről a döntéséről. Mutassák meg neki a magzatát egy szép, nagy felbontású képen. Hívják be a gyermek édesapját is, és ha ő szeretné a gyermeket felnevelni, akkor az anya döntését halasszák el egy-két héttel. Beszéljenek neki az örökbeadásról, és ha erre nyitott, ismertessék meg őt olyan szülőkkel, akik örökbe fogadnák a gyermekét.
Van bűnbocsánat az abortuszt végrehajtó orvosok számára, illetve azoknak az anyukáknak, akik elvetették a bennük növekvő életet?
Igen, minden bűnre van bocsánat, van megtisztulás, van kiút és újrakezdés.
Az anya az abortusz esetében sokszor nemcsak elkövető, hanem áldozat is. Sokszor ő az utolsó, aki még védeni próbálja a kisgyermeket, és mindenki – az apa, a családtagok, az orvos stb. – a kisgyermek élete ellen van. Az abortusz nemcsak a kisgyermek életének tragikus végét jelenti, hanem az anya is hatalmas sebet kap általa: a legszentebb hivatásában, az anyai hivatásában vall kudarcot.
Aki nőként megbánja az abortusz bűnét, jó, ha tudatosítja, hogy ez a kisgyermek is, akinek a földi életét elvették, él örökké Isten végtelen szeretetében és békéjében, örömében. Jó, ha az édesanya nevet ad ennek a gyermeknek, ha szól hozzá, kéri az ő bocsánatát, imáját, áldását.
Az öngyilkosságok száma is növekvő tendenciát mutat. Részesülhet katolikus temetésben olyan személy, aki saját kezével vetett véget az életének?
Sokáig az öngyilkosoknak nem adtak egyházi temetést, mert az utolsó cselekedetükkel vétkeztek Isten egyik legfontosabb törvénye, az élet szentségének törvénye ellen. Újabban azonban a katolikus egyház megadja az egyházi temetést öngyilkosság esetében is, mert felismerte, hogy az öngyilkosság melletti döntés sokszor a szenvedések örvényében, nem pedig higgadtan és teljes tudatossággal meghozott döntés.
Fotó: Székely János facebook oldala
Az életvégi döntés jogát elvehetjük-e Istentől?
Nem tetszik ez a divatos kifejezés, hogy életvégi döntés. Az ember szereti elfedni a valóságot szép szavakkal. Ilyen fedő-kifejezés pl. a „terhességmegszakítás”. A valóság az, hogy nem egy terhességről van szó, hanem egy emberi életről, és nem megszakítják a kisgyermek életét, hanem véget vetnek neki örökre. Csak hát ezzel kissé kellemetlen szembenézni, ezért kitalálunk rá egy szép fedő-kifejezést.
Az életvégi döntés is ilyen. Nagyon szépnek tűnik: szabadon dönthessen valaki az élete végén is. A valóság pedig egy emberi élet szándékos kioltása.
Ha egy beteg gyermek születik, a szülei szíve azt diktálja, hogy szeressék, segítsék őt minden lehetséges módon. Ha egy idős hozzátartozónk beteg, szeretnénk minden módon mellette lenni, kifejezni a szeretetünket, enyhíteni a fájdalmait. Nem azon gondolkodunk, hogy jobb volna talán, ha nem élne.
Ha valaki egy vonat elé akarja dobni magát, természetes, hogy odafutunk és megakadályozzuk. Milyen torz is volna az a társadalom, ahol azt mondanánk, hogy ez az ő döntése, nem szabad ebben őt senkinek sem megakadályozni.
Azért van ez így, mert az emberi élet végtelen érték. Az ember nem olyan, mint egy bogár, amit, ha végzetesen megsebesült, eltaposunk, hogy ne szenvedjen. Az emberi életnek sokszor a legutolsó, fájdalmas szakasza a legfontosabb, legértékesebb. Néha ilyenkor mondja ki valaki az élete legfontosabb szavait: szeretlek, bocsáss meg, vigyázz rá, hiszek.
A keresztény ember is úgy gondolja, hogy joga van mindenkinek arra, hogy méltósággal meghaljon. Nem szabad senkit arra kényszeríteni, hogy mesterséges, rendkívüli eszközökkel a lehető legtovább meghosszabbítsa a földi életét. Ha a beteg kéri, engedni kell, hogy természetes halállal meghalhasson, hogy a rendkívüli kezeléseket beszüntessék.
Azonban azt gondoljuk, hogy nem helyes, ha az ember élet és halál urává akarja magát tenni. Nem vagyunk a magunk teremtői. Az élet ajándék. Végtelen érték. Nem mérlegelhető véges, emberi szempontok szerint.
A földi élet célja az, hogy megtanuljunk szeretni. Arra születünk, hogy ajándékká tegyük az életünket, hogy sokszor fájdalmak között, de kicsiszolódjon bennünk a szeretet tiszta dallama, és így a halál kapuján át majd beléphessünk a Teremtő Isten örök, végtelen szeretetébe, a hatalmas isteni szimfóniába.
A szeretet hordozza a másik terhét, keresztjét is. Nem azzal szeret, hogy ráhagy, hanem ha állandóan jelzi: fontos vagy, nem vagy teher, betegen is drága a jelenléted, nem fölöslegesek a szenvedéseid, ne hagyj ránk egy eutanázia-emléket. A valódi segítés nem a halálba segítés. Nem létezik gyilkos szeretet.
Mit szól ahhoz, Püspök Úr, hogy Franciaországban már elkezdték tárgyalni az új életvégi törvényt? Eljuthatunk odáig, hogy több európai keresztény országban – köztük Magyarországon is – legalizálják az eutanáziát?
Sok olyan országban, ahol az eutanáziához való jogot törvénybe iktatták, naponta 5-40 idős, beteg ember életét veszik el ilyen módon. Belgiumban 2022-ben 2 966 esetben távozott valaki a földi életből eutanáziával, Kanadában pedig – ugyancsak 2022-ben – a halálesetek 4,1%-a eutanázia volt (13 241 személy). Az eutanázia törvényesítésével óhatatlanul megjelenik egy olyan, ki nem mondott társadalmi nyomás az idős, beteg emberek felé, hogy könnyítsenek a rokonság és a társadalom terhein, és kérjék a földi életük ilyen módon való befejezését.
Sokunk számára ismert Karsai Dániel alkotmányjogász esete, aki gyógyíthatatlan ALS-ben szenved. Kérvényezte, hogy engedélyezzék számára az eutanáziát, de elutasításra került a kérése. Karsai így nyilatkozott: ,,Tegyük fel, hogy az életvégi döntés meghozatala »rossz«. E világi, azaz jogi eszközökkel megtiltani akkor sem lehet. Az Isten által adott szabad akaratot nem lehet korlátozni.” Ez valóban az Istentől kapott szabad akarat korlátozása lenne?
Úgy gondolom, hogy a szabadság hiteles fogalma nem korlátlanságot, nem akárminek a megtételére vonatkozó felhatalmazást jelent. Nem a szabadság helyes megélése az ocsmány beszéd, az alkoholizmus vagy a szexuális szabadosság. Ezeket állami törvény jelenleg nem tiltja, mert másokban (úgy gondolják) nem tesz súlyos kárt az, aki ezeket elköveti. Állami szempontból szabad, mégsem jó, erkölcsi szempontból mégsem szabad.
Az élet és halál fölötti döntés pedig egy olyan súlyos, annyira fontos értéket veszélyeztet (az emberi élet feltétlen szentségét és sérthetetlenségét), amelyet egyelőre a magyar törvények (nagyon helyesen) védeni akarnak.
Mit üzenne Székely János Püspök Úr Karsai Dánielnek?
Nem ismerem őt személyesen. Édesapjával találkoztam (tudományos munka kapcsán), üzenetet és könyvet küldtem Karsai Dánielnek, de személyesen nem találkoztunk.
Nem tartom egészen helyesnek azt, hogy egy fontos és elvi tisztánlátást igénylő kérdésben a közvélemény ennyire egy drámai, érzelmeket is felkavaró emberi sors hatása alá kerüljön, esetleg ilyen alapon döntsön.
Karsai Dániel betegsége, a betegséggel vívott harca végtelenül megrendítő. Szívszorító látni az ő szenvedését. Nagyon tisztelem őt azért, hogy ennyire bátran viseli, hogy nem veszítette el a lelkierejét. Nagyon örültem annak is, amikor kimondta, hogy ő élni akar.
Nem tartom építőnek és jónak a célt, amiért küzd.
Azt üzenem neki, hogy mélységesen együttérzek vele. Imádkozom érte, hogy érezhesse, nincs egyedül, valaki fogja a kezét. Imádkozom azért, hogy meglássa, a halál nem végállomás, hanem egy titokzatos kapu, amelyben a Teremtő várja őt kitárt karokkal. Sok lelkierőt kívánok neki ezen a nehéz úton, amit járnia kell.
Azt is üzenem, hogy soha ne gondolja, hogy a betegsége miatt ő bármikor emberhez méltatlan állapotba kerülne. Pontosan akkor, amikor szenvedünk, akkor vagyunk a leghasonlóbbak a keresztre szögezett, tehetetlen, már mozdulni sem képes Krisztushoz, a legemberebb emberhez, az Isten Fiához.
hirdetés
